FOLYTATÁS.

Egy pillanatig a kukára meredtem, harag és hitetlenkedés közt vergődve.
Aztán kinyitottam a füzetemet, hogy kitépjek egy másik üres
lapot.
– Mi a neved? – kérdeztem, készenlétben tartva a ceruzámat.
Pont időben néztem fel ahhoz, hogy elkapjak egy újabb sötét vigyort.
Ez a mostani szinte felhívott, hogy szedjek ki belőle valamit.
– A neved? – ismételtem, azt remélve, hogy csak a képzeletemben
halkult el a hangom.
– Hívj Foltnak! Komolyan gondolom. Gyerünk!
Kacsintott, ahogy kimondta, és egész biztos voltam benne, hogy
hülyét akar csinálni belőlem.
– Mit csinálsz a szabadidődben? – kérdeztem.
– Nincs szabadidőm.
– Feltételezem, hogy erre a feladatra kapunk jegyet, szóval tegyél
nekem egy szívességet!
Folt hátradőlt a széken, karját összefonta a feje mögött.
– Milyen szívességet?
Teljesen biztos voltam benne, hogy ez egy célzás, és igyekeztem
valahogy témát váltani.
– Szabadidő – ismételte elgondolkodva. – Fényképezek.
Leírtam a lapomra, hogy Fényképezés.

– Még nem fejeztem be – mondta Folt. – Jó kis kollekcióm van az
eZine egyik írójáról, aki elhiszi, hogy organikus kaját kell enni, titokban
verseket ír, és akit kiver a víz arra a gondolatra, hogy választania
kell a Stanford, a Yale és a… mi is az a H betűs?
Egy pillanatig csak bámultam rá, és megrázkódtam attól, mennyire
fején találta a szöget. Nem éreztem úgy, hogy egyszerűen ráhibázott
volna. Tudta. És tudni akartam, honnan – azonnal.
– De nem mész egyik egyetemre sem.
– Tényleg? – kérdeztem gondolkodás nélkül.
Ujjait a székem aljára hurkolta, és közelebb húzott magához. Nem
voltam benne biztos, hogy eliszkoljak-e, és kimutassam a félelmemet,
vagy unalmat színleljek, de az utóbbit választottam.
Azt mondta:
– Annak ellenére, hogy mindhárom egyetemen boldogulnál, megveted
őket, amiért teljesítményorientáltak. Az ítélkezés a harmadik
legnagyobb gyengeséged.
– És mi a második? – kérdeztem magamban dühöngve. Ki ez a
srác? Ez valami idióta vicc?
– Nem tudod, hogyan bízz másokban. Ezt visszaszívom. Bízol te…
csak nem azokban, akikben kellene.
– És az első? – tudakoltam.
– Nem engeded az életet hosszú pórázra.
– Ez meg mit jelentsen?
– Félsz attól, amit nem tudsz irányítani.

Felállt a szőr a hátamon, és a teremben mintha megfagyott volna
a levegő. Normális körülmények közt odamentem volna az edzőhöz,
hogy megkérjem, készítsen új ülésrendet. De nem hagyhattam, hogy
Folt azt gondolja, meg tud félemlíteni. Irracionális késztetést éreztem,
hogy megvédjem magam: akkor és ott elhatároztam, hogy amíg
ő nem hátrál meg, én sem fogok.
– Meztelenül alszol? – kérdezte.
Majdnem tátva maradt a szám, de uralkodtam magamon.
– Majd pont neked fogom elárulni.
– Jártál már agyturkásznál?
– Nem – hazudtam. Az az igazság, hogy az iskolai pszichológushoz,
dr. Hendricksonhoz szoktam járni. Nem az én választásom
volt, és ez nem olyasmi, amit bárkivel is szívesen megvitattam
volna.
– Csináltál már valami törvénybe ütközőt?
– Nem. – Az, hogy alkalomadtán megszegem a sebességkorlátozást,
nem számít. Nála nem. – Miért nem kérdezel valami normálisat?
Mondjuk… hogy milyen zenét hallgatok?
– Azt nem kérdezem meg, amit magamtól is ki tudok találni.
– Nem tudod, hogy milyen zenét hallgatok.
– Barokkot. Nálad ez a rendről, az irányításról szól. Lefogadom,
hogy… csellózol. – Ezt úgy mondta, mintha a levegőből olvasta volna
ki a választ.
– Nem igaz. – Újabb hazugság, de azért kirázott a hideg. Most
komolyan, ki ez a srác? Ha azt is tudja, hogy csellózom, mi mást tudhat
még?

– Ez mi? – Folt a csuklóm belső részéhez érintette a tollát. Ösztönösen
elhúzódtam.
– Anyajegy.
– Olyan, mint egy sebhely. Hajlamos vagy az öngyilkosságra,
Nora? – Tekintete az enyémbe kapcsolódott, és éreztem, hogy nevet.
– A szüleid együtt vannak, vagy elváltak?
– Anyuval élek.
– Apu hol van?
– Az apám tavaly ment el.
– Hogy halt meg?
Hátrahőköltem.
– Megölték. Ez magánügy, ha nem haragszol.
Elhallgattunk, és a metsző él Folt tekintetében mintha kissé ellágyult
volna.
– Biztosan nagyon nehéz. – Úgy beszélt, mint aki komolyan gondolja,
amit mond.
Megszólalt a csengő, mire Folt talpra ugrott, és elindult az ajtó
felé.
– Várj! – szóltam utána. Nem fordult meg. – Bocsi! – Már kint
volt az ajtón. – Folt! Nem mondtál magadról semmit!
Megfordult, és elindult felém. Megfogta a kezemet, és ráfirkantott
valamit, mielőtt eszembe jutott volna elhúzódni.
Ránéztem a piros tintával írt hét számjegyre a tenyeremben, és
ökölbe szorítottam a kezem. Meg akartam neki mondani, kizárt,
hogy csörögjön ma este a telefonja. Meg akartam mondani neki, az
ő hibája, hogy az egész időt az én kikérdezésemre használta el. Egy
csomó mindent akartam, de csak álltam ott, mint akinek elvitte a
cica a nyelvét.

Végül azt mondtam:
– Ma este nem érek rá.
– Én sem. – Elvigyorodott, és már ott sem volt.
Földbe gyökerezett lábbal emésztgettem a történteket. Folt szándékosan
pazarolta el az időt, hogy kikérdezzen? Hogy megbukjak?
Azt hiszi, hogy egy rövid vigyorral jóváteheti az egészet? Igen, gondoltam.
Igen, így van.
– Nem foglak felhívni! – kiáltottam utána. – Nem… soha!
– Befejezted a cikket a holnapi határidőre? – Vee volt az. Odajött
hozzám, közben jegyzetelgetett a füzetébe, amit mindenhová magával
vitt. – Én azon gondolkodom, hogy az igazságtalan ülésrendekről
írok. Egy olyan lánnyal kerültem párba, aki azt mondta, hogy ma
reggel ért véget a tetűkúrája.
– Az új párom – mondtam, és a folyosóra mutattam, Folt hátára.
Bosszantóan magabiztos volt a járása, az a fajta, amelyikhez fakó
póló és cowboykalap dukál. Folt nem viselte egyiket sem. Ő olyan
sötét farmer-sötét ing-sötét csizma típusú srác volt.
– A végzős? Gondolom, előszörre nem tanult elég keményen.
Vagy másodszorra. – Vee mindentudó pillantással nézett rám. –
A harmadik alkalomnak varázsa van.
– Kiráz tőle a hideg. Tudta, milyen zenét szeretek. Gondolkodás
nélkül azt mondta, „barokk”. – Nem igazán sikerült utánoznom
mély hangját.
– Ráhibázott?
– Tudott még… más dolgokat is.
– Mint például?
Felsóhajtottam. Több mindent tudott, amit szerettem volna nyugodtan
átgondolni.
– Hogy hogyan lásson belém – mondtam végül. – Meg fogom
mondani az edzőnek, hogy vissza kell cserélnie minket.
– Gyerünk! Hasznát vehetném a következő eZine-os cikkemhez.
„A tizedikes visszavág.” Vagy ami még jobb: „Az ülésrend arcul csap”.
Mmm. Tetszik.
A nap végén én voltam, akit arcul csaptak. Az edző lehurrogta a
kérésemet, hogy gondolja át az ülésrendet. Úgy látszik, Folthoz ragadtam.
Egy ideig.

 Ha továbbra is szívesen olvasnád az ízgalmas történetet. A könyvesboltban megtalálod, és azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó, üzletet nyitott.

Oldal: BECCA FITZPATRICK-CSITT,CSITT/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat