FOLYTATÁS.

A hangja fejedelmi unalomról árulkodott.
A fogoly megpróbálta feljebb emelni a fejét, de képtelen volt megnézni
magának a herceget. Csupán a fehér padlót és a fekete csizmákat
látta.
– Számomra teljesen egyértelmű, Perrington herceg, hogy te megadod
nekem a kellő tiszteletet. Ugyanakkor viszont, mondhatni feleslegesnek
tartom, hogy ilyen erővel kívánod Celaena Sardothient
ugyanezen érzelem kifejezésére kényszeríteni. Mind a ketten nagyon
jól tudjuk, hogy a hölgy nem igazán kedveli a családomat. Netalán
az volt a szándékod, hogy megalázd?
A trónörökös elhallgatott, és a földön fekvő alak meg mert volna
esküdni rá, hogy a fiatalember ebben a pillanatban az arcát bámulja.
– Úgy vélem, mostanáig már éppen elég megaláztatásban lehetett
része – folytatta a herceg, majd rövid időre ismét elhallgatott. Végül
ezt kérdezte: – Nem kellene neked most éppen Távolvég számvevőjével
találkoznod? Semmiképpen sem szeretném, hogy elkéss.
Főleg, hogy éppen azért tetted meg ezt a hosszú utat, mert találkozni
kívántál vele.
Celaena kínzója megértette, hogy elbocsátották. Felmordult, és
elengedte a lány nyakszirtjét. Az orgyilkos leheletnyit felemelte az
arcát a márványról, de továbbra is fekve maradt, míg a másik felállt
és távozott. Ha majd sikerül megszöknie, akkor talán megkeresi
magának ezt a derék Perrington nagyurat, hogy viszonozza szívélyes
üdvözletét.
Miközben felkelt, elkomorodva látta, hogy az esése milyen mocskos
foltot hagyott az egyébként makulátlan padlón. A néma csendbe
valósággal belemart a bilincs csörgése. Celaena nyolcéves kora óta
az orgyilkosok között élt. Ezektől a félelmetes harcosoktól kapott
kiképzést, miután a bérgyilkosok királya megtalálta a félig halott

gyereket a befagyott folyó partján. Magával vitte az erődjébe. Aki
mindazon keresztülment, amin ő, azt egészen egyszerűen nem lehet
megalázni. Cseppet sem számított, hogy ennyire mocskos. Ös�-
szeszedve minden büszkeségét, egy mozdulattal a háta mögé vetette
hosszú haját, és felemelte a fejét. Tekintete a herceg szemébe meredt.
Dorian Havilliard a fogolyra mosolygott. A kedves tekintetű fiatalemberen
nagyon is látszott, hogy fejedelmi udvarban sajátította
el a lefegyverző viselkedés illemszabályait. Oldalt dőlve valósággal
elfeküdt a trónon. Egyik kezére támasztotta az állát. Aranykoronája
halványan csillogott a lágy fényben. Fekete zekéjének mellrészét valósággal
elborította az aranycérnával hímzett királyi fenevad alakja.
Vörös köpenyét elegánsan a trónra kanyarította.
Volt rajta valami meghökkentő. Igen. Ragyogóan kék, a déli országok
vizeire emlékeztető szeme éles ellentétben állt hollófekete
hajával. Az ifjú lenyűgözően jóképű volt, és nem lehetett húszévesnél
idősebb.
Egy herceg nem lehet ennyire jóképű! A főnemesek nyafogó, ostoba,
visszataszító férgek! Ez meg… ez itt… Micsoda disznóság, hogy ennyire
szép, miközben királyi vér csörgedezik az ereiben.
A lány nagy nehezen feltápászkodott, miközben a trónörökös elkomorodott,
és alaposan megnézte magának.
– Ugye megkértelek rá, hogy mosdassátok meg? – fordult Westfall
kapitányhoz. A főtiszt előrelépett. Celaena valahogy elfeledkezett arról,
hogy nem kettesben van a herceggel. Ahogy a pillantása a testét
takaró mocskos rongyokra esett, már nem tudott a feltámadó szégyenérzet
ellen küzdeni. Valamikor pedig milyen szép volt! Hát idejutott!
Ha valaki csupán futó pillantást vetett volna rá, az azt hihetné,
hogy a fogoly szeme kék, vagy esetleg szürke volt. Bizonyos ruhában

pedig zöldnek is tűnhetett volna. Közelebbről megnézve viszont kiderült,
hogy az árnyalatok gyors váltakozását a pupillája körül tündöklő
ragyogó aranygyűrű okozza. A legtöbben a lány aranyszínű hajára figyeltek
fel. A föld alatt töltött egy esztendő dacára, a haja még őrizte
egykori fényét. Celaena Sardothien úgy gondolta, hogy néhány átlagon
felüli vonása kellőképpen kárpótolja azért, amiért a többi legfeljebb
csak átlagosnak mondható. Ráadásul serdülőkora hajnalán felfedezte,
hogy a megfelelő szépítőszerek használatával még az átlagos vonásait
is feljavíthatja annyira, hogy igazi, tökéletes szépségnek tűnjön.
Csak hát most úgy állt Dorian Havilliard előtt, mintha éppen egy
szennycsatorna mélyéről mászott volna elő! Újra elvörösödött, mikor
meghallotta Westfall kapitány hangját:
– Nem akartalak megvárakoztatni.
A koronaherceg határozottan megrázta a fejét, amikor Chaol ismét
a lány felé nyúlt.
– Egyelőre hagyjuk azt a fürdőt. Látom, hogy sokat ígérő ifjú
hölggyel van dolgunk.
A trónörökös kiegyenesedett, és továbbra is szemmel tartotta
Celaenát.
– Ha nem tévedek, még nem volt alkalmunk bemutatkozni
egymásnak. Ahogy azt már bizonyára sejted, jómagam Dorian
Havilliard vagyok, Adarlan koronahercege. Sőt, manapság talán
már egész Erilea örökösének is tekinthetem magam.
A lány igyekezett semmibe venni az ismerős név miatt feltóduló
keserű érzéseket.
– Te pedig Celaena Sardothien vagy, Adarlan leghíresebb orgyilkosa.
Talán egész Erilea legtehetségesebb bérgyilkosa.
A főnemes gondosan szemügyre vette a lány alakját, feszült tartását,
majd felvonta egyik gondosan kiigazított szemöldökét.

– Kissé fiatalnak tűnsz – állapította meg, majd könyökét a combjára
támasztotta. – Hallottam ám rólad néhány egészen elképesztő
dolgot is. Milyennek találtad Távolvéget, főleg ahhoz képest, amilyen
jólétben Résvárban élhettél?
Beképzelt seggfej.
– Egyszerűen tökéletesnek – válaszolta Celaena búgó hangon,
miközben ökölbe szorította a kezét. Töredezett körme a tenyerébe
mart.
– Eltelt egy esztendő, és úgy tűnik, hogy te azért többé-kevésbé
jól vagy. Kíváncsivá teszel. Hogyan maradtál életben, amikor a bányákban
az elítéltek átlagosan egy hónapig bírják?
– Meglehetősen rejtélyesnek tűnik, magam is így vélem – válaszolt
a fogoly, majd a szempilláit rebegtette, és olyan mozdulattal
igazította meg a bilincsét, mintha csupán csipkés kesztyű lenne a
kezén.
A trónörökös visszafordult a kapitányhoz:
– Éles a nyelve, igaz? Egyáltalán nem úgy beszél, mint a csőcselék
szokott.
– Még szép, hogy nem! – méltatlankodott Celaena.
– Fenség – mordult rá Chaol Westfall.
– Mi fenség? – értetlenkedett a lány.
– A herceget fenségnek kell szólítani.
Celaena gúnyosan a kapitányra vigyorgott, majd visszafordult a
herceg felé. Legnagyobb meglepetésére Dorian Havilliard nevetni
kezdett.
– Ugye tudod, hogy most már a rabszolgák közé tartozol? Hát
semmit sem tanultál a büntetésedből?
Ha Celaena karját nem bilincselték volna össze, akkor most keresztbe
tette volna a mellén.

– Nem igazán látom be, hogy mégis mit tanulhatnék egy bánya
mélyén, eltekintve persze a csákány használatától.
– Meg sem próbáltál elszökni?
A lány ajkán lassú, könyörtelen mosoly jelent meg.
– Egyszer.
A herceg összevonta a szemöldökét, és Westfall kapitány felé fordult:
– Erről miért nem hallottam?
Celaena a válla fölött Chaolra nézett. A testőr bocsánatkérően
pillantott hercegére.
– A bánya főkapitánya csupán ma délután számolt be arról, hogy
tényleg sor került egy, hm… közjátékra. Három hónappal azután…
– Négy hónappal azután – javította ki a lány.
– Négy hónappal azután, hogy Sardothien megérkezett, megpróbált
elmenekülni.
Celaena várta, hogy a fiatalember folytassa a történetet, ám a testőrnek
mintha csak lakatot tettek volna a szájára.
– Hé, kihagyta a legjobb részeket!
– Voltak jó részei is? – kérdezte a herceg. Az arckifejezését látva
nem lehetett eldönteni, hogy haragszik, vagy visszafojtja a mosolyát.
Chaol tekintete majdnem keresztüldöfte a lányt, mielőtt folytatta
volna:
– Távolvégből lehetetlen megszökni. Fenséged atyja csakis olyan
őrszemeket alkalmaz a bányák körül, akik ötszáz lépés távolságból is
eltalálnak még egy menekülő mókust is. Öngyilkosság volna megpróbálkozni
a szökéssel.
– Te viszont életben maradtál – mondta a herceg a lánynak. Celaena
arcáról leolvadt a mosoly, ahogy maga előtt látta, ami történt.
– Hát igen.

– Mi történt? – tudakolta Dorian. A lány tekintete hideggé és keménnyé
vált:
– Valami elpattant bennem.
– Ezzel kívánod megmagyarázni azt, amit tettél? – méltatlankodott
Westfall kapitány. – Hiszen megölted a munkafelügyelődet és
huszonhárom őrszemet, mielőtt elkaptak volna. Csupán egy karnyújtásnyi
távolság választott el a faltól, mielőtt leütöttek volna az őrök.
– És? – nézett rá a herceg. Celaena dühbe gurult.
– Mi az, hogy és? Tudja, hogy milyen messzire van az a fal a bányától?
A nagyúr értetlen tekintetét meglátva becsukta a szemét, és drámaian
felsóhajtott:
– A tárnától háromszázhatvanhárom lépésnyire. Valakivel megmérettem.
– És? – ismételte meg Dorian.
– Westfall kapitány, milyen messzire szoktak jutni a bányából kitörő
rabszolgák, ha szökéssel próbálkoznak?
– Három lépésre – morogta a testőr. – A sóbánya őrszemei általában
már azelőtt agyonlövik a szökevényt, hogy akár három lépést
is tehetne.
A trónörökös csendben maradt. A lány nem éppen erre számított.
– Tudtad, hogy öngyilkosság, amit teszel – szólalt meg végül az
ifjú. A hangjából eltűnt a jókedv. Lehet, hogy mégsem volt annyira
jó ötlet szóba hozni azt a falat.
– Hát igen – válaszolta az orgyilkos.
– Mégsem öltek meg.
– Az ön apja parancsba adta, hogy a lehető legtovább életben kell
tartaniuk. Csak hogy kiélvezhessem Távolvég minden szörnyűségét
és szenvedését – folytatta a lány, és nem azért kezdett el remegni, mert

a teremben hirtelen lecsökkent a hőmérséklet. – Nem azért törtem ki,
mert azt hittem, hogy meg tudok szökni.
A herceg szemében fellángoló szánalom miatt legszívesebben meg-
ütötte volna az ifjút.
– Sok sebhelyet szereztél? – tudakolta a trónörökös. A lány megvonta
a vállát, mire a fiatalember elmosolyodott. Felkelt, és elindult
feléjük. – Fordulj meg, meg akarom nézni a hátadat!
Celaena elkomorodott, de engedelmeskedett. Miközben a herceg
közelebb jött, Chaol a fogoly mellé lépett.
– Nem látom túl jól a sebhelyeket a sok kosz miatt – állapította
meg a herceg, és alaposan szemügyre vette a rongycafatok között
előbukkanó bőrfelületet. A fogoly savanyú képet vágott. Rosszkedve
csak elmélyült, amikor az ifjú így folytatta:
– Iszonyatos ez a bűz!
– A fürdő és az illatszerek hiányában úgy vélem, nem lehet mindenkinek
olyan mennyei illata, mint fenséges uramnak.
A koronaherceg nagyot csettintett a nyelvével, és lassan megkerülte
a lányt. Chaol, akárcsak a testőrök, a kardját markolva figyelte. Jól is
tették. Kevesebb, mint egy szívdobbanásnyi idő kellene ahhoz, hogy
a fogoly átvesse a bilincs láncát a trónörökös fején, és egyetlen mozdulattal
eltörje a nyakcsigolyáját. Már csak azért is megérné megtennie
ezt, mert akkor láthatná Chaol arckifejezését. A herceg azonban
szemmel láthatóan még csak nem is sejtette, hogy milyen életveszélyes
helyzetbe került. Vagy elképzelhető, hogy ezzel éppen sértegetni
akarta Celaenát.
– Amennyire jól látom – folytatta a trónörökös –, van a hátadon
három hosszabb sebhely, és talán jó pár kisebb is. Nem annyira iszonyatos,
mint amire számítottam, de… úgy vélem, a megfelelő ruházat,
majd eltakarja.

– Mármint milyen ruházat? – csattant fel a lány. A trónörökös
olyan közel állt hozzá, hogy remekül látta a drága öltözék minden
egyes apró kis részletét. És nyoma sem volt pacsuli illatának. A férfiból
lovak és vas szaga áradt. Dorian elvigyorodott:
– Milyen figyelemre méltó szemed van! És mennyire mérges vagy!
Az orgyilkosnak minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy
megőrizze a hidegvérét. Egy halálos szakadék peremén táncolt, miközben
ott állt Adarlan trónörököse mellett. Megfojthatta volna annak
az embernek a fiát, aki lassú, nyomorúságos halálra ítélte.
– Tudni akarom… – kezdte volna, de a testőrkapitány megragadta,
és vad erővel elrántotta a herceg közeléből. – Nem akartam
megölni, maga bohóc!
– Vigyázz a nyelvedre, mert visszahajítalak a bányába! – csattant
fel a barna szemű kapitány.
– Ó, azt nem hiszem, hogy ilyesmire készülnének!
– Miért is nem? – kérdezte Chaol.
Dorian visszasétált a trónhoz, és leült. Zafírkék szeme valósággal
ragyogott. A fogoly előbb az egyik, majd a másik férfira nézett.
Kihúzta magát.
– Azért, mert akarnak tőlem valamit. Mégpedig annyira, hogy
személyesen jöttek ide értem. Nem vagyok valami ostoba fajankó,
bár egyszer annyira ügyetlennek bizonyultam, hogy el tudtak fogni.
Világos, hogy valami titkos dologban sántikálnak. Mégis mi másért
kerekedtek volna fel a fővárosból, hogy eljöjjenek ide, a világ végére?
Amióta csak bejöttünk ide, mást sem csinálnak, mint hogy engem
vizsgálgatnak. Azt nézik, hogy testben és lélekben elég erős vagyok-e.
Az számomra világos, hogy nem háborodtam meg. Nem is sikerült
megtörniük, bármit is sugall az a kis közjáték a fallal. Éppen ezért
követelem, mondják meg, hogy miért jöttek ide! Amennyiben pedig

nem az akasztófa alá óhajtanak kísérni, akkor bökjék már ki végre,
hogy mit kívánnak tőlem!
A két fiatalember összenézett. Dorian egymáshoz támasztott ujjai
hegyére eresztette az állát.
– Van egy ajánlatom.
Celaena alig kapott levegőt. Soha, még a legmerészebb álmában
sem gondolt volna arra, hogy valaha is lehetősége nyílik beszélni
Dorian Havilliarddal. Olyan könnyen végezhetne a fickóval. A képére
fagyaszthatná azt a mosolyt… Akkora sebet üthetne a királyon,
amekkorát az öregember rajta ütött…
Csak hát a herceg ajánlata akár megnyithatná a szökés kapuját is.
Ha kijut a falon, akkor meg tud szökni. Futni fog, és rohanni. Beveszi
magát a hegyek közé, és attól kezdve magányosan élhet a sötétzöld
vadonban. Lába elé a fenyőfák hintenek szőnyeget, esténként
pedig a csillagos égbolttal takarózhat. Képes lenne rá. Csak át kell
jutnia a falon. Múltkor már egész közel járt hozzá…
Végül csak ennyit mondott:
– Hallgatom.

A herceg szeme jókedvűen ragyogott a fogoly dacos hangját
hallva, és a tekintetével zavarba ejtően sokáig méregette a lány testét.
Celaena legszívesebben körömmel mart volna a fickó arcába,
amiért az így bámult rá. Ugyanakkor viszont már a puszta tény is,
hogy a fiatalember igenis végigmérte, dacára, hogy a fogoly ennyire
mocskos volt… A lány lassan elmosolyodott.
A trónörökös keresztbe tette hosszú lábát.
– Hagyjatok minket magunkra! – parancsolta az őröknek. –
Chaol, te maradj ott, ahol állsz!
Celaena közelebb lépett, miközben az őrök kivonultak, és bezárták
maguk után az ajtót. Ez nagyon nagy butaság volt a részükről.
Chaol arca azonban kiismerhetetlen maradt. Ez a fajankó talán
komolyan azt gondolja, hogy képes volna megakadályozni a szökését,
ha ilyesmivel próbálkozna? Celaena kihúzta magát. Mégis
mire készülhet ez a két fickó? Miért viselkednek ennyire felelőtlenül?
A herceg halkan nevetni kezdett.

Ha továbbra is olvasnád szívesen az Üvegtrón első részét! A könyvesboltban vagy azon bevásárlóközpontokban rátalálhatsz, ahol a kiadó üzletet nyitott.

 

Oldal: SARAH J. MAAS-ÜVEGTRÓN 1/RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat