Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

1988. november 3.
– Mi a bánat…
Az ablaktörlők vadul csapkodtak ide-oda, hiábavaló
igyekezettel próbálták lesöpörni a havat a szélvédőről.
Tizenhat éves Malibum hangos köhögés és rázkódás közepette
egyszer csak leállt, a műszerfalon úgy villogtak
a kijelzők, akár a karácsonyi izzók. Már csaknem éjfélre
járt az idő, és Salt Lake a korai hóhullás szorításában
vergődött. Egész pontosan hóvihar tombolt. Épp végeztem
a munkával, és hazafelé tartottam a hólepte utakon.
Azon törtem a fejem, vajon tényleg képes leszek-e véget
vetni az életemnek. Ha figyelembe vesszük, merre jártak
a gondolataim, igencsak különösnek tűnik, hogy az autóm
lerobbanása ennyire felzaklatott. Pedig így volt. Íme
Isten határtalan szeretetének újabb bizonyítéka – gondoltam
magamban kissé cinikusan.
A Malibut az út szélére kormányoztam, és nekiütköztem
a hóval borított járdaszegélynek. Haragosan a kormánykerékre
csaptam. A rengeteg idő ellenére, amelyet
Stu műhelyében elvesztegettem, alig értek a kocsikhoz.
Stu már akkor pontosan tudta volna, mi a hiba, mielőtt

a motor leállt volna. Láttam egyszer egy filmet egy suttogóról,
aki beszélni tudott a lovakkal, és meggyógyította
őket. Stu is egy ilyen „autósuttogó” volt; már azelőtt
tudta, mi a baj egy kocsival, mielőtt a motorháztetőjét
felnyitotta volna.
A záporozó hópelyhek burokba zárták az autómat. Amikor
már ki se láttam a szélvédőn, kikászálódtam és körülnéztem,
felmértem a helyzetem súlyosságát. Minden
épület sötét volt az utcán, kivéve egyet, amely körülbelül
fél saroknyira állt tőlem. Végigbaktattam a járdán,
amelyről még senki sem lapátolta el a havat, egyenesen
a fény irányába.
Az épületen tábla lógott, rajta A JAVA HUT vagy
JAVA A HUT, KÁVÉZÓ felirat díszelgett; a szavak elrendezése
miatt nem volt egyértelmű, pontosan hogyan
is kellene olvasni a feliratot. Amint közeledtem, egy fiatal
nő megfordította a NYITVA táblát a kirakatban, és
most már a ZÁRVA jel virított rajta. Azután a bejárati
ajtóhoz sétált, körülbelül ugyanakkor ért oda, mint én.
Kissé megdöbbent, amikor meglátott. Különös látványt
nyújthattam, a fejem és a vállam teljesen befedte a hó.
A lány legalább egy fejjel alacsonyabb volt nálam, velem
körülbelül egykorú lehetett, a haja vörösesbarna, széles
arcában őzike szeme úgy sötétlett, akár a Coca-Cola.
Az a fajta szépség sugárzott belőle, amely rendszerint
görcsöt kötött a nyelvemre. Kinyitotta az ajtót, épp csak
annyira, hogy a fejét kidughassa a résen. – Sajnálom, épp
most zárunk.

Félszegen bámultam rá, a kezem a zsebembe süllyesztettem.
– Lerobbant az autóm… csak telefonálni szeretnék.
Tetőtől talpig végigmért, azután lassan hátralépett, és
kitárta előttem az ajtót. – Jöjjön be!
Leráztam cipőmről a havat, és beléptem. A lány bezárta
mögöttem az ajtót, miközben kigomboltam a kabátom.
– Itt hátul találja a telefont.
Követtem egy irodába. Szégyentelen összevisszaság
uralkodott a helyiségben. Az íróasztalon halomban állt a
papír; úgy nézett ki, mintha valaki egy egész vödör szemetet
borított volna rá. Az egész helyet belengte az őrölt
kávé illata. A lány a telefonra mutatott.
– Ott van. Az asztalhoz is leülhet, ha akar.
– Köszönöm. Van esetleg egy telefonkönyve?
– Az arany oldalak, vagy a rendes?
– A rendes.
Előkereste a telefonkönyvet egy közeli szekrényen
magasodó halomból, és átnyújtotta nekem. Kikerestem
egyik haverom számát, akinek a bátyja autókat bütykölt.
Tucatszor is hagytam kicsengeni a telefont, azután feladtam.
A lány együtt érzően nézett rám. – Nem veszik fel?
– Úgy tűnik.
– Szeretne felhívni valaki mást?
Senki sem jutott eszembe. – Nem tudom, kit hívhatnék.
– Én ismerek egy szerelőt – mondta, majd rögtön a
homlokát ráncolta. – De ilyenkor biztos nincs a műhelyében.
Akar esetleg taxit hívni?
Nem volt rá pénzem. – Nem. Majd gyalogolok.

– Ebben a hófúvásban?
– Nem lakom messze – hazudtam.
A lány homlokán a ráncok még inkább elmélyültek. –
Ahogy akarja. Kiengedem.
Kiléptem az irodából, menet közben begomboltam a
kabátom. A lány követett, majd előrekísért, a kávézó bejáratához,
elővette a kulcsait, és kinyitotta előttem az ajtót.
– Azért köszönöm – mondtam búcsúzóul.
– Nincs mit.
Egy pillanatig csak nézett, majd hirtelen nekem szegezte
a kérdést: – Jól van?
Anyámon kívül senki sem érdeklődött a hogylétem
felől, amióta elköltöztem otthonról. Nem vagyok az az
érzékenykedő típus, apám gondoskodott erről. Borzasztóan
szégyelltem magam, de könnyek futották el a szemem.
Bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam
elfordítani róla a tekintetem.
– Nincs jól, igaz? – A szemembe toluló könnyeket figyelte,
majd közelebb lépett, és mindkét karjával átölelt.
Az idejét sem tudnám megmondani, mikor kerültem
utoljára fizikai kapcsolatba bárkivel is. Az érintése meleg
volt, gondoskodó és biztonságot nyújtó. A fejem egyszer
csak a vállára borult, és én szabadjára engedtem a kön�-
nyeimet. Több mint egy perc is eltelt, mire sikerült vis�-
szanyernem az önuralmam. Hátrébb léptem, megtöröltem
az arcom, és közben borzasztóan szégyelltem, hogy
egy teljesen idegen ember előtt elsírtam magam.
– Bocsánat.
– Mondd el, mi a baj!

Én csak a fejemet ráztam.
Odahúzott egy széket az egyik közeli asztaltól. – Tessék,
ülj le ide! Hozok egy bögre forró csokit.
Leültem a székre, és titokban törölgettem tovább a
szemem, mintha valaki más is lett volna a kávézóban,
aki észrevehette volna, hogy az imént még úgy bőgtem,
mint egy csecsemő. A lány egy pillanat múlva visszatért,
kezében egy bögre gőzölgő kakaóval, amelynek tetején
tejszínfelhő magasodott.
– Tessék.
Ittam egy kortyot a csokiból. Forró volt és sűrű. – Köszönöm.
– Van egy titkos receptem. Egy kevés juharszirupot is
keverek bele.
– Finom. – Felnéztem rá. A tekintete az enyémbe mélyedt.
– Hogy hívnak? – kérdezte.
– Mark.
– Én Macy vagyok.
– Macy – ismételtem. – Mint a felvonulás?
A lány bólintott. – Apám mindig azt mondta, hogy a
felvonulást kizárólag az én kedvemért rendezik.
– Mi a vezetékneved? – faggattam tovább.
– Wood, mint a fa. – Neve jelentésének nyomatékosítására
megkocogtatta az asztalt, amely azonban láthatóan
acélból és műanyagból készült. – Na és a tiéd?
– Smart.
– Azaz eszes. Nem rossz név. A kiejtésedből ítélve
nem idevalósi vagy.

– Alabamából költöztem ide. Az egyetemre jöttem.
– Akkor hát egyetemista vagy – állapította meg némi
csodálattal a hangjában.
– Az voltam. Most már csak dolgozom.
– Hol dolgozol?
– A West Középiskolában. Gondnok vagyok.
– Én is a Westbe jártam – mondta Macy. – Egy ideig
legalábbis. – Rám szegezte a tekintetét. – Mondd el, mi
nincs rendben!
– Mi van? – kérdeztem vissza. Azután mélyet sóhajtottam.
– Múlt héten meghalt az édesanyám.
A lány arca elkomorodott. – Sajnálom. – Egy pillanattal
később átnyúlt az asztal fölött, és kezét az enyémre
tette. – Mesélj róla!
– Ő volt a legjobb barátom. Bármilyen vészes is volt
körülöttem a helyzet, rá mindig számíthattam. – A hangom
újra elcsuklott. – Még a temetésére sem mentem
el. Senki sem tudta, hol érhetnének utol, így a haláláról
is csak két nappal a temetés után szereztem tudomást.
– Annyira sajnálom – ismételte. Egy perccel később
megkérdezte: – A családod délen lakik?
Bólintottam. – Igen.
– Akkor hát egyedül kell megküzdened ezzel az egés�-
szel?
– Úgy van. – Ittam még egy kortyot a csokoládéból.
– Megtört lélekre a csokoládé a legjobb gyógyír – tréfálkozott.
– Én imádom a csokit. Az Isten jóvátétele a
brokkoliért.
Akaratom ellenére is mosolyognom kellett.

– Végre egy mosoly – suttogta. Hátradőlt a székében,
és engem figyelt. – Ezek szerint itt nincs a családodból
senki. Na és a barátokkal mi a helyzet?
– Nem sok ismerősöm van Salt Lake Cityben. Voltak a
szobatársaim, de amikor az egyetemről kimaradtam… –
A lányra néztem. – Volt egy barátnőm…
– Csak volt?
– Négy évig jártunk együtt. Három nappal ezelőtt levelet
kaptam tőle, az eljegyzéséről értesített.
Macy a fejét rázta. – Tényleg nem túloztál. A baj sosem
jár egyedül.
– Csőstül jön – feleltem. Ittam még egy keveset a csokoládéból,
azután ismét odafordultam hozzá, és a kezemmel
végigszántottam a hajamon. – Fogalmam sincs,
miért mondom el neked mindezt.
– Mindig idegeneknek meséljük el a legféltettebb titkainkat.
– Szerinted miért van ez?
– Talán mert ők nem tudják felhasználni ellenünk,
amit hallanak.
Ebben volt valami. – Úgy érzem, az életem a feje tetejére
állt, mintha csak valamiféle társast játszottam volna,
és valaki két dobás között megfordította a táblát. Árvának
érzem magam…
A szavaim láthatóan mély hatást gyakoroltak Macyre.
– Tudom, milyen érzés… – mondta halkan.
Egy darabig ismét csak hallgattunk, és én közben befejeztem
a csokoládémat. Végül felemeltem a bögrém. –
Köszönöm.

– Szívesen. Kérsz még?
– Köszi, nem kérek. Elég volt. – Az órámra pillantottam.
Már majdnem hajnali egy volt. – Jobb, ha most
utadra engedlek.
Macy együtt érző pillantást vetett rám. – Még mindig
aggódom miattad.
– Rendben leszek.
– Biztos?
– Igen.
– Megengeded, hogy hazavigyelek?
Rámosolyogtam. – Ha ragaszkodsz hozzá.
– Ragaszkodom hozzá. – Felállt. – Csak még előbb elmosogatok
magunk után. – Felkapta a bögrémet, és visszament
vele a pulthoz. Miközben én tovább üldögéltem, Macy megkérdezte:
– Kérsz egy kis sütit? Van szedres vagy fahéjas.
– Köszönöm, nem kérek.
– Na és mit szólnál egy szelet „Csokoládéhalál” nevezetű
sütihez? Ez a leghíresebb specialitásunk.
– Tényleg tele vagyok.
– Bánni fogod. – Kilépett a pult mögül, miközben kezét
egy konyharuhába törölgette. – Kész vagyok. A kocsim
hátul áll odakinn.
Követtem a lányt a hátsó ajtóhoz. Kimentem, ő pedig
sorra leoltogatta a lámpákat, azután beállította a riasztót,
és becsukta maga után az ajtót. Még mindig havazott, de
már nem olyan sűrűn.
– A tiéd ez a hely?
– Dehogy. Bárcsak az volna. Valóságos aranybánya
– Macy bezárta az ajtót, a kulcsot pedig zsebre vágta. –

Az éjjeli műszak menedzsere vagyok. – Az egyik autóra
mutatott, amely inkább hasonlított eszkimó kunyhóra,
mint járműre. – Az ott az enyém. Az a hatalmas hókupac
– mondta lehangoltan. – Sajnos nincs hókaparóm.
Körülnéztem, és észrevettem egy kartondobozt, amely
a szemétből kandikált ki. – Talán ez is megteszi. – Letéptem
az egyik fület a dobozról, majd lehúztam vele a havat
az autó ablakairól. A lány megvárta, amíg befejezem,
azután kinyitotta az ajtókat, és mindketten beszálltunk.
A járgány egy Ford Pinto volt, barna műbőr ülésekkel,
a visszapillantó tükörről rózsafüzér lógott. A műanyag
műszerfal itt-ott megrepedt, és a repedéseket főként különböző
rádióállomásokról származó matricák borították.
Többször is el kellett fordítani a kulcsot, mielőtt a
motor végre beindult volna. A szélvédő bepárásodott,
mire Macy párszor felpörgette a motort, majd bekapcsolta
az abalakfűtést. A levegő lassan felmelegedett.
A kezem nedves és vörös volt a hókaparástól. Macy odanyúlt,
és finoman megdörzsölgette.
– Jéghideg a kezed. Köszönöm, hogy letakarítottad a
havat.
– Szívesen.
– Ne is törődj a kocsimmal! Csak az imádság és némi
rögzítőszalag tartja össze.
– Legalább működik.
– Így is van, adjunk hálát az égnek, hogy működik. –
Belökött egy kazettát a magnóba, mire halk zeneszó hallatszott
a hangszórókból. – Merrefelé laksz?
– Harmadik út dél felé. A viadukt mögött.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 52
Tegnapi: 455
Heti: 2 165
Havi: 7 973
Össz.: 380 981

Látogatottság növelés
Oldal: RICHARD PAUL EVANS-HOL LEHET NOEL/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »