Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

PROLÓGUS:
Kilenc évvel korábban.

Sean
November első napja van, így ma valaki meg fog halni.
A hideg, őszi tenger még a legvakítóbb napfényben is az éjszaka
színeiben játszik: sötétkék, fekete és barna. Figyelem a folyton változó
mintázatokat a homokban, miközben számtalan pata tapossa.
A parton hajtják végig a lovakat: a fekete víz és a mészkősziklák
közötti sápadt úton. Ez a hely sohasem biztonságos, de nem is olyan
veszélyes, mint éppen ma, a vágta napján.
Az évnek ebben a szakában valósággal élem és lélegzem a tengert.
Érdesnek érzem az arcomat, amint a szél nekisodorja a homokot.
A combom szúródik, ahogy a nyereg súrolja. A karom fáj, mert ezer
kiló lovat tartok. Elfelejtettem, milyen az, amikor kellemes meleg
van, hogy milyen érzés átaludni az éjszakát, és hogy hogyan hangzik
a nevem, ha csak mondják, nem többlépésnyi homokon üvöltik
keresztül.
Olyan… Olyan élő, eleven vagyok.

a_skorpio_vagta.jpg
Miközben elindulok apámmal lefelé a sziklák irányába, egy verseny
biztos megállít.
– Sean Kendrick, tízéves vagy. Még nem jöhettél rá, de léteznek
érdekesebb halálnemek is, mint itt veszni a parton.
Apám ekkor sarkon fordul, és megfogja a versenybiztos karját,
mintha csak nyugtalan ló volna. Röviden szót váltanak a verseny
korhatárairól. Apám nyer.
– Ha a fiad meghal – figyelmezteti a versenybiztos –, csakis magadat
hibáztathatod.
Apám válaszra sem méltatja, szótlanul elvezeti uisce csődörét.
Úton a víztükör felé összevissza lökdösnek, taszigálnak minket az
emberek és a lovaik. Elcsusszanok egy paripa mellett, amely éppen
hátrahőköl, míg lovasa a kantár végét rángatja. Nem esik bajom, és
hirtelen szembe találom magam a tengerrel; minden oldalról capall
uiscék vesznek körül: tengeri paripák. A partot borító kavicsok színeiben
pompáznak: fekete, vörös, arany, fehér, elefántcsont, szürke,
kék. Az emberek vörös bojtokkal és margarétákkal aggatják tele a
kantárokat, hogy enyhítsék a novemberi tenger csábító veszedelmét,
bár én nem bíznám egy maréknyi virágsziromra az életemet.
Tavaly egy virágokkal és csengőkkel ékes tengeri ló félig letépte egy
férfi karját.
Ezek nem hétköznapi lovak. Az ember ugyan telefüggesztheti
őket csecsebecsékkel, elrejtheti előlük a tengert, de ma, a parton:
senki ne merjen hátat fordítani nekik!
Némelyik lovat már kiverte a veríték. Hab csöpög végig a pofájukon
és a mellkasukon, mintha a tenger tajtékja volna, elrejti a fogakat,
amelyek később emberekbe fognak mélyedni.
Gyönyörű és halálos paripák, szeretnek és gyűlölnek bennünket,
embereket.

Apám elküld, hogy szerezzek neki nyeregtakarót és karpántot a
többi versenybiztostól. A takaró színe alapján a nézők messziről, a
sziklán állva is felismerhetik majd a lovasokat, bár apám esetében
erre nincs is szükség: tengeri csődörének szőre ugyanis ragyogó vörös.
– Ó, Kendrick – mondják a versenybiztosok, ez ugyanis az apám
neve, és az enyém is. – Az ő takarója vörös lesz.
Amint visszafelé tartok az apámhoz, odaint magához egy lovas.
– Hó, Sean Kendrick!
Apró, bozontos férfi; arca mintha sziklából volna kivájva.
– Szép nap legyen a mai!
Megtisztel, hogy felnőttként üdvözöl. Mintha én is ide tartoznék.
Bólintunk egymásnak, mielőtt visszafordul a lovához, hogy befejezze
a nyergelést. Kis versenynyerge kézzel készült, és amint meghúzza
a hajtókát, és ránt még egyet az övön, meglátom a bőrbe égetett
szavakat: Halottaink a tengert isszák.
Szívem vadul dübörög a mellkasomban, miközben átnyújtom
apámnak a vörös takarót. Feldúltnak tűnik, és hirtelen azt kívánom,
bárcsak én lovagolnék ma, és nem ő.
Magamban biztos vagyok.
A vörös uisce csődör nyugtalanul felhorkant, fülét hegyezi, ugrana.
Nagyon izgatott ma. Gyors lesz. Gyors, és nehéz lesz kézben tar tani.
Apám átnyújtja nekem a kantárt, hogy felteríthesse a vörös takarót
a tengeri ló hátára. Megnyalom a fogamat – sós ízt érzek a nyelvemen
–, és figyelem, ahogyan apám a karjára köti a pántot. Minden
évben figyeltem, és minden évben szilárd kézzel kötötte; de most
nem. Ujjai ügyetlenek, és tudom jól, hogy tart a vörös csődörtől.
Már lovagoltam rajta, ezen a capallon. A hátán ülve, miközben
a szél csapkod, a föld reng alattunk, és a tengeri permet a lábunkat
nyaldossa, sohasem fáradunk el.

A csődör füléhez hajolok, és az óramutató járásával ellentétes
irányban félkört rajzolok a szeme fölé, amint puha fülébe suttogok.
– Sean! – csattan fel apám, mire a capall feje olyan gyorsan rándul
fel, hogy koponyája kis híján az enyémnek csapódik.
– Mi jár a fejedben, hogy az arcodat egészen az állat pofája mellé
tolod? Nem néz ki éhesnek? Szerinted jól néznél ki fél arccal?
Ám én csak bámulok tovább a csődör négyszögletű pupillájára,
ő pedig visszanéz rám, fejét kissé tőlem elfordítva tartja. Remélem,
emlékezni fog, mit mondtam neki: Ne edd meg az apámat!
Apám a torkát köszörüli, majd így szól:
– Szerintem most már fel kellene menned. Gyere ide, és…
Vállon vereget, mielőtt a ló hátára száll.
Kicsi és sötét foltként gubbaszt a vörös csődör hátán. Keze már
szakadatlanul dolgozik a kantáron, hogy a helyén tartsa a lovat.
A mozdulat miatt meg-megcsavarodik a zablának az a része, amelyik
a ló pofájában van; figyelem, amint ide-oda inog a paripa feje.
Én nem így kezdtem volna hozzá, de hát most nem én ülök a nyeregben.
Szólni akarok apámnak, hogy vigyázzon, mert szerintem a csődör
kicsit jobbra húz, és jobban lát a bal szemével, de csupán enynyit
mondok:
– Találkozunk, amikor vége van.
Idegenek módjára bólintunk egymásnak; gyakorlatlan, kényelmetlen
a búcsúzás.
Egy pillanat erejéig a hullámok nem ostromolják a partot, a sirályok
nem csapkodnak a fejünk felett, és az érdes levegő nem szökik
ki a tüdőmből.
Azután a szürke tengeri paripa letépi apámat kényelmetlen helyzetéből,
a vörös csődör hátáról.

A szürke nem bír megkapaszkodni harapásával az apám mellkasán,
apám tehát lehullik a nyeregből a homokba; teste szétroncsolódott,
mielőtt a paták elérnék. Második volt, vagyis hosszú percekbe
telik, mire a többi ló is átrobog a testén, és újra láthatom. Addigra
hosszú, skarlátvörös és fekete halommá vált, félig elmerülve a habos
árban. A vörös csődör lassan megfordul, félig-meddig éhes tengeri
teremtmény, de megteszi, amit kértem: nem eszi meg a sárban fekvő
testet, amely egykor az apám volt. Inkább visszaereszkedik a vízbe.
Semmi sem olyan vörös, mint aznap a tenger.
Nem gyakran gondolok apám testére, amint ott fekszik, elterülve
a vöröslő tajtékban. Inkább úgy látom emlékeimben, amilyen a
verseny előtt volt: halálra váltan a rémülettől.
Én nem fogok ugyanebbe a hibába esni.

1. Fejezet

Puck
Azt mondják, a fivéreim nélkülem elvesznének – ám valójában én
vesznék el nélkülük.
Általában, ha megkérdeznek egy helybélit a szigeten, honnan
származik, olyasmi válasz érkezik, hogy „Skarmouth mellől” vagy
„Thisby hátoldaláról, a nehezebb sorú részéről”, vagy éppen „kőha jítá
snyira Thollától”. Én más vagyok. Emlékszem, hogy egyszer, amikor
még kicsi voltam, és apám barázdás kezét szorongattam, megkérdezett
egy szélverte vén gazda, aki úgy festett, mintha most ásták
volna ki a földből:
– Hová valósi vagy, lányom?
Én pedig, túl hangosan ahhoz képest, milyen kis szeplős teremtés
voltam, így feleltem:
– A Connolly-házba.
A gazda:
– Az mi is?
Mire én:

– Ahol a Connollyk laknak. Mert én is közülük vagyok.
Azután – és emiatt még ma is kissé zavarban vagyok, mert jellemem
sötét oldaláról árulkodik – hozzáfűztem:
– Te pedig nem.
Hát így van ez. Vannak a Connollyk, és van a világ fennmaradó része
– ugyanekkor, ha az ember Thisbyn lakik, utóbbi nem túl nagy részét
képviseli az emberiségnek. Tavaly őszig így éltünk: öcsém, Finn,
bátyám, Gabe és a szüleink. Meglehetősen csendes család voltunk.
Finn mindig szét- és összeszerelt dolgokat, az alkatrészeket pedig bespájzolta
egy dobozba, és az ágya alá rejtette. Gabe sem jeleskedett
a társalgásban. Hat évvel volt idősebb nálam, és a növekedésre tartogatta
az erejét: tizenhárom éves korára már hat láb magasra nőtt.
Apánk ónsípon játszott, amikor otthon volt, anyánk pedig minden
este előadta a kenyér és a hal csodáját – bár én nem voltam tudatában,
mekkora csodát művel, mígnem már nem volt többé köztünk.
Nem mintha nem lettünk volna barátságban a többi szigetlakóval.
Pusztán arról volt szó, hogy egymással éltünk a legjobb barátságban.
Elsősorban Connollyk voltunk. Ez volt az első és egyetlen
szabály. Felőlünk bárkinek megbánthatták az érzéseit, ameddig
nem egy Connolly érzéseit bántották meg.
Október hava már félig eltelt. Mint minden őszi nap a szigeten,
a mai is hidegen indul, de felmelegszik és megtelik színnel, amint a
nap egyre magasabbra hág az égen. Lóvakarót és kefét fogok, azután
addig verem a port Galamb szürkésbarna szőréből, amíg felmelegednek
az ujjaim. Mire felnyergelem, a lovam tiszta, én pedig piszkos
vagyok. Galamb az én kancám, a legjobb barátom; szinte várom,
mikor történik vele valami szörnyűség, mert annyira szeretem.
Miközben ráhúzom az övet, Galamb oldalba bök az orrával,
majdnem megcsippent, azután gyorsan visszarántja fejét; ő is szeret

engem. Nem tudok sokáig lovagolni, hamar haza kell jönnöm, hogy
segítsek Finn-nek süteményt készíteni a helybeli boltoknak. Teáskannákat
is festek a turistáknak, és mivel közeleg a vágta, több mint
elegendő megrendelés vár rám. A verseny után tavaszig nem érkezik
látogató a szárazföldről. Az óceán túlságosan bizonytalan, amikor
hideg van. Gabe egész nap házon kívül lesz, a Skarmouth Hotelben
dolgozik, készíti a szobákat a verseny nézőinek. Thisbyn az árvák
csak kínkeserves munkával boldogulnak.
Néhány évvel ezelőttig, amíg el nem kezdtem folyóiratokat olvasni,
nem nagyon voltam tudatában annak, milyen apró a mi szigetünk.
Nem érzem annak, de Thisby valójában egészen parányi: négyezer
ember egy hegyes sziklán, amely a szárazföldtől többórányi távolságra
emelkedik ki a tengerből. Csupa szirt, lovak és juhok, egysávos
utak kanyarognak a fátlan mezők mellett Skarmouth felé, a sziget legnagyobb
városába. Igazság szerint, amíg az ember nem ismer mást,
Thisby pontosan elég.
Ami azt illeti, én már mást is ismerek. Mégis elég a sziget, még
mindig.
Nyeregbe szállok tehát, elindulok a lovamon, lábujjaim dideregnek
feslett csizmámban, míg Finn a felhajtón ül a Morrisban, és
fekete szalaggal óvatosan egy szakadást ragasztgat az anyósülésen.
A szakadás Lunda, a pajta macskájának ajándéka volt. Finn legalább
most jól megtanulta, hogy soha ne hagyja letekerve az ablakokat.
Úgy tesz persze, mintha bosszantaná a javítás, de én tudom, hogy
valójában boldog, amiért ezzel bíbelődhet. Ellentmondana Finn
belső kódexének, ha túl sok boldogságot mutatna.
Amikor meglát Galamb hátán, furcsa tekintetet vet rám. Valaha
ré gen, a tavalyi évig, ez a furcsa pillantás kaján vigyorrá vált
volna, hogy azután berobbantsa a motort, és versenyre keljünk, én

Galambon, ő a kocsiban, bár szigorú értelemben még túl fiatal volt
a vezetéshez. Túlontúl fiatal. Nem számított. Ugyan ki parancsolt
volna megálljt nekünk? Versenyeztünk hát, én a mezőkön át, Finn
az úton. Aki először ért a partra, annak egy hétig kellett ágyaznia
a másiknak.
Ám majdnem egy éve nem versenyeztünk. Amióta a szüleim
meghaltak a hajón.
Elfordítom Galambot, kis köröket írunk le az oldalsó udvaron.
Izgatott, túl hirtelenkedő ma reggel, nem tud összpontosítani, én
viszont túlzottan fázom ahhoz, hogy engedelmességre bírjam, és így
kényelmesebbé tegyem számára a gyeplőt. Ügetni akar.
Hallom, amint felbőg a Morris motorja. Éppen időben fordulok
meg, hogy még lássam, hogyan száguld végig a kocsi a behajtón, semmi
jót sem ígérő kipufogófelhő kíséretében. Egy pillanattal később
már hallom is Finn kurjantását. Kidugja fejét az ablakon, poros haja
alatt sápadt az arca, széles vigyora pedig minden fogát megmutatja.
– Meghívóra vársz? – kiáltja. Visszarántja fejét a kocsiba, és a motor
felpörög, amikor sebességet vált.
– Most aztán megmutatom! – kiáltom utána, bár már messze,
messze hallótávolságon kívül jár. Galamb füle felém rándul, majd
reszketve újra az út felé fordul. Vad, hűvös reggel van, lovam alig kéreti
magát. Lábszáramat az oldalába nyomom, és csettintek a nyelvemmel.
Galamb rohamra indul, patái félkör alakú darabkákat vernek fel
mögöttünk a földből, és szélsebesen vágtatunk Finn után.
Finn útvonala nem rejtély számomra. Az utat kell követnie, főút
pedig csak egy akad, a házunk mellett vezet el, Skarmouth felé.
Igaz, nem a legegyenesebb út. Tarka kőkerítésekkel és sövénysorokkal
védett parcellákon kígyózik keresztül. Semmi értelme követni az

öcsém csapongó, porfelhővel jelzett haladási irányát. Galamb és én
inkább a kopár mezőkön rontunk keresztül. Galamb nem nagy – a
sziget lovai közül egy sem az, mivel a fű nem igazán tápláló –, de
céltudatos és bátor. Így hát kedvünkre ugratunk át a sövénysorokon,
csak a talajnak kell megfelelőnek lennie.
Levágjuk az első kanyart, ahol szétrebbentünk egy kisebb juhnyájat.
– Bocsánat! – kiáltom vissza a vállam felett. A következő sövénysor
már ekkor jön elénk, amikor én még a juhokra figyelek; Galambnak
kissé meg kell csavarnia a törzsét, hogy átvethesse magát
felette. Rossz példaként szolgálna a lovaglóórákon, amint esetlenül
kiejtem kezemből a kantárt – de legalább nem rántom meg a ló pofáját,
aki pedig szorosan maga alá rántja a lábát, és mindkettőnket
megment. Miközben elvágtat a sövénytől, megkaparintom a kantárt,
és megveregetem lovam vállát, hogy tudja, igenis észrevettem,
amikor megmentett bennünket. Galamb hátrabiccenti a fülét, így
jelezve, hogy értékeli a figyelmességemet.
Mezőn szállunk keresztül: errefelé régen juhok legeltek, de ma
csak erikabokrok várják, hogy felperzseljék őket. A Morris még
mindig előttünk jár, fekete árnyként a tornyosuló porfelhő előtt.
Nem aggaszt az előnye: vagy a városon kell keresztülhajtania, hogy
a partra jusson, márpedig ott éles kanyarok és átkelő gyalogosok
vannak, vagy meg kell kerülnie a várost, értékes perceket veszítve –
és jó esélyt adva nekünk, hogy felzárkózzunk.
Hallom, ahogyan a Morris habozik a kereszteződésnél, majd hirtelen
a város felé lódul. Megkerülhetem Skarmoutht, ekkor nem
kellene többet ugratnom – vagy átvághatok a város szélén, be-beugorva
néhány hátsó udvarba, és kockáztatva, hogy Gabe meglát a
szállodánál.

Már el is képzelem, amint én rontok elsőként a partra.
Úgy döntök, megkockáztatom, hogy Gabe meglát. Elég hosszú
idő telt el az óta, hogy utoljára versenyeztünk, így a gömbölyded kis
anyókák nem panaszkodhatnak, hogy egy ló vágtat át a hátsó udvarukon
– persze, csak ha nem török össze semmi hasznos holmit.
– Gyerünk, Galamb! – suttogom. Meglódul előre az úton, majd
átugrat egy lyukon a sövényben. A helybeli házak úgy néznek ki,
mintha a sziklából nőttek volna ki. A hátsó udvarok tele vannak
mindenféle limlommal, aminek már nincs helye a házakban. A másik
oldalon kőszikla nyúlik végig, azon nem ajánlatos lónak vágtáznia.
Az egyetlen lehetőség, hogy átrontunk fél tucat udvaron, másik
oldalunkon a szállodával.
Remélem, hogy mindenki a mólónál vagy a konyhájában szorgoskodik.
Átszáguldunk a kerteken, félig talicskák fölött ugrunk
át az elsőben, fűszerágyást kerülünk ki a másodikban, és egy ádáz
terrierrel ugattatjuk meg magunkat a harmadikban. Azután, megmagyarázhatatlan
módon, az utolsó kertben egy régi, üres fürdőkád
fölött vezet az utunk – és máris robogunk a szálloda felé.
Gabe természetesen ott van, és azonnal meg is lát.
A szálloda előtti sétautat sepregeti hatalmas partvisával. A mögötte
magasodó szálloda áhítatot keltő, repkénylepte épület. A leveleket
szépen, négyzet alakban megnyesték, hogy a napfény érje az ablakokat,
alattuk az élénkkék párkányokkal. A magas épület eltakarja a
reggeli napfényt, és mélykék árnyékot vet a kőből kirakott sétaútra,
amelyet bátyám sepreget. Gabe magasnak, csaknem felnőttnek tűnik,
amint barna kabátja megfeszül széles vállán. Gyömbérszőke haja

a tarkójára lóg, kicsit hosszúra nőtt, ám Gabe mégis jóképű. Hirtelen
vad büszkeség tör rám, amiért a testvérem. Abbahagyja a munkát,
és a seprűre dől. Figyeli, hogyan vágtatok el mellette Galambon.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 70
Tegnapi: 450
Heti: 520
Havi: 9 133
Össz.: 382 141

Látogatottság növelés
Oldal: MAGGIE STIEFVATER-SKORPIÓ VÁGTA/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »