Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

Az Incubusok meglehetősen különböztek Lena rokonaitól, akik
mind ragyogó feketét viseltek. A pompás anyag magába szívta a kevés
fényt, és úgy verte vissza, mintha maga volna a fény forrása. Korábban
soha nem láttam őket így. Különösen festettek, főleg, ha
arra gondoltam, a déli nőknek milyen szigorú öltözködési előírásoknak
kell megfelelniük a temetések alkalmával. Lena középen helyezkedett
el, és külseje ebben a pillanatban nem sok mágikus erőt
sugallt. Szemközt állt a koporsóval, ujjait rezzenéstelenül nyugtatva
rajta, mintha Macon tartaná tenyerében a kezét. Ruhája ugyanabból
a csillámló szövetből készült, mint családtagjaié, de esetlenül
lógott rajta és árnyszerűvé tette. Fekete haja szoros copfba volt kötve,
egyetlen kósza tincs sem hullott az arcára. A lány megtörtnek
és oda nem illőnek tűnt, mintha valójában a másik oldalon lenne a
helye: Macon másik családjával, odakint az esőben.

Lena?
A lány felemelte a fejét, és tekintetünk találkozott. A születésnapja
óta, amikor egyik szeme aranyfényben kezdett ragyogni, míg a
másik mélyzöld maradt, a két szín vegyülése sosem látott árnyalatot
eredményezett. Lena szeme néha mogyoróbarna volt, más alkalommal
pedig természetellenesen aranyló. Most inkább, a maga tompaságával
és fájdalmával, a mogyoróhoz közelített. Úgy éreztem, ezt
már nem bírom elviselni; legszívesebben felkaptam volna, hogy elvigyem
innen messzire.
Beülhetnénk a Volvóba, és elhajthatnánk a part mentén Savannahig.
Caroline nénikémnél menedékre lelnénk.
Újabb lépést tettem felé. A család szorosan a koporsó körül csoportosult,
így ha közel akartam jutni a lányhoz, kénytelen voltam
elhaladni az Incubusok mellett – de ez sem tántorított el.
Ethan, állj meg! Nem biztonságos…
Abban a pillanatban egy magas Incubus, akinek ádáz vadállattámadás
nyomának tűnő sebhely éktelenkedett az arcán, felém fordította
a fejét. A köztünk támadt feszültség tóba hajított kő által vert
hullámokhoz hasonlóan fodrozta a levegőt. Megcsapott az áramlat,
sőt úgy kiszorította a levegőt a tüdőmből, mintha csak behúztak
volna egyet – mégsem tehettem semmit, mert bénultság vett erőt
rajtam; tagjaim hasznavehetetlenül lógtak.
Ethan!
Amma szeme elkeskenyedett, de mielőtt közbeavatkozhatott volna,
a Succubus a Sebhelyes vállára tette a kezét, és alig észrevehetően
megszorította. Erre a másik egy szempillantás alatt eleresztett,
mire a vérkeringés visszatért tagjaimba. Amma hálásan biccentett,
a hosszú hajú, hosszú kabátot viselő nő azonban ügyet sem vetett
rá, csak újra elvegyült társai közt. A brutális támadás nyomával

megbélyegzett Incubus újra felém fordult, és kacsintott. Szavak nélkül
is értettem az üzenetet: Viszlát az álmaidban!
Fellélegezni sem volt időm, mire egy ősz hajú, ódivatú öltönyt és zsinórnyakkendőt
viselő úriember lépett a koporsóhoz. Sötét szemével
és fehér üstökével úgy festett, mint valami hátborzongató szereplő
egy régi fekete-fehér filmből.
– A Sírigéző – suttogta Amma. Engem inkább sírásóra emlékeztetett.
Az öregember megérintette a sima fekete fafelületet, mire a koporsó
fedelén levő faragott dísz aranyfényben kezdett izzani. Régi
címerhez hasonlított, amilyeneket múzeumokban, kastélyokban lehet
látni. Dús lombkoronájú fát és madarat formázott, melyek alá
napot és félholdat faragtak.
– Macon Ravenwood a Ravenwood-házból, Varjú és Tölgy, Föld
és Levegő. Sötétség és Fény.
Az ember levette a kezét, és a fény is vele távozott, újra homályba
burkolva a koporsót.
– Ezt a fényt Macon idézi elő? – kérdeztem suttogva Ammától.
– A fény csak jelkép. A koporsó üres. Ugyanis nem maradt semmi,
amit el lehetne temetni. A Macon-félék úgy halnak meg, ahogyan
mi: porrá lesznek. Csak náluk a folyamat gyorsabban megy végbe.
A Sírigéző hangja ismét felerősödött.
– Ki szenteli e lelket a Másvilágnak?
Lena családja előrelépett.
– Mi – felelték kórusban mindannyian, kivéve a lányt, aki csak
némán meredt maga elé.
– És mi – léptek az Incubusok közelebb a koporsóhoz.
– Akkor hát adjuk át őt a túlvilágnak. Redi in pace, ad Ignem Atrum
ex quo venisti.

A Sírigéző a feje fölé emelte a fényt, mire az még vakítóbban ragyogott.
– Menjetek békével, térjetek vissza a Sötét Tűzbe, ahonnan
jöttetek!
Azzal felhajította a fényt, melyből szikrák hullottak a koporsóra,
beleégetve magukat annak fájába. Lena rokonsága és az Incubusok,
mintegy varázsütésre, egyszerre felemelték a kezüket, és aprópénznél
alig nagyobb ezüsttárgyakat kezdtek dobálni, melyek szintén
a koporsóra hullottak, és elvegyültek az arany lángocskák között.
Az ég színe, jelezve, hogy lassan felkel a nap, éjfeketéről kékre halványult.
Hunyorogtam, hátha meglátom, mik ezek a tárgyak, de
még mindig túl sötét volt.
– His dictis, solutus est. E szavakkal, szabaddá válik.
A koporsó ekkor szinte vakító fehér fényt bocsátott ki. Alig láttam
már a Sírigézőt, pedig talán egy méterre ha állt tőlem. Olyan érzés
lett rajtam úrrá, mintha a hangja messzire ragadott volna mindannyiunkat,
s többé már nem a gatlini temetőben állnánk.
Macon bácsi! Ne!
A fény villámcsapásszerűen megvillant, majd kialudt. Újra a
körben találtuk magunkat, virágokkal borított földhalom mellett.
A koporsónak nyoma veszett. Del néni óvó mozdulattal átkarolta
Reece-t és Ryant.
Macon elment.
Lena térdre zuhant a sáros fűben.
Macon sírhelyének kapuja, anélkül, hogy bárki egy ujjal hozzányúlt
volna, nagy csattanással becsapódott mögötte. Számára még
nem volt vége. Senki nem mozdult.
Lena?

Az eső szinte nyomban, még jobban rákezdett. A tomboló elemek
is fokozták a lány erejét, aki Született volt, az Igézők világának leghatalmasabb
fajtája. Talpra küzdötte magát.
Lena! Már nem lehet változtatni rajta!
A levegő hirtelen megtelt több száz szál olcsó fehér szegfűvel, művirágokkal,
páfránylevelekkel és íriszekkel; felkapta a díszeket minden
sírról, melyet az elmúlt egy hónapban meglátogattak, és lesodorta
őket a lejtőn. A városlakók még ötven év múlva is emlegetni
fogják azt a napot, amikor a légáramlat majd az összes magnóliát
lesöpörte az Örök Nyugodalom Kertjéből. Az orkán végül oly ádázul
fújt, hogy minden jelenlevő számára felért egy arculcsapással:
kis híján feldöntött minket. Csak Lena maradt mozdulatlanul kiegyenesedve,
és szorosan kapaszkodott a mellette álló sírkőbe. Haja
kibomlott, és szabadon lobogott a szélben. A lányt már nem borította
sötétség és árnyék. Épp ellenkezőleg: ő volt az egyetlen fényes
pont a kavargó viharban, mintha az eget szétszakító aranysárga villámok
egyenesen az ő testéből csaptak volna fel. Macon kutyája,
Boo Radley, fülét hátralapítva nyüszített Lena lábánál.
Ő ezt nem akarná, Lena!
A lány a tenyerébe temette az arcát, mire egy hirtelen széllökés
felkapta a nedves földhöz cövekelt ponyvát, és a jókora nejlontető
megindult a virágok nyomában, lefelé a domboldalon.
Nagyi ekkor már közbelépett, lehunyta a szemét, és egy ujjával
megérintette unokája arcát. Abban a pillanatban a vihar abbamaradt,
és tudtam, az idős hölgy, mint Beleérző, bevetette a képességeit,
és ideiglenesen magába szívta Lena erejét. A lány haragjának azonban
még ő sem tudott gátat vetni; ehhez senki nem bizonyult elég
erősnek.

A szél elállt, és az eső is csak enyhén szemerkélt. Nagyi elhúzta a
kezét az unokájától, és kinyitotta a szemét.
A Succubus, aki furcsamód ziláltan festett, feltekintett az égre.
– Nemsokára pirkad.
A nap első halovány sugarai már valóban megjelentek a látóhatáron,
és kezdtek áttörni a felhők fátylán, fényt és életet ragyogva a
sírok egyenetlen sorai közé. Nem volt szükség további szavakra; az
Incubusok levetették anyagi formájukat, melynek nyomán szívásra
emlékeztető hang töltötte be a levegőt. Sőt, számomra inkább
hasadó szövet zaját idézte az, ahogyan az eget szelve eltűntek szem
elől.
Már megindultam volna Lena felé, Amma azonban a karomnál
fogva visszarántott.
– Mi a baj? Már elmentek!
– Nem mind! Nézd csak…
Igazat beszélt. Az utolsó Incubus még ott támaszkodott egy síró
angyalszoborral díszített, viharvert sírkőnek. Valamivel idősebbnek
tűnt nálam, úgy tizenkilenc éves lehetett. Rövid, fekete haja volt,
és a fajtájára jellemző sápadt arcbőre. A többi Incubusszal ellentétben
azonban ő nem suhant el hajnalhasadás előtt. Miközben néztem,
kilépett a tölgyfa árnyékából, egyenesen a ragyogó reggeli fénybe,
majd lehunyt szemmel a nap felé fordította az arcát, mintha az
csak neki sütne.
Amma tévedett, gondoltam, ő nem tartozhat közéjük. Itt áll,
megmártózva a napfényben, amire egy Incubus képtelen volna. De
akkor mi ő? És mit keres itt?
Közelebb jött, és mintha csak tudná, hogy nézem, tekintete találkozott
az enyémmel. És akkor megláttam a szemét. Nem fekete
volt, mint az Incubusoknak, hanem zöld, mint az Igézőknek.

A fiú megállt Lena előtt, zsebre dugta a kezét, és enyhén biccentett.
Nem hajolt meg, de a maga esetlen módján mégiscsak a tiszteletét
akarta kifejezni, és így, ha lehet, még őszintébbnek tűnt a gesztus.
Átlépte a láthatatlan választóvonalat, és abban a pillanatban
rokonszenves finom déli úriembernek tetszett; lehetett volna akár
Macon Ravenwood fia is. Ettől rögtön megutáltam.
– Őszinte részvétem – mondta.
Azzal megfogta Lena kezét, és egy apró ezüsttárgyat csúsztatott
a tenyerébe, olyat, amilyeneket a gyászolók Macon koporsójára dobáltak.
A lány ujjai ráfonódtak az ajándékra. Mielőtt egy mozdulatot
is tettem volna, újra az a bizonyos összetéveszthetetlen hang hasított
a levegőbe, és az ismeretlennek nyoma veszett.
Ethan?
Láttam, hogy Lena menten összeroskad az események súlya alatt
– megviselte a veszteség, a vihar és még az utóbbi jelenet is.
Mire odaértem mellé és átkaroltam, már el is alélt. A karomban
vittem le a lejtőn, el Macontől és a temetőtől.
Összegömbölyödve aludt az ágyamban, megszakításokkal egy
napot és egy éjszakát. Néhány gally beleakadt a hajába, az arcára
pedig rászáradt néhány sárpötty, de nem akart hazamenni a Ravenwood-
birtokra, és nem is kérte erre senki. Nekiadtam a legrégebbi,
legpuhább pulóveremet, és szorosan köré tekertem a legmelegebb
takarónkat, de még így is reszketett, álmában is. Boo a lábánál őrködött,
Amma pedig időnként benézett hozzá. Én abban a székben
ültem, amelyet egyébként soha nem használok, és kibámultam
az égre. Nem nyithattam ablakot, mert még mindig tombolt a
vihar.
Miközben Lena aludt, ujjai elernyedtek, és akkor láttam, hogy egy
ezüstmadár van a kezében, egy veréb. Ezt kapta ajándékba Macon

temetésén az idegentől. Amikor megpróbáltam kivenni a kezéből,
megszorította, és nem engedte el.
Két hónap elteltével sem tudtam úgy ránézni egy madárra, hogy
ne halljam az eget széthasító hangot.

 ÁPR. 17. 

Az odaégett gofri
Négy tojás, négy csík szalonna, hatalmas adag (egy hadseregnek
is elegendő), kizárólag természetes összetevőkből készített zabpelyhes
házi keksz (Amma olyannyira tiszteletben tartotta a hagyományokat,
hogy még fémkanalat sem használt a tészta elkészítésekor!),
háromféle dzsem, végül egy darab vaj, mézzel leöntve. És ez
még nem volt minden: a konyhaasztalon felvert tészta várakozott,
hogy négyzet alakúvá és porhanyóssá váljon az ütött-kopott gofrisütőben.
Az elmúlt két hónap során Amma éjjel-nappal sütött-főzött.
A konyhában egymás hegyén-hátán halmozódtak a jénai tálak, színültig
telve sajttortával,3 rakott zöldbabbal, sült csirkével, és persze az
elmaradhatatlan cseresznyesalátával, mely valójában öntőformában
zselévé szilárdult cseresznye, ananász és Coca-Cola. Ezek mellett felfigyeltem
még egy kókuszos tortára, egy narancsos tekercsre és egy
gabonapálinkás pudingra hasonlító édességre, de jól tudtam, ezzel
sincs még vége. Amióta Macon meghalt, Apát pedig elvitték, Amma
megállás nélkül sütött-főzött, hogy abba fojtsa bánatát.
3 Cheese grit: jellegzetes déli étel, lehet rakott vagy krémes állagú.

Mindketten tudtuk, hogy hiába. Amma Anya halála óta nem
esett ilyen mély búskomorságba. Egy egész emberöltővel régebb óta
ismerte Macont, mint én, vagy akár Lena. Függetlenül attól, mily
különös és kiszámíthatatlan volt a kapcsolatuk, mindkettejük számára
sokat jelentett. Barátság fűzte őket össze, noha elképzelhetőnek
tartottam, hogy ezt egyikük sem lett volna hajlandó elismerni.
De én akkor sem kételkedtem az igazságban, mely kiült Amma arcára
és a konyhára is.
– Dr. Summers telefonált – közölte házvezetőnőnk.
Ez az orvos apám pszichiátere volt. Amma fel sem nézett a
gofrisütőből, én pedig nem akadékoskodtam azzal, hogy a gofri elkészítéséhez
nem szükséges meredten bámulni a készüléket.
– És mit mondott?
A régi tölgyfa asztalnál ültem, és Amma hátát figyeltem, különösen
a köténye masniját a derekán. Eszembe jutott, gyerekként hányszor
lopóztam házvezetőnőnk mögé azzal a szándékkal, hogy kioldozzam.
Amma olyan alacsony volt, hogy a zsinór végei majdnem
a kötény aljáig értek. Igyekeztem a lehető legtovább merengni ezen.
Minden jobbnak tűnt, mint apámra gondolni.
– Úgy véli, nemsokára hazajöhet.
– Nagyszerű.
Hát persze, remek. Valójában nem tudtam örülni a gondolatnak,
hogy apám hazatér Gatlinbe, és megint pizsamában járkál majd felalá
a városban. Így is épp elég őrült vett körül minket, alig győztem
őket kerülgetni, amikor a gyászban sütött egytálételeket vacsoraidő
környékén elvittem az Első Metodisták székhelyére. Ami engem illet,
nemigen tudtam, miként dolgozhatnám fel a bánatomat, Amma
viszont az övét belegyúrta a süteménytésztába, és vonakodott bárkit
is beavatni, mi zajlik a lelkében. Inkább az elkészült ételeket osztotta

meg másokkal, mint az érzéseit. Próbáltam egyszer, a temetés másnapján
beszélni vele erről, de hamar rövidre zárta a témát.
– Ami történt, megtörtént. Aki elment, nem jön vissza. Macon
Ravenwooddal nem valószínű, hogy újra találkozunk, sem ezen a
világon, sem a másikon.
Akkor úgy tűnt, belenyugodott, de két hónappal később még mindig
tepsiszám hordtam a süteményeket és a rakott ételeket az egyházi
szervezetekhez. Amma egyazon éjszaka alatt két szeretett személyt
is elveszített: apámat és Macont. Apám ugyan nem halt meg,
de a konyhánkban nem érződött a különbség. Ahogyan Amma
mondta, aki elment, nem jön vissza.
– Gofrit csinálok – zökkentett vissza a jelenbe. – Remélem, éhes
vagy!
Feltételeztem, ez lesz minden, amit ma reggel hallok tőle. Fogtam
a csokistejes dobozt, és szokásom szerint teletöltöttem a poharamat.
Amma azelőtt mindig kifogásolta, ha ezt ittam reggelire. Most viszont
azt is szó nélkül hagyta volna, ha egy egész karamellás roládot
bekebelezek, és ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Ennél
is árulkodóbb volt, hogy a New York Times vasárnapi száma ezúttal
nem volt kinyitva a keresztrejtvényrovatnál, és fekete, tűhegyes
HB-s ceruzája a fiók mélyén pihent.
Amma kibámult a konyhaablakon a felhős égre.
SZŰK-SZA-VÚ. Vízszintes hét, és azt jelenti, Ethan Wate, hogy
az illető egy kuka. Máskor Amma így beszélt volna.
Belekortyoltam a csokis tejbe, és kis híján megfulladtam. Túl édes
volt, Amma meg túl hallgatag. Ebből tudtam, hogy a dolgok megváltoztak.
Meg abból, hogy az odaégetett gofri füstje terjengett a konyhában.

Iskolába kellett volna mennem, ehelyett azonban a 9-es utat választottam,
és megindultam Ravenwood felé. Lena a születésnapja óta
nem jött be. Macon halála után Harper igazgató nagylelkűen engedélyezte,
hogy a lány otthon tanuljon egy magántanár segítségével,
amíg nem érzi úgy, hogy vissza tud jönni Jacksonba. Tekintve,
hogy az iskola vezetője Mrs. Lincoln melléállt a hadjáratában, mel�-
lyel a téli bál után igyekezett kirúgatni Lenát, valószínűleg remélte,
hogy az a nap sosem jön el.
Beismerem, kicsit irigykedtem. Lenának nem kellett hallgatnia
Mr. Lee motyogását az Északi Agresszió Háborújáról és a Konföderáció
szenvedéseiről, és nem kellett angolon a jó szem oldalán ülnie.
Csak én és Abby Porter ültünk ott, így nekünk kellett megválaszolni
az összes kérdést a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-dal kapcsolatban.
Mi sarkallja Dr. Jekyllt arra, hogy Mr. Hyde-dá váljon? A két figura
valóban annyira különbözik egymástól? Senkinek nem volt erről
a leghalványabb fogalma sem, így a rossz szem oldalán mindenki
aludt.
De a Jackson nem volt már ugyanaz Lena nélkül, legalábbis számomra
biztosan nem. Ezért két hónap elteltével már könyörögtem
neki, hogy jöjjön vissza. Előző nap megígérte, hogy megfontolja a
dolgot, mire én rávágtam, hogy ezen gondolkodhat útban az iskola
felé is.
Azon kaptam tehát magam, hogy az elágazásnál elfordulok. Ez volt
a mi utunk, az enyém és Lenáé. Az, amelyik letérített a 9-es útról,
egészen Ravenwoodig azon az estén, amikor megismerkedtünk. Akkor
jöttem rá, hogy ő az a lány, aki már azelőtt is folyton megjelent
az álmaimban, hogy egyáltalán Gatlinbe költözött volna.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 68
Tegnapi: 450
Heti: 518
Havi: 9 131
Össz.: 382 139

Látogatottság növelés
Oldal: KAMI GARCIA-MARGARETH STOHL-LENYŰGÖZŐ SÖTÉTSÉG/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »