A film 1942-ben készült.

Maugli fivérei

Keselyű hoz éjt reánk
és Mang, a denevér.
Karámban a csorda már,
Népünk vadászni jár.
Büszke fegyverünk kísér:
Karom, fog, agyar.
Halld a szót! Vadássz egy jót!
A dzsungel törvénye szól.

A dzsungel éji dala

Egy forró estén a Szioni-hegyekben, Farkas papa hét óra
felé felébredt nappali szendergéséből. Vakarózott, ásított,
lassan kinyújtotta négy mancsát – egyiket a másik után –,
hogy kirázza belőlük a zsibbadtságot. Farkas mama négy,
botladozó, nyivákoló kölyke fölött nyugtatta nagy szürke
orrát. A hold besütött a farkascsalád otthonául szolgáló
barlang nyílásán.
– Hrrr! – mordult Farkas papa. – Ideje vadászni.



éppen indulni készült, mikor egy bozontos farok árnyéka
suhant el a küszöb előtt, majd felnyüszített az eltéveszthetetlen
hang:
– Szerencsével járj, farkasok vezére! Szerencsét és erős
fogakat kívánok nemes ivadékaidnak is, hogy soha ne feledkezzenek
el az éhezőkről ezen a világon.
A sakál volt – a tányérnyaló Tabaki. A farkasok Indiában
megvetik Tabakit, mert mindig rosszat forral, pletykálkodik,
és húscafatokat meg bőrdarabkákat ás ki a falusi szemétdombok
alól. De tartanak tőle, mert Tabaki kapja el legkönnyebben
a dzsungelben a veszettséget, és akkor elfelejti, hogy mindenkitől
retteg. Ilyenkor föl-alá rohangál az erdőben, és válogatás
nélkül megharap mindenkit, aki az útjába kerül. Még a
tigris is megfutamodik és elrejtőzik, ha a kis Tabaki veszett,
mivel a veszettség a legrémségesebb dolog, ami vadállatot
érhet. Mi emberek víziszonynak nevezzük, de ők devanínak
– őrjöngésnek – mondják, és menekülnek előle.
– Lépj hát be és nézz körül – vetette oda Farkas papa.
– De itt egy falatnyi étel sincs.
– Egy farkasnak talán nincs – felelte Tabaki –, de egy
olyan nyápic teremtésnek, mint én, a száraz csont is pazar
lakoma. A Gidur-log, a sakálnépség nem válogatós.
Beoldalgott a barlang hátsó részébe, ahol egy őzbak még
húsos csontjára bukkant, azzal letelepedett és boldogan nekiállt
ropogtatni a végét.
– Köszönet az ennivalóért – mondta a szája szélét nyalogatva.
– Milyen szépek ezek a nemes gyermekek! Milyen nagy
a szemük! Milyen fiatalok! Persze, persze, tudhattam volna,
hogy a királyi gyermekek már kölyökkorukban is daliásak.
Tabaki persze pontosan tudta, mint mindenki más, hogy
nincs veszélyesebb, mint ha szembe dicsérik a gyerekeket.
Elégedetten szemlélte Farkas mama és papa zavarát.

Tabaki egy darabig csöndben örvendezett alávalóságának,
majd sunyi módon megjegyezte:
– A nagy Sir Kán elhagyta régi vadászterületét. Úgy mondta,
hogy a jövő hónapban az itteni dombok közt óhajt vadászni.
Sir Kán, a tigris harminc kilométerre onnan, a Vaingunga
folyó mellett élt.
– Nincs joga hozzá! – fakadt ki dühösen Farkas papa. –
A dzsungel törvénye szerint nincs joga kellő figyelmeztetés
nélkül elköltözni. Tizenöt kilométeren belül minden teremtett
lelket elriaszt, nekem meg mostanság kettő helyett kell
vadásznom.
– Nem hiába hívta az anyja Lungrinak, Bénának – jegyezte
meg Farkas mama csöndesen. – Születésétől fogva
sántít az egyik lábára. Ezért öl csakis marhát. Most aztán a
Vaingunga vidékén élő parasztok megharagudtak rá, erre
idejön, hogy a mi parasztjainkat is haragra lobbantsa. Fellármázzák
miatta az erdőt, amikor messze jár, mi meg a fiaink
aztán futhatunk, ha ránk gyújtják a füvet. Valóban nagy
hálával tartozunk Sir Kánnak!
– Tolmácsoljam neki, hogy milyen hálásak vagytok?
– Kifelé! – mordult rá Farkas papa. – Kifelé és eredj vadászni
az uraddal! Már épp elég bajt okoztál erre a napra.
– Megyek – mondta Tabaki nyugodtan. – Már hallani Sir
Kán hangját a bozótban. Akár meg is tarthattam volna magamnak
a hírt.
Farkas papa fülelt és meghallotta a lenti patakvölgyből a
tigris száraz, dühösen morgó bömbölését. Sir Kán nem fogott
semmit, és nem törődött vele, ha ezt az egész dzsungel
megtudja.
– Micsoda bolond! – mordult Farkas papa. – Ekkora zajjal
kezdi az esti vadászatot! Azt képzeli, hogy az itteni őzbakok
is olyanok, mint a Vaingunga partján a hízott marhák?

– Sss! Nem marhára, de nem is őzbakra vadászik ma éjjel
– mondta Farkas mama. – Hanem emberre.
A bömbölés egyfajta zümmögő dörmögéssé szelídült,
mintha a szélrózsa minden irányából jönne. Az ilyen zaj
megriasztja a favágókat, a szabadban alvó cigányokat, és
időnként egyenesen a tigris szájába kergeti őket.
– Emberre! – dohogott összes agyarát kivillantva Farkas
papa. – Pfuj! Hát nincs elég féreg meg béka a vízgyűjtőkben,
hogy kénytelen embert enni, ráadásul a mi földünkön?
A dzsungel törvénye semmit nem rendel el ok nélkül.
Minden vadállatnak tiltja az emberevést, kivéve, ha a kölykét
tanítja ölni, de akkor is kiköti, hogy a törzse vagy falkája
területén kívül vadásszon. A valódi oka pedig az, hogy az
emberevés előbb vagy utóbb a fehér ember megérkezését
jelenti. Elefántháton jön fegyverekkel, barna emberek százai
kísérik gongokkal, rakétákkal és fáklyákkal, és ezt minden
vadállat megszenvedi a dzsungelben. Az állatok szerint
ugyanis az ember a leggyöngébb, legvédtelenebb élőlény
a világon, és nem nagy dicsőség az elpusztítása. Azt is beszélik
– és ez igaz –, hogy aki embert eszik, rühes lesz és
kihull a foga.
A morgás egyre hangosabb lett, végül teli torokból felharsant
a támadó tigris bömbölése.
Aztán vonyítás hallatszott, Sir Kán torkából feltörő, tigrishez
méltatlan vonyítás.
– Elhibázta – mondta Farkas mama. – Mi volt ez?
Farkas papa pár lépésre kiszaladt a barlangból és Sir Kán
dühödt morgását és dörmögését hallgatta, miközben csörtetett
a bozótban.
– Ennek a bolondnak csak annyi esze van, hogy beleugorjon
a favágók tábortüzébe és megégesse a lábát – mordult
fel Farkas papa. – Tabaki is vele van.

– Valami jön fölfelé a dombon – mondta, egyik fülét hegyezve
Farkas mama. – Készülj!
A bozót bokrai kicsit megrezdültek, és Farkas papa ugrásra
készen húzta össze maga alatt négy lábát. Aztán, ha valaki
figyelte volna, a legcsodálatosabb dolgot látja az életben:
mikor a farkas megtorpan ugrás közben. Még azelőtt nekilódult,
hogy látta volna, hogy mire vetődik rá, aztán meg
igyekezett megálljt parancsolni magának. Az eredmény az
lett, hogy jó másfél méter magasra felugrott, és csaknem
ugyanoda érkezett, ahonnan elrugaszkodott.
– Ember! – vakkantotta. – Emberkölyök. Nézd!
Közvetlenül előtte az alacsony ágba kapaszkodva egy
meztelen, barna csecsemő állt, épp hogy csak járni tudott –
olyan gyönge, gödröcskés apróság, amilyen még soha nem
járt a farkasok tanyáján éjszaka. Bátran Farkas papa arcába
nézett, és felkacagott.
– Ez emberkölyök lenne? – kérdezte Farkas mama. – Még
sosem láttam. Hozd ide!
Ha szükséges, a farkasok saját kölykeiket is gyakran hurcolják,
mint a hímes tojást, és bár Farkas papa állkapcsa
összezárult a gyerek nyaka körül, egyetlen foga sem karcolta
meg a bőrét, miközben letette őt a farkaskölykök közé.
– Milyen kicsi! Milyen csupasz és vakmerő! – mondta
Farkas mama gyöngéden. A csecsemő utat tört magának a
kölykök között, hogy meleg irhájához bújhasson. – Hohó!
A többiekkel együtt szopik! Szóval ilyen egy emberkölyök.
Dicsekedhetett valaha farkas azzal, hogy emberkölyköt nevelt
az övéi között?
– Hallottam már ilyesmiről, de nem a mi falkánkban, és
nem az én időmben – válaszolta Farkas papa. – Egyébként
sincs bundája, és a lábam egyetlen mozdulatával megölhetném.
De látod, félelem nélkül néz körül.

A barlang száján beáradó holdfényt Sir Kán hatalmas,
szögletes feje és válla fogta el, miközben nyomakodott befelé.
Mögötte Tabaki nyifogta:
– Jó uram, jó uram, itt ment be.
– Sir Kán, micsoda megtiszteltetés – mondta Farkas papa,
de szeme szikrát hányt a dühtől. – Mivel szolgálhatok Sir
Kánnak?
– A zsákmányomat! Az emberkölyök ide jött – jelentette
ki Sir Kán. – A szülei elfutottak. Add ide nekem!
Sir Kán beugrott a favágók tüzébe, ahogy Farkas papa
mondta, és most dühöngött, mert fájt a megperzselt lába.
De Farkas papa tudta, hogy a barlang szája túl szűk ahhoz,
hogy a tigris beférjen rajta. Már azon a helyen is, ahol állt,
úgy összeszorult a két válla és a mellső mancsai, mintha
egy ember hordóban próbálna harcolni.
– A farkasok népe szabad nép – mondta Farkas papa. –
Csak a falkavezér parancsol nekünk, nem holmi csíkos bundájú
marhatolvaj. Az emberkölyök a miénk, megöljük, ha
úgy döntünk.
– Döntötök vagy nem döntötök! Hogy mersz döntésről
beszélni? A bikára, melyet megöltem, csak nem álldogálok
itt a kutyavackotok előtt, hogy a jogos tulajdonomért könyörögjek?
én szólok hozzád, Sir Kán!
A tigris bömbölése mennydörgésnek hatott a barlangban,
Farkas mama lerázta magáról kölykeit és talpra ugrott, két
szeme zöld ikerholdként világított a sötétben; állta Sir Kán
villogó tekintetét.
– Itt én beszélek, Ráksa, a Démon. Az emberkölyök az
enyém, te béna, az enyém! Senki nem öli meg. élni fog,
együtt jár a falkával, együtt vadászik a falkával; és végül,
hallgass a szavamra, te csupasz kölykökre vadászó, békaevő
halgyilkos, egyszer még rád fog vadászni. Most pedig

hordd el az irhádat, vagy a szambárra mondom, akit megöltem
(mert én nem éhen veszett marhák húsával élek), bénábban
térsz vissza anyádhoz, te égett lábú, mint ahogy a
világra jöttél! Eredj!
Farkas papa ámultan nézte. Már csaknem elfelejtette azt
az időt, mikor Farkas mamát becsületes harcban nyerte el
öt másik farkas elől, mikor még ő is a falkával járt, és nem
csak udvariasságból nevezték Démonnak. Sir Kán talán
Farkas papával megküzdhetett volna, de Farkas mamával
szemben bizonyosan alulmarad, mivel tudta, hogy ezen a
terepen minden előny a nőstényfarkas oldalán áll, és úgyis
halálig folytatná a harcot. Morogva kihúzta hát fejét a barlang
szájából, és amikor kiért, elüvöltötte magát.
– Minden kutya vonyíthat a saját portáján. De majd meglátjuk,
mit szól a falka az emberkölyök dajkálgatásához.
A kölyök az enyém, és a végén úgyis az én fogamra kerül,
ti lompos farkú tolvajok.
Farkas mama zihálva hasalt vissza kölykei közé, és Farkas
papa szigorúan megjegyezte:
– Sir Kán igazat beszélt. A kölyköt be kell mutatni a falkának.
Még mindig meg akarod tartani, mama?
– Mi az, hogy! – horkant fel Ráksa. – Csupaszon érkezett,
éjszaka egyedül, éhesen; de nem volt benne egy csepp
félelem sem! Látod, most is félrelökte az egyik kölykömet.
Ha az a béna mészáros megölte volna, és visszafutott volna
a Vaingungához, a parasztok bosszúból minden búvóhelyünket
szétdúlták volna! Még hogy megtartom-e? De
még mennyire! Feküdj nyugodtan, kicsi béka. Maugli, mert
Mauglinak, Békának foglak nevezni, és ha eljön az idő, te
fogsz Sir Kánra vadászni, ahogyan ő vadászott rád.
– De mit szól majd a falka? – aggodalmaskodott Farkas
papa.

A dzsungel törvénye világosan kimondja, hogy amikor
egy farkas megházasodik, visszavonulhat a falkától, amelyhez
tartozik. De amint a kölykök elég idősek, hogy a saját
lábukra álljanak, el kell őket vinnie a falka gyűlése elé,
amely általában havonta egyszer ül össze teliholdkor, azért,
hogy a többi farkas is megismerhesse az ivadékokat. Miután
szemügyre vették őket, a kölykök szabadon járhatnak,
amerre akarnak. A falkához tartozó egyetlen felnőtt farkas
sem ölheti meg őket: addig semmiképpen sem, míg el nem
ejtették az első őzbakjukat. A gyilkos büntetése halál, akárhol
találnak rá; és ha belegondolunk, ez így van rendjén.
Farkas papa várt addig, míg a kölykök egy kicsit szaladni
tudnak, aztán a falkagyűlés éjszakáján elvitte őket, Mauglit
meg Farkas mamát a gyűlés sziklájára – egy kővel borított
hegytetőre, ahol száz farkas is eltűnhetett szem elől. Akela,
a nagy, szürke, magányos farkas, aki erejénél és ravaszságánál
fogva a falkát vezette, teljes hosszában végignyúlt a
szikláján. Alatta negyven vagy még több, mindenféle színű
és méretű farkas gyűlt össze. Voltak itt szürkés bundájú
vének, akik maguk is elbírnak egy őzbakkal, meg fekete,
háromévesek, akik csak azt hiszik, hogy el tudnának bánni
vele. A magányos farkas már egy éve vezette őket. Ifjúkorában
kétszer esett farkasverembe, egyszer félholtra verve
hagyták ott; úgyhogy kiismerte az emberek viselkedését és
szokásait.
A sziklán nem sok fecsegésnek volt helye. A kölykök
egymáson hemperegve ugrándoztak a kör közepén, amely
körül a szüleik ültek; időnként egy-egy vén farkas csöndesen
odament az egyik kölyökhöz, alaposan szemügyre
vette, majd nesztelenül visszatért a helyére. Néha egy anya
előrelódította kölykét a holdfénybe, hogy biztosan észrevegyék.
Akela időnként elkiáltotta magát a szikláján:

– Ismeritek a törvényt! Ismeritek a törvényt! Nézzétek
meg őket jól, farkasok!
és az aggodalmas anyák visszhangozták a kiáltást:
– Nézzétek meg őket jól, farkasok!
Végül, amikor elérkezett az idő – Farkas mama nyakán
égnek meredt a szőr az izgalomtól – Farkas papa középre
tolta Mauglit, a Békát, ahogy ők nevezték, aki ott üldögélt a
holdfényben és csillogó kavicsokkal játszott.
Akela, fejét föl sem emelve a mancsairól, folytatta egyhangú
kiáltását:
– Nézzétek meg őket jól, farkasok!
Lidérces bömbölés hallatszott a szikla mögül – Sir Kán
kiáltása.
– A kölyök az enyém. Adjátok át nekem! Mit kezdene a
szabad nép az emberek kölykével?
Akela a füle botját sem mozdította. Csak annyit mondott:
– Nézzétek meg őket jól, farkasok! Mi köze a szabad
népnek bárki parancsához, aki nem tartozik a szabad néphez?
Nézzétek meg jól!
A falka mély hangon morgott kórusban, de egy négyéves
ifjú farkas odavetette Sir Kán kérdését Akelának.
– Mit kezdene a szabad nép az emberek kölykével?
Nos, a dzsungel törvénye kimondja, ha egy kölyök befogadása
körül vita támad a falkában, akkor legalább két másik
falkatagnak kell szólnia az érdekében, de az nem lehet
sem az apja, sem az anyja.
– Ki emel szót ezért a kölyökért? – kérdezte Akela. – Ki
emel szót a szabad népből?
Senki nem felelt, és Farkas mama felkészült, mert tudta,
hogy ez lesz az utolsó harca, amennyiben küzdelemre kerül
a sor.

Oldal: RUDYARD KIPLING-A DZSUNGEL KÖNYVE/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat