FOLYTATÁS.

A sofőr lassan bemászott a kocsiba, és boncolgatni kezdte
magában ezt a választ. Ha most nemet mond, nemcsak hogy nem
jó ember, hanem olyasvalaki, akire rákényszeríthetik az ilyen
felírást, akinek meg lehet tiltani, hogy társaságot vegyen maga
mellé. Ha fölveszi a kéredzkedő utast, máris jó emberré vált, s
azonkívül nem is olyan legény, akivel egy gazdag disznó kényekedve
szerint bánhatik. Tudta, hogy megfogták, de nem látott
kivezető utat. Márpedig ő jó ember akart lenni. Újra odapillantott
a kocsma felé. – Nyúlj végig a hágcsón, amíg a fordulóhoz nem
érünk – mondotta.
A kéredzkedő utas lebújt, láthatatlanná vált, és belekapaszkodott
az ajtó kilincsébe. A motor felbődült egy pillanatra, a hajtószerkezet
működni kezdett, s a nagy teherkocsi megindult
– első sebesség, második sebesség, harmadik sebesség – aztán
éles, hangos üvöltés –, negyedik sebesség. A kapaszkodó ember
alatt szédítő gyorsasággal futott tova az országút. Mérföldnyire
volt az út első fordulója, ott lelassított a kocsi. A kéredzkedő utas
fölállt, kinyitotta az ajtót, bebújt és elhelyezkedett az ülésen. A
sofőr hunyorogva nézett rá, és úgy rágta a gumit, mintha gondolatait
és benyomásait az állkapcsa osztályozná és rendezgetné,
mielőtt végképpen felsorakoznak az agyában. Szeme először az
új sapkán akadt meg, aztán végigjárta az új ruhát, s eljutott az
új cipőig. A kéredzkedő utas kényelmesen hátratámaszkodott
az ülésen, levette sapkáját, és megtörölte vele izzadt homlokát
és állát. – Köszönöm, cimbora – mondotta. – A két fakóm nem
bírta már.
– Új cipő – mondta a sofőr. Hangja éppoly titokzatos és kutató
volt, mint a szeme. – Nem jó ám új cipőben járni ilyen melegben.
Az utas lenézett poros, sárga cipőjére. – Nincs más – mondotta.
– Ha más nincs, ebben muszáj járni.
A sofőr megfontolt hunyorítással nézett előre, s gyorsított egy
kicsit.

– Messzire mégy?
– Ne-em! Gyalog is elmentem volna, ha a lábam bírja még.
A sofőr kérdéseiben mintha valami ravasz faggatás lett volna.
Mintha hálókat vetett volna ki, csapdákat állított volna fel kérdéseivel.
– Munkát keresel? – kérdezte.
– Nem én. Apámnak földje van, negyven hold. Gazdaember,
régóta lakunk itt.
A sofőr jelentősen nézett az út menti földekre, ahol a kukorica
oldalt dőlt, s a por felhalmozódott rajta. Apró kovakövek villantak
meg a poros földön. A sofőr mintha csak fennhangon gondolkozott
volna: – Negyvenholdas gazda, s még nem tette tönkre a
por, és nem kergették el a traktorok?
– Az igaz, hogy rég nem hallottam róla – mondotta az utas.
– Régen – ismételte a sofőr. Egy méh repült be a kocsiba, s
ott zümmögött a szélvédő mögött. A sofőr kinyújtotta a kezét, s
gondosan belekergette a méhet egy légáramlatba, amely kivitte
az ablakon. – A gazdákkal gyorsan végeznek most – mondotta.
– Egy traktor tíz családot kiszánt a helyéből. Traktor, mindenütt
traktor. Betör és kiszántja helyéből a gazdát. Hogy tudott megmaradni
az apád? – Nyelve és állkapcsa ismét az elhanyagolt
gumival kezdett foglalkozni, forgatta, rágta. Valahányszor a száját
kinyitotta, látni lehetett nyelvét, amint a gumit hengergeti.
– Mondom, rég nem hallottam róla. Sose szerettem írogatni,
az apám se. – Aztán gyorsan hozzátette: – De tudunk mind a ketten,
ha muszáj.
– Munkában voltál? – Megint az a közömbösnek tetsző, titokzatos,
kutató hang. Kinézett a földekre, a csillogó levegőbe, nyelvével
félretolta a gumit, hogy ne legyen útban, és kiköpött az
ablakon.
– Abban hát – mondta az utas.
– Gondoltam. Látszik a kezeden. Csákány vagy fejsze, vagy
kalapács. Attól olyan kérges a kezed. Észreveszem én az ilyet.
Büszke is vagyok rá.

Az utas rábámult. A gumikerekek surrogtak az úton. – Akarsz
egyebet is tudni? Elmondok mindent. Nincs miért találgatni.
– Ugyan ne haragudj. Nem akartam kíváncsiskodni.
– Elmondok mindent. Nincs semmi titkolnivalóm.
– Ne haragudj, ha mondom. Csak szeretem, ha észreveszek
egy s mást. Azzal is telik az idő.
– Elmondok én mindent. A nevem Joad. Tom Joad. Apám az
öreg Tom Joad. – Tekintete tűnődve pihent a sofőrön.
– Ne haragudj, nem akartam én semmit.
– Én sem – mondta Joad. – Nem akarok én senkivel összeveszni.
– Elhallgatott s kinézett a száraz földekre, a haldokló
fatörzsekre, amelyek bizonytalanul látszottak a forróságtól
remegő távolságban. Oldalzsebéből előszedte dohányát és cigarettapapírját.
Térde közt sodorta meg a cigarettát, ahol a szél nem
férhetett hozzá.
A sofőr olyan szabályosan és olyan mélázva rágott, mint egy
kérődző tehén. Várta, hogy ennek a beszélgetésnek egész hangulata
eltűnjék és elfelejtődjék. Végre, amikor ismét közömbösnek
érezte a levegőt, megszólalt: – Aki sohasem szolgált teherautón,
nem is tudja, mi az. A gazda nem szereti, ha fölszedünk valakit.
Ülhetünk itt, és vezethetjük a gépet magunkban, ha nem akarjuk
megkockáztatni, hogy kitegyék a szűrünket, mint ahogy én megkockáztatom
most miattad.
– Becsüllek is érte – mondta Joad.
– Ismertem olyanokat, akik furcsa dolgokat művelnek a kocsin.
Emlékszem egy kollégára, aki verseket írt. Ezzel töltötte az időt.
– Lopva odapillantott, hogy Joad érdeklődik-e vagy elámul. Joad
hallgatott, előrenézett a messzeségbe az út mentén, a fehér út
mentén, amely enyhe, hullámzó emelkedések közt haladt. A sofőr
végre tovább beszélt: – Emlékszem egy-két sorra annak a kollégának
a verséből. Róla magáról szólt meg két másikról, akik ittak,
lármáztak, veszekedtek mindenfelé, amerre jártak. Ejnye, csak
eszembe jutna. Olyan szavak voltak benne, hogy Jézus Krisz15
tus maga sem értette volna. Ide hallgass: „Volt aztán ott egy szerecsen,
olyan gyors, mint a kerecsen.” A kerecsen, tudod, olyan
sólyommadár-féle. A kolléga megmutatta nekem egy szótárban.
Azt a szótárt magával hordozta mindenüvé. Akkor is nézegette,
ha pihenés közben a kávéját várta. – Elhallgatott. Magányosnak
érezte magát, amiért ily hosszan beszélt egyfolytában. Titokzatos
szemét az utasa felé fordította. Joad még mindig hallgatott.
A sofőr idegesen próbálta bevonni a beszélgetésbe. – Ismertél
valaha olyan embert, aki efféle szavakkal dobálózott?

– Prédikátort igen – mondta Joad.
– Belebolondul az ember, amikor valaki nagy szavakkal dobálózik.
Persze, a prédikátor, az más, prédikátorral úgyse bolondozik
az ember. Hanem ez a kolléga mulatságos gyerek volt.
Ennek még a nagy szavait se bántam, hiszen csak úgy a levegőbe
beszélt. Nem akart hencegni. – A sofőr visszanyerte nyugalmát.
Legalább tudta, hogy Joad odahallgat a szavára. Merészen
nekilendítette a nagy teherautót egy kanyarodónak, hogy
csak úgy csikorogtak a kerekek. – Ahogy mondtam – folytatta
–, furcsa dolgokat művel, aki teherautón dolgozik. Muszáj neki.
Belebolondulna, ha csak ülne a helyén és lesné, amint az út elfut
a kerekek alatt. Azt mondják, hogy a sofőr folyton eszik – minden
útszéli kocsma előtt megáll enni.
– Annyi bizonyos, hogy a sofőrök látszólag a kocsmákban
élnek – hagyta rá Joad.
– Hiszen megáll az ember, de nem az evés kedvéért. Nem is
igen vagyunk éhesek. Csak átkozottul unjuk az örökös mozgást.
A kocsma az egyetlen hely, ahol megállhatunk, s ha már megáll
az ember, muszáj, hogy vegyen valamit, nehogy a gazda kidobja.
Szóval, lenyel az ember egy csésze kávét meg egy darab kalácsot.
Legalább megpihen egy kicsit. – Lassan rágta a gumit, és forgatta
a nyelvén.
– Unalmas lehet – mondta közömbös hangon Joad.
A sofőr gyorsan rápillantott, hogy nem gúnyolódik-e.

– Hát nem valami fene mulatságos – mondta ingerülten. –
Könnyűnek látszik, hogy az ember itt ül a helyén nyolc vagy tíz,
vagy tizennégy óra hosszat. Hanem az utat elátkozza. Muszáj,
hogy csináljon valamit. Egyik énekel, másik fütyörész. A társaság
nem engedi, hogy rádiót szereltessünk a kocsira. Van, aki
italt hord magával, de az ilyen hamar kiröpül. – Elégedett hangon
tette hozzá: – Én sohasem iszom útközben.
– Igazán? – kérdezte Joad.
– Nem én! Az ember arra is gondol, hogy előbbre jusson. Be
akarok iratkozni egy levelező tanfolyamra. Gépészmérnöki tanfolyam.
Nem nehéz. Az ember odahaza megtanul egynéhány
könnyű leckét. Ez a tervem. Akkor aztán nem ülök teherautóra.
Én ültetek föl másokat.
Joad kabátja oldalzsebéből előhúzott egy whiskysüveget. – Igazán
nem akarsz egy kortyot? – kérdezte ingerkedő hangon.
– Nem én. Hozzá se nyúlok. Nem lehet inni is meg tanulni is,
úgy, ahogy én akarok.
Joad kihúzta a dugót az üvegből, gyorsan kortyintott kettőt,
visszanyomta a dugót, és zsebre tette az üveget. A kocsiban
eláradt a whisky fűszeres, forró illata. – Nagy terveid vannak
– mondta Joad. – Talán bizony leány van a dologban?
– Van hát, de mindenképpen előbbre akarok jutni. Fene régóta
fejlesztem már az emlékezőtehetségemet.
A whisky mintha fölélénkítette volna Joadot. Ismét cigarettát
sodort, és rágyújtott. – Már nincs is olyan nagy utam.
A sofőr gyorsan tovább beszélt: – Nekem nem kell az ital. Folyvást
az emlékezetemet gyakorlom.
Két esztendeje részt vettem
egy ilyen tanfolyamon. – Jobb kezével megveregette a kormánykereket.
– Tegyük föl, elhaladok valaki mellett az úton. Megnézem,
aztán megpróbálok mindenre visszaemlékezni: milyen ruha
meg cipő volt rajta, hogyan járt, milyen magas, mennyi lehet a
súlya, volt-e valami sebhely az arcán. Ehhez jól értek már. Valósággal
le tudom festeni a fejemben. Néha arra is gondolok, hogy

ujjlenyomat-szakértőnek képeztessem ki magam. El se hinnéd,
mennyi mindenre vissza tud emlékezni az ember.
Joad ismét hörpintett egyet az üvegből. Még egy utolsót szippantott
elrágott cigarettáján, aztán kérges hüvelyk- és mutatóujjával
elnyomta izzó végét. Péppé dörzsölte szét a csutkát, kinyújtotta
az ablakon, és engedte, hogy a szél lefújja az ujjairól. A nagy
gumikerekek élesen visítottak az útburkolaton. Joad sötét, nyugodt
szeme derűsen nézett előre az úton. A sofőr várt, s bizonytalanul
nézett rá. Joad hosszú felső ajkát vigyorgás rántotta föl a
fogáról, s némán nevetett magában, hogy melle rázkódott a nevetéstől.
– Átkozottul sokáig tartott, amíg rájöttél, cimbora.
A sofőr most nem nézett rá. – Rájöttem? Mire?
Joad ajka egy pillanatra eltakarta hosszú fogát; nyalta a száját,
mint a kutya, előbb a jobb sarkát, aztán a balt. Nyers hangon
szólalt meg. – Tudod jól, hogy mire. Tetőtől talpig végignéztél,
amikor beszálltam. Észrevettem. – A sofőr egyenesen maga elé
nézett, úgy szorította a kormánykereket,
hogy tenyerének széle
kipuffadt, s keze hátából kifutott a vér. Joad tovább beszélt: –
Tudod, hogy honnan jövök. – A sofőr hallgatott. – Tudod, ugye
– erősködött Joad.
– Hát… tudom. Vagyis… gondolom. De ahhoz nekem semmi
közöm. Én csak a magam dolgával törődöm. Nekem mindegy.
– Csak úgy folyt belőle a szó. – Én senki dolgába nem ütöm az
orromat. – Most aztán hirtelen elhallgatott. Keze még mindig
elfehéredve szorította a kormánykereket.
Egy szöcske röppent
be az ablakon, s leszállt a műszertáblára, ott megült, és vakarni
kezdte szárnyait ugró lábaival. Joad előrehajolt, ujjaival összemorzsolta
kemény, koponyaszerű fejét, s kiengedte az ablak
mellett
elfutó légáramlatba. Újra elnevette magát, miközben az
összemorzsolt
rovar darabkáit leverte ujjai hegyéről. – Félreértettél
– mondotta. – Eszem ágában sincs titkolózni. Szentigaz,
hogy ültem McAlesterben. Négy esztendeig. Ezt a ruhát ott adták
nekem, amikor kiengedtek. Tőlem ugyan tudhatja mindenki.

Apám földjére megyek, hát nem kell hazudoznom, hogy munkát
kapjak.
A sofőr azt felelte: – Ez sem az én dolgom. Nem kíváncsiskodom.
– Az ördögöt nem – mondta Joad. – Látszik azon a nagy orrodon,
hogy szereted beleütni a más dolgába.
A sofőrnek megnyúlt az arca. – Félreértettél – szólalt meg
bizonytalan hangon.
Joad a szemébe nevetett. – Derék gyerek vagy. Fölvettél a
kocsidra. Egye meg a fene, hát igenis, ültem! Akarod tudni, hogy
miért?
– Nem az én dolgom.
– Hát persze, egyéb dolgod sincs, mint ezt a tragacsot vezetni,
s még azzal sem törődöl. Ide nézz. Látod-e előttünk ezt az utat?
– Látom.
– No hát, itt leszállok. Tudom, esz a kíváncsiság, hogy mit
követtem el. Hát én megmondom. – A motor hangos berregése
elcsendesedett, s a lefékezett kerekek csikorgása hirtelen elhallgatott.
Joad előhúzta az üvegjét, és kortyintott egyet. Ahol a kocsi
megállt, mezei út ágazott ki derékszögben az országútból. Joad
kiszállt, és megállt a kocsi ablaka mellett. A kipufogó halkan eregette
fölfelé alig látható kék füstjét. Joad odahajolt a sofőrhöz.
– Emberölés – mondotta gyorsan. – Nagy szó, annyit jelent, hogy
megöltem valakit. Hét év. Négy után elengedtek, mert jól viseltem
magam.
A sofőr szeme végigfutott Joad arcán, hogy emlékezetébe
vésse. – Én nem kérdeztem – mondotta. – Csak a magam dolgával
törődöm.
– Elmondhatod minden kocsmában, egészen Texoláig –
mosolygott. – Viszontlátásra, cimbora. Derék gyerek vagy. De
látod, ha az ember ült egy kicsit, messziről megszagolja a kérdéseket.
Belőled csak úgy áradt a kíváncsiság, mihelyt kinyitottad a
szádat. – Megtapogatta tenyerével a vasajtót. – Köszönöm, hogy

elhoztál – mondotta. – Viszontlátásra. – Megfordult, s elindult a
mezei úton.
A sofőr egy pillanatig utánabámult, s odakiáltotta neki: – Sok
szerencsét! – Joad intett a kezével, de nem nézett vissza. Aztán a
motor elbődült, töfögni kezdett, s a nagy, vörös teherautó súlyosan
továbbgördült.

Ha továbbra is szívesen olvasnád, az Érik a Gyümölcs című regényt, a könyvesboltban megtalálod, és azon bevásárlóközpontban ahol a kiadó űzletet nyitott.

 

Oldal: JOHN STEINBECK-ÉRIK A GYÜMÖLCS/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat