1. FEJEZET
Az önvédelmi tanfolyamra költött hatvan dollár kidobott
pénznek bizonyult.
Becca nem érezte magát áldozatnak, amikor bement az órára –
de most már igen. Látta a röplapokat az iskola környékén, amelyek
a „női önvédelmi specialista” háromórás kurzusát hirdették, és égett
a vágytól, hogy beiratkozzon. Az oktató viszont – igazság szerint valami
Paul nevű egyetemista – az idő felét SMS-ezéssel töltötte, és
boldogan zsebre vágta a pénzüket cserébe azért, hogy nem túl nagy
lelkesedéssel magyarázott valamit a hárításról és a szemkitolásról.
Beccának újabb szombatot kell majd kennelek takarításával töltenie,
hogy megkeresse ezt az elvesztegetett pénzt.
Az öltözőszekrényben hagyta a mobilját, így csak az óra után tudta
megnézni. A legjobb barátnője tizennégy SMS-t küldött az anyjával
zajló dráma miatt, úgyhogy Becca megállt a folyosón, a félhomályban,
hogy visszaírjon valamit. Quinnek sosem volt erénye
a türelem.
Amint kisurrant az oldalsó ajtón, a hideg, éjszakai levegő csípte
az arcát, azt kívánta, bárcsak vastagabb kabátban jött volna. De
legalább a beígért eső nem érkezett meg. A mostanra már kiürült
parkolóban sötét volt, a kocsija egyedül gubbasztott a repedezett betonfelület
közepén, egy biztonsági lámpa közelében.
Pontosan az ilyen helyzetekre figyelmeztette őket Paul. Félreeső,
magányos hely, nem lehet belátni rendesen. Beccának viszont jólesett
a sötétség, a csend. Szinte azt kívánta, bárcsak dohányozna,
mert akkor rádőlhetne a kocsi csomagtartójára, elővehetné az öngyújtót,
és neveket adhatna a csillagképeknek, miközben égeti a tüdejét
a nikotin.
De jó is lenne, ha ilyen menő lennél!
A kulccsal beletalált a zárba, de az öreg Honda kilincse nem engedett.
Elmormogta a kötelező imát, mégsem történt semmi. Néha
átkozódnia is kellett.
Ekkor hirtelen fojtott kiáltást hallott, valakik dulakodtak, valahol
távol, az aszfalton.
Megdermedt, inkább a kíváncsiságtól, mint a félelemtől. Verekedés?
Itt? Látta is őket, pont az épület keleti szárnya melletti biztonsági
lámpa fénycsóvájának szélén. Hárman verekedtek, kettő egy
ellen, amennyire ki tudta venni. Az egyik a könyökhajlatába kapta
a másiknak a nyakát, a harmadik pedig ököllel a kapálódzó fogoly
hasába vágott.
Egy szót sem szóltak, emiatt az erőszak rajzfilmszerűnek, valószerűtlennek
tűnt, mint amikor lenémított akciófilmet néz az ember.
A kölyök kiszabadult a szorításból, de jutalma egy gyors ökölcsapás
volt a fejére, amitől megtántorodott. A következő ütés a földre
küldte.
Aztán meg sem mozdult. Az egyik srác belerúgott a gyomrába.
De akkorát, hogy Becca is hallotta a hangját. Amiről rögtön eszébe
jutott, hogy a parkoló közepén állva bámulja őket.
Lelapult a kocsija mellé. Sípolva lélegzett. Nem akarta kinyitni
az ajtót, mert a hang vagy a felgyúló fény felhívta volna rá a figyelmüket.
Kihívja a rendőrséget. A mentőket. Egy egész lovasezredet.
A zsebéhez kapott, a mobiljáért.
Lemerült.
A fenébe Quinnel és a millió üzenetével! Becca káromkodva a
járdára hajította a telefont. Lejött a fedele, és csörömpölve becsúszott
a kocsi alá.
Jó ötlet volt, Bex!
Kilesett az elülső lökhárító mellett. A földön fekvő fiú magzati
pózba kuporodva hevert.
Megint belerúgtak.
– Kelj fel! – suttogta.
De az nem állt fel.
Becca megpróbálta kivenni, kik ezek a kölykök. Néhányan az
erőszakosabb felsőbb évesek közül. Némelyiküket személyesen is ismerte,
másokat csak hírből. Talán a Merrick ikrek?
Most keselyűk módjára keringtek az áldozatuk körül. Az egyik
megpiszkálta a lábával a földön fekvő fiút.
Aztán belerúgott.
– Állj fel!
– Aha – mondta a másik. – Hogy szabadultál meg tőlük?
Élesen, kegyetlenül csengett a hangjuk. Becca lélegzetét visszafojtva
figyelt, és azt kívánta, bárcsak segíteni tudna valahogy. De
mit tehetett volna? Rontson nekik egy üveg ásványvízzel meg a szétcsattant
mobiltelefonnal? Esetleg előadhatná a „magabiztos női járást”,
amit Paul mutatott.
Bárcsak lenne valami fegyvere, valami, amivel kiegyenlítettebbé
tehetné az esélyeket!
Idióta. Hiszen van fegyvered!
A kocsi.
Az adrenalin jó szövetséges. Egy pillanatba sem telt, máris mászott
befelé a hátsó ajtón, belehuppant a vezetőülésbe, és egyenesen
nekik hajtott.
Elégedetten figyelte, ahogy a fényszóró megvilágítja az arcukra
kiülő pánikot. A következő pillanatban már sietve vetődtek félre
az útjából. Nem a Merrick ikrek voltak, egyáltalán nem ismerte fel
őket. Az utolsó pillanatban taposott a fékbe, a kocsi csikorogva, hirtelen
megállt.
– Hívtam a zsarukat! – kiabált ki az ablakon. Érezte, hogy a szíve
veszettül ver. – Mindjárt itt lesznek!
Ám a fiúk már eltűntek a sötétségben.
Egy hosszú pillanatig képtelen volt elengedni a kormánykereket.
Végül ellazította az ujjait, és a motort tovább járatva kicsusszant az
autóból.
Azt kívánta, bárcsak másik irányba állt volna a kocsival, mert a fiú
nagyobbrészt az árnyékban hevert, a fényszóró nem világította meg.
Arccal lefelé hevert, vastag, sötét haját egyik halántékán vér szen�-
nyezte. Jól elbántak az arcával, feldagadt szemöldökén is vér fénylett.
Az arcán horzsolások, mintha közeli ismeretséget kötött volna a járdával,
és nem is csak egyszer. Fekete kapucnis pulóvere erősen megviselt
állapotban volt, de a farmere sem úszta meg, az egyik nadrágszára
oldalt felhasadt. A fiú lélegzett, a levegő hörögve tódult a tüdejébe,
minden lélegzetvétele enyhe sípolással végződött.
Becca még nem látott senkit, akit ennyire megvertek.
– Hé! – mondta. Kicsit megrázta a fiú vállát. De az nem mozdult.
Habár a srácok futva távoztak, Becca nem tudhatta, hogy nem
jönnek-e vissza.
Most mi lesz, te zseni?
Az autó motorja tovább járt. A fényszóró ösvényt vágott a sötétségbe.
Benyúlt az ajtón, és kivette a félig üres vizesüvegét. A fiú mellé
kuporodott, a farmerén keresztül érezte a járda hideg érdességét. Kezét
a vízsugárba tartva vizet csorgatott a fiú arcára.
Először semmi sem történt. Morbid módon elbűvölte, ahogy a
víz lemossa a vért a fiú állkapcsáról, és végigfolyik felhasadt ajkán.
A fiú hirtelen, kirobbanó módon tért magához.
Becca nem volt felkészülve rá, hogy ilyen dühödt sietséggel pattan
fel a földről. Az öklei már azelőtt meglendültek, hogy a szemét
kinyitotta volna.
Szerencséje volt, hogy a fiú tántorogva pattant fel. Így is alig tudott
kitérni előle.
De a lendülete nem tartott sokáig. Fél térdre rogyott, kezével a járdára
támaszkodott. Köhögött, hogy a teste belerázkódott. Aztán köpött
egyet, úgy látszott, vért.
Most, hogy már nem a földön feküdt, Becca felismerte. Christopher
Merrick. Chris. Tizenegyedikes volt, akárcsak Becca, de a lány
nem emlékezett, hogy valaha váltottak volna kettőnél több szót.
A Merrick fivérek legfiatalabbika volt, az a fajta fiú, aki meghúzza
magát az osztály hátsó részén, megvetően, kihívóan bámulja a tanárokat:
merjék csak felszólítani! Az emberek békén hagyták, de úgy
látszott, ez az, amit szeret. Egy önkéntes kívülálló.
Ellentétben Beccával.
– Vizet adtál nekem – hörögte a fiú lehajtott fejjel.
Hangja megijesztette a lányt, aki most ébredt rá, hogy csak áll ott,
és úgy szorítja a vizesflakont, hogy recseg a műanyag.
– Aha – mondta. – Azok a fiúk… Visszajöhetnek…
– Elment az eszed?
A hangjában rejlő gúny mellbevágóan hatott.
– Vicces. Én is pont ezt kérdeztem magamtól.
– Nem, én csak… csak megsebesíthettelek volna…
Chris megint köhögött, aztán a járdához szorította a homlokát.
Torkából rekedt nyögés szakadt fel. Megint vért köpött. A lány úgy
érezte magát, mintha egy rémes tévékrimi kellős közepébe csöppent
volna – olyanfajta krimibe, amelyik az erőszakossága miatt nem futhat
a nagyobb csatornákon.
– Van mobilod? – Becca gyorsan hátrapillantott a sötétbe, de az
éjszaka csendes volt. – Mentőre van szükséged.
– Egy átkozott záporra van szükségem. – A fiú mintha nevetni
akart volna, de ettől öklendeznie kellett. – Szemerkélő esőre. Vagy
akár csak ködre.
Félrebeszélhetett.
– Be tudsz szállni a kocsiba? Bevinnélek a kórházba.
– Ne. Inkább haza.
– Akárhova. Csak mássz már be a kocsiba! Azok a fiúk visszajöhetnek,
és én nem…
Egy kéz markolta meg a karját, meleg, húsos kéz, fájt ahogy megszorította.
A sötétben megszólalt egy hang.
– Azt hitted, nem várjuk meg a közelben, hogy mi történik?
– Micsoda meglepetés! – mondta egy másik hang. – Sehol egy
sziréna!
A kéz félrerántotta. Ez a srác nem az ő iskolájába járt. Idősebbnek
nézett ki. Egyetemistának. Rövid, szőke haja szigorú, csupa szöglet
arcot szegélyezett.
A járdáról kaparászás hallatszott.
– Ez kellemetlen lesz – mondta Chris.
Ha továbbra is olvasnád, a könyvesboltban megtalálod, és a Márkaboltban, valamint a Westendben.