FOLYTATÁS.
– Isten hozott benneteket Ypsilantiben! – töri meg ő a csendet.
Hirtelen elrántja a kezét, és a kabátzsebébe rejti.
– Honnan jöttetek? – kérdezi.
– Texasból? – válaszolom.
Nem tudom, miért vittem fel a hangsúlyt a végén. Egyáltalán
miért foglalkozom azzal, hogy miért vittem fel a hangsúlyt? És miért
agyalok azon, hogy miért foglalkozom azzal, hogy… Teljesen
becsavarodtam. Nyilván az elmúlt három nap alváshiánya miatt
van.
– Szóval Texas? – kérdezi előre-hátra dülöngélve.
Nem tudok válaszolni. Ha zavarban vagyok, egyszerűen leblokkolok.
Ő lenéz az öccsére, aztán lehajol és megragadja a bokájánál
fogva.
– Ideje suliba vinnem ezt a kisördögöt – mondja, és a vállára emeli.
– Egyébként hidegfront közeleg. Jobb lenne, ha minél előbb kipakolnátok
a kocsiból. Néhány napig elég hűvös lesz errefelé, úgyhogy
ha segítség kell a cipekedéshez, csak szólj! Négy után itthon leszünk.
– Kösz szépen! – válaszolom.
Nézem őket, ahogy átmennek az út túloldalára. Ekkor Kel a hátamba
szúrja képzeletbeli kardját. Kezemet a gyomromra szorítva
térdre borulok, Kel pedig gyorsan rám veti magát, és megadja a kegyelemdöfést.
Átnézek a túloldalra, hogy lássam, figyelnek-e minket.
Will éppen akkor csukja be öccse mögött a kocsiajtót, és átinteget
nekünk.
Egész nap dobozokat és bútorokat pakolunk. A nagyobb daraboknál
a főbérlő is segít, mert van, amit anyával ketten sem bírunk el.
Nagyon elfáradunk, ezért a dzsipben maradt dobozokat másnapra
hagyjuk. Egy kicsit sajnálom, hogy olyan gyorsan végeztünk
a teherautóval – így már nincs okom rá, hogy Will segítségét kérjem.
Amint összeszereljük az ágyamat, elkezdem behordani a saját dobozaimat
az előtérből. Mire a nagyját kicsomagolom és megágyazok,
a bútorok már árnyékot vetnek a szoba falára. Az ablakon át
nézem a naplementét. Itt még a napok is rövidebbnek tűnnek, vagy
talán csak én veszítettem el az időérzékemet.
A konyhában anya és Kel edényeket rakodnak a szekrényekbe.
Felkapaszkodom az egyik magas bárszékre a konyhapultnál. Étkező
híján mostantól ennél a pultnál kell ennünk.
A ház nem túl nagy szám. Az ajtón belépve egy kis előszoba után
rögtön a nappali következik, amit csak egy szűk folyosó és egy ablak
választ el a konyhától. A padlót a nappali bézs szőnyegétől eltekintve
mindenhol faburkolat borítja.
– Itt minden olyan tiszta – szólal meg anya. – Még egyetlen árva
bogarat sem láttam.
Texasban csak úgy hemzsegtek a rovarok. Ha éppen nem a legyeket
hessegettük, akkor darazsakat csapkodtunk.
– Ezt az egyet tényleg Michigan javára írhatjuk – felelem, miközben
megvizsgálom a pulton heverő pizzásdoboz tartalmát.
– Ezt az egyet? – néz rám, majd a pult fölé hajol, és bekap egy
pep peronit. – Az ember azt hinné, hogy legalább két dolog tetszik
neked errefelé.
Úgy teszek, mintha nem érteném, miről beszél.
– Láttalak ma reggel beszélgetni egy fiúval – mondja mosolyogva.
– Jaj, anyu, ne csináld már! – válaszolom tettetett közönnyel. –
Várható volt, hogy Texason kívül máshol is képviselteti magát a hímnemű
lakosság – mondom, és kiveszek egy doboz üdítőt a hűtőből.
– Mi az a lakosság? – kérdezi Kel.
– Azt jelenti, hogy valaki egy bizonyos helyen lakik, tartózkodik,
vagyis ott él.
Úgy látszik, az érettségi előkészítő határozottan jó hatással volt
a szókincsemre.
– Vagyis akkor mi most Ypsilani lakossága vagyunk? – kérdezi.
– Lakosai – javítom ki újra.
Lenyelem az utolsó falat pizzát, és belekortyolok az üdítőmbe.
– Hulla vagyok. Azt hiszem, lefekszem.
– Akkor a szobádnak te leszel a lakosa? – néz rám Kel.
– Vág az eszed, ifjú barátom – felelem, majd puszit nyomok a fejére,
és otthagyom őket.
Jó érzés végre bebújni a paplan alá. Legalább az ágyam a régi. Behunyom
a szemem, és elképzelem, hogy a régi hálószobámban fekszem.
Ott legalább meleg volt. Vacogok a jéghideg paplan alatt, még
az ágytakarót is a fejemre kell húznom, hogy ne fázzak. Holnap reggel
az első dolgom lesz megkeresni a termosztátot.
Amikor másnap felkelek és meztelen lábam a jéghideg padlóhoz
ér, rögtön eszembe jut az esti fogadalmam. Kikapok egy pulcsit a
szekrényből, felveszem a pizsamám fölé, és elkezdek zoknit keresni.
Nem járok sikerrel. Lábujjhegyen tipegve megyek végig az előszobán,
nehogy felébresszem a többieket, és nem mellesleg azért, hogy
a lábam minél kisebb felületen érintkezzen a földdel. Kel szobája
előtt meglátok egy Darth Vader-es mamuszt. Kölcsönveszem, mielőtt
teljesen lefagy a lábam.
A konyhába érve azonnal a kávéfőzőt keresem, de aztán bevillan,
hogy az még mindig a dzsipben van. Odakint kegyetlen hideg
van, a dzsekimnek pedig se híre, se hamva. Texasban szeptemberben
szinte sohasem volt szükség kabátra.
Felkapom a kocsikulcsot, és halálmegvető bátorsággal az ajtó felé
veszem az irányt. Kint a felhajtón valami furcsa fehérségre leszek
figyelmes. Beletelik egy kis időbe, mire rájövök, mi az. Hó? Szeptemberben?
Lehajolok és felmarkolok egy keveset, hogy megvizsgáljam.
Texasban viszonylag ritkán havazott, de az a hó nem így
nézett ki. Leginkább milliónyi apró jéggolyóhoz hasonlított. Ez viszont
éppen olyan volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva: vattaszerű,
puha és hideg. Gyorsan a pulcsimba törlöm a kezemet, és
elindulok a dzsip felé.
Nem jutok messzire. Amint a Darth Vader-es mamusz a hólepte
betonhoz ér, hirtelen azon kapom magam, hogy már nem a kocsit
látom magam előtt, hanem a kék eget. Sajgó fájdalom nyilall a hátamba.
Érzem, hogy valami kemény tárgyra estem. Hátranyúlok,
és egy kerti törpét húzok ki magam alól. Piros sipkájának egy nagyobb
darabja levált és ripityára tört. A kis dög kárörvendőn vigyorog
rám. Éppen a magasba emelem a törpét, hogy egy jól irányzott
mozdulattal az aszfalthoz vágjam, amikor valaki leállít:
– Ez nem valami jó ötlet.
Rögtön felismerem Will hangját. Éppen olyan kellemes és megnyugtató,
mint apáé volt, de van benne egy jó adag határozottság
is. Felülök és figyelem, ahogy közelít felém.
– Jól vagy? – nevet rám.
– Jobban leszek, ha ízzé-porrá zúzhatom ezt a szörnyeteget – felelem,
miközben újabb sikertelen kísérletet teszek a feltápászkodásra.
– Ne bántsd! A törpék szerencsét hoznak – mondja, majd kiveszi
a szobrot a kezemből, és óvatosan elhelyezi a fűben.
– Na, persze! – mutatok a vállamon levő vágásra. A szivárgó vér
szép lassan átitatja a pulóveremet. – Marha nagy szerencsém volt.
A vért látva Will azonnal abbahagyja a nevetést.
– Te jó ég, ne haragudj! Nem hülyéskedek itt veled, ha tudom,
hogy megsérültél.
Felém hajol, és a hónom alá nyúlva felsegít.
– Ezt be kellene kötözni – mondja.
– Gőzöm sincs róla, hol vannak a kötszerek – mutatok a kicsomagolatlan
dobozhegyekre.
– Akkor gyere át hozzánk! – feleli. – A konyhában van elsősegélydoboz.
Leveszi a kabátját, a vállamra teríti, és a karomnál fogva átvezet
az utca túloldalára. Egy kicsit szánalmasnak érzem magam ebben
a helyzetben, elvégre segítség nélkül is átjutottam volna, de mivel
nem akarom előadni a vad feministát, inkább megjátszom a bajba
jutott hölgyet.
A házukba lépve leveszem a kabátját, és a kanapéra terítem. Odabent
sötét van, a többiek nyilván még alszanak. Az ő házuk nagyobb
a miénknél. Nem minden része, de a nappalijuk határozottan tágasabbnak
tűnik. Oldalt hatalmas, kertre néző ablak, előtte paddal
és párnákkal.
A konyhával szemközti falon családi fényképek lógnak. Többségük
Willt és az öccsét ábrázolja, de némelyiken a szülők is szerepelnek.
Amíg Will géz után kutat, én a fotókat nézegetem. Nyilvánvaló,
hogy mindketten az apjuk génjeit örökölték. Az egyik, viszonylag
frissnek tűnő képen az apa két oldalról magához szorítja a
fiait. Koromfekete hajába már ősz szálak vegyülnek, de a mosolyra
húzott száját keretező bajusz még mindig sűrű és fekete. A vonásai
tökéletesen megegyeznek Willéivel. Mindkettejük szeme nevet, ha
mosolyognak, és gyönyörű fehér fogsoruk szinte vakít.
Will édesanyja lélegzetelállítóan néz ki. Hosszú, szőke haja zuhatagként
omlik a vállára, és a képen magasnak látszik. Külsőre
egyáltalán nem hasonlít a fiaira, de lehet, hogy a belső tulajdonságaikat
tőle örökölték. A falon függő képek ráébresztenek, mi a különbség
a két ház között: ez itt egy otthon.
Követem Willt a konyhába, és felülök az egyik bárszékre.
– Ki kell tisztítani a sebet, mielőtt bekötözöm – mondja, majd felhajtja
az ingujját, és kinyitja a csapot. A konyhai lámpa fényénél világossárga
inge kissé áttetszővé válik, és látni engedi az alatta viselt
atlétatrikót. Látszik, milyen széles vállai vannak, és izmaira szinte
ráfeszülnek az ingujjak. Feje éppen egy magasságban van a konyhaszekrénnyel.
Ha feltételezem, hogy a szekrény ugyanott van, mint a miénk, a
srác vagy tizenöt centivel lehet magasabb nálam. Miközben elzárja
a csapot és visszasétál hozzám, alaposan megnézem fekete nyakkendőjét.
Átcsapta a válla fölött, hogy ne legyen vizes. Érzem, ahogy
elvörösödöm. Kikapom a kezéből a nedves törlőkendőt. Szinte szégyellem,
hogy ennyire megbámultam.
– Add csak ide! – mondom, és felhúzom a pizsamám ujját. –
Majd én megcsinálom.
Amíg letörölgetem a sebről a vért, Will kibont egy csomag gézt.
– Szóval mit kerestél hajnali hétkor pizsiben odakint? – kérdezi.
– Még nem végeztetek a kipakolással?
Megrázom a fejem, és kidobom a kendőt a kukába.
– Kávét akartam főzni.
– Értem. Ezek szerint nem vagy az a könnyen ébredő típus –
mondja. Inkább állításnak hangzik, mint kérdésnek.
Ahogy közelebb hajol, hogy bekösse a sebemet, érzem a leheletét
a nyakamon. Dörzsölgetni kezdem a karomat, hogy elrejtsem
a libabőrt. Will leragasztja a kötést, majd megpaskolja a vállamat.
– Kész is. Jobb, mint újkorában.
– Kösz! Egyébként semmi bajom a koránkeléssel – mondom. –
Legalábbis, ha már megittam a kávémat.
Felállok, és úgy teszek, mintha a kötést vizsgálgatnám, de valójában
azon morfondírozom, mi legyen a következő lépés. A hálálkodást
kipipáltuk. Most sarkon fordulhatnék és hazamehetnék, de
az udvariatlanság lenne azok után, hogy segített nekem. Ha viszont
maradok, és arra várok, hogy csevegést kezdeményezzen, előbbutóbb
totál hülyének fogok tűnni. Nem is értem, miért kell nekem
ennyit görcsölni, ha a közelében vagyok. Végül is ő csak egy szomszéd.
Visszafordulok felé. A konyhapultnál áll és kávét tölt, majd elém
teszi az egyik csészét.
– Kérsz bele tejszínt és cukrot? – kérdezi.
Megrázom a fejem.
– Kösz nem! Feketén iszom.
Leül velem szemben, és nézi, ahogy szürcsölöm a kávét. A szeme
éppen olyan mélyzöld, mint az édesanyjáé a képen. Ezek szerint
mégiscsak van köztük külső hasonlóság.
Elmosolyodik, és az órájára pillantott.
– Mennem kell – szólal meg. – Az öcsém a kocsiban vár, én pedig
elkésem a munkából. Visszakísérlek. A bögrét nyugodtan megtarthatod.
A következő korty előtt ránézek a bögrén levő feliratra. „A világ
legjobb apukája”. Apa is ilyenből itta a kávét.
– Nem kell átkísérned – válaszolom. – Azt hiszem, most már képes
leszek homo erectus módjára járni.
Együtt megyünk ki az ajtón, aztán Will bezárja maga mögött.
Ragaszkodik hozzá, hogy magamon hagyjam a kabátját. Még egyszer
megköszönöm a segítségét, és átsétálok az utca túloldalára.
– Layken! – kiált utánam, mielőtt belépnék a házunkba. – Az
erő legyen veled!
Nevetve beszáll a kocsiba, én pedig sóbálvánnyá válva meredek
a Darth Vader-es mamuszra, ami még mindig a lábamon van. Ez
az én formám.
A kávé segített. Megtalálom a termosztátot, és délre már kellemes
meleg van a házban. Anya és Kel elmentek a közművekhez, hogy elintézzék
az átírásokat, én pedig otthon maradok a dobozokkal. Egy
darabig elvagyok a kicsomagolással, aztán úgy döntök, hogy ideje
lezuhanyoznom. A harmadik fürdésmentes nap után nem ártana
magam mögött hagyni a hippikorszakot.
Zuhany után megtörölközöm, majd kifésülöm és megszárítom
a hajam. A hajszárítót a bepárásodott tükörre irányítom, hogy legalább
egy kis körben lássam az arcom, miközben sminkelek. Észreveszem,
hogy a barnaságom máris halványulni kezdett. Itt nem
számíthatok túl sok napsütésre, úgyhogy jobb lesz mielőbb hozzászokni
a sápadtsághoz.
A hajamat lófarokba kötöm, és gyorsan felkenek egy kis szájfényt
meg szempillafestéket. Pirosítóra valószínűleg nem lesz itt szükségem,
mert a hideg és Will közelsége miatt már így is épp elég vörös
a fejem. Amíg a zuhany alatt álltam, anya és Kel hazajöttek, de
újra el kellett menniük, hogy találkozzanak Brendával a városban,
és visszavigyék a teherautót. Anya a pulton hagyott nekem három
húszdollárost és egy bevásárlólistát.
Ezúttal baleset nélkül elérem a dzsipet.
Amikor rükvercbe teszem a sebváltót, belém hasít a felismerés,
hogy fogalmam sincs, merre induljak. Nemcsak hogy nem ismerem
a várost, de még azt sem tudom, hogy az utca végén jobbra vagy balra
kell-e fordulnom. Will kisöccse éppen az előkertben játszik. A házuk
elé gurulok, és letekerem az ablakot.
– Gyere csak ide egy percre! – kiáltok oda neki.
Gyanakodva néz rám. Talán attól fél, hogy újra zombivá változom.
Végül megindul felém, de úgy egy méterrel az autó előtt megállt.
– Megmondanád, hogy jutok el a legközelebbi szupermarketbe?
– kérdezem.
– Ez most komoly? – néz rám elkerekedett szemmel. – Még csak
kilencéves vagyok.
Világos. Ezek szerint a kölyök csak külsőleg hasonlít a bátyjára.
– Na, jó, kösz a semmit! – felelem. – Amúgy hogy is hívnak téged?
– Darth Vadernek – kiáltja huncut mosollyal az arcán, és már
ott sincs.
Darth Vader? Aztán beugrik, hogy a poén a reggeli mamuszomnak
szól. Nem baj. A gond inkább az, hogy Will ezek szerint kibeszélt
engem a hátam mögött. Kíváncsi lennék, miket mondhatott
még, és mit gondol rólam. Már ha egyáltalán az eszébe jutok. Ami
engem illet, én garantáltan többet gondolok rá, mint szeretnék.
Folyton azon töprengek, vajon hány éves lehet, mit tanul, és főleg,
hogy van-e valakije.
Nekem szerencsére nem volt barátom Texasban. Már vagy egy
éve nem randiztam senkivel. A suli, a részidős munka és Kel pátyolgatása
mellett nem maradt időm a fiúkra. Érdekes lesz az eddigi
zsúfolt hétköznapokból átcsöppenni egy olyan életbe, amelyben
az égadta világon semmi dolgom nincs.
Benyúlok a kesztyűtartóba, és kiveszem a GPS-t.
– Ez nem valami jó ötlet – szólal meg Will. Felpillantva észreveszem,
hogy a kocsihoz közeledik.
Gyorsan megpróbálom rendbe szedni az arcvonásaimat, és megeresztek
egy mosolyt.
– Mi nem jó ötlet? – kérdezem, miközben a helyére teszem és bekapcsolom
a szerkentyűt.
Will közelebb hajol az ablakhoz.
– A városban több útszakaszt épp most újítanak fel – mondja. –
Ha erre hallgatsz, biztosan eltévedsz.
Mielőtt válaszolhatnék, anya és Brenda kocsija begördül az utcába.
Brenda letekeri az ablakot, anya pedig áthajol a sofőrülés felett.
– Ne felejtsd el a mosóport! Nem emlékszem, hogy felírtam-e a
listára. És hozz köhögés elleni szirupot is! Azt hiszem, elkaptam valamit.
Kel kipattan a hátsó ülésről, és Will öccse felé szalad, hogy áthívja
hozzánk.
– Átmehetek? – néz amaz a bátyjára.
– Persze – feleli Will, miközben kinyitja a kocsink ajtaját.
– Mindjárt visszajövök, Caulder – szól az öccse után –, csak megmutatom
Laykennek, hol van a szupermarket.
Csak nem? Érdeklődve figyelem, ahogy beül mellém és bekapcsolja
a biztonsági övet.
– Nehezen tudnám elmagyarázni az utat. Nem bánod, ha elkísérlek?
– kérdezi.
– Persze hogy nem – nevetek fel.
Anyára és Brendára nézek, de ők már leparkoltak a házunk előtt.
Elindítom a kocsit, és követem Will utasításait.
– Szóval az öcsédet Cauldernek hívják? – kérdezem, mert értelmesebb
csevegésindító téma nem jut az eszembe.
– Igen. Anyáék évekig próbálkoztak a kistestvérrel, és mire öszszejött,
a Will és az ehhez hasonló nevek már kimentek a divatból.
– Nekem tetszik a Will – csúszik ki a számon, de szinte azonnal
megbánom. Úgy hangzott, mintha flörtölni akarnék vele.
Felnevet. Nagyon tetszik a nevetése. Utálom, hogy ennyire tetszik.
Hirtelen felém nyújtja a kezét, félresöpri a hajamat, és megérinti
a nyakamat. Ujjai a gallérom alá csúsznak. Finoman lehúzza
a vállamról a pólót.
– Ki kellene cserélni a kötésedet – mondja, majd megigazítja a
ruhámat, és finoman megpaskolja a vállamat. Az érintése nyomán
forróság önti el a nyakamat.
– Majd veszek kötszert a boltban – mondom. Nem könnyű megjátszani,
hogy teljesen hidegen hagy az érintése és a jelenléte.
– Szóval, Layken! – szólal meg a kocsi hátuljában hagyott dobozokat
szemlélve. – Mesélj valamit magadról!
– Inkább nem. Nincs bennem semmi érdekes – válaszolom.
– Hát, jó. Akkor nekem kell kitalálnom, milyen is vagy.
Előrehajol, és kiveszi a CD-t a lejátszóból. A mozdulatai olyan
könnyedek, mintha évekig gyakorolta volna őket. Irigylem érte. Én
bezzeg nem vagyok az a kecses típus.
– Sok mindent meg lehet tudni valakiről az alapján, milyen zenét
hallgat – mondja, és elolvassa a CD-n lévő feliratot. – „Layken
vackai”? – nevet fel. – Ez most vajon a minőségére utal vagy a gazdájára?
– Nem szeretem, ha Kel hozzányúl a vackaimhoz – mondom.
Kikapom a kezéből a lemezt, és gyorsan visszadugom a lejátszóba.
A hangszórókból harsány bendzsózene bődül fel. Majd’ elsüllyedek
szégyenemben. Isten ments, hogy Will country-rajongónak higygyen!
Ha valami nem hiányzik Texasból, az pont a countryzene.
Előrenyúlok, hogy lejjebb vegyem a hangerőt, de Will a kezemhez
kap.
Ha továbbra is érdekel a Szívcsapás első része, a könyvesboltban megtalálod, és azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó üzletet nyitott.