Elsô fejezet Amy fel akart sikoltani, amikor látta, hogy anyukája ki- nyitja a terepjáró sofőroldali ajtaját, de egyetlen hang sem
jött ki a torkán. Meg akarta akadályozni, hogy beüljön, csakhogy képtelen volt megmozdulni. Elborzadva nézte, ahogy az anyukája bedugja a slusszkulcsot, és beindítja a motort. Ezután változott az álom. Már mindketten a terepjáróban ültek. Csak úgy rázkódott mögöttük a lószállító, amikor a pej csődör kirúgott félelmében. Amy próbált felébredni, de az álom nem eresztette. Ugyanaz a rémálom ejtette foglyul, amit minden egyes éjszaka újra és újra átélt. Marion megmarkolta a kormányt. – Nem vagyok normális! – motyogta, és kék szeme egyenesen Amy ébe fúródott. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy rábeszélj erre, Amy! – Anya! – zokogta Amy kétségbeesetten. – Állj meg, kérlek, állj meg!

De Marion nem hallotta őt. Hirtelen villám hasította ketté a sötét égboltot, és a lószállító ban visszhangzó patadobogást fülsüketítő dörgés nyomta el. Amy felsikoltott a magas, ide-oda lengedező fák láttán. Az ágak összefonódtak a terepjáró felett, neki-nekiütődtek, és végigkaristolták a tréler tetejét. Az egyik ívbe feszülő faág keltette hosszas csikorgást egy ágyú hangerejével vetekedő mennydörgés követte. Egyenesen előttük lassan az útra dőlt egy fa… – Ne! – sikította Amy. – Könyörgöm, ne! – Amy! Amy! Ébredj fel! Amy hirtelen megérezte, hogy valaki a vállát rázza. Kinyitotta a szemét. A kemény fapadlón hevert. A fölé hajoló nagypapája homlokát aggodalom ráncai barázdálták. – Papa – ült fel Amy összezavarodva. A levegőbe szimatolva megérezte az ismerős parfüm enyhe illatát. A falakat lovas fényképek díszítették. Az anyukája szobájában volt. A szék támláján kabát lógott, pont ott, ahova anya a baleset napján fektette. Az öltözőasztalon heverő hajkefét finom porréteg fedte, sörtéi között ott ragadt egy-egy szőke hajszál. Az égvilágon semmi sem változott az elmúlt hat hétben – azóta, hogy Marion Fleming egy viharos éjszakán életét vesztette. Amy gyomra összerándult az ismerős holmik láttán. – Hogy kerültem ide? Jack Bartlett látta az unokája arcára kiülő pánikot, úgyhogy gyorsan így szólt: – Semmi baj, drágám. Biztos alva jártál. – Borzasztó rémálmom volt – dadogta Amy, miközben feltápászkodott.

A szoba levegője mozdulatlan volt, csendes. Amy körbenézett, amitől hosszú, sötét hajtincsei között izzadságcseppek kezdtek csurogni. – Most már vége – nyugtatgatta Nagyapa. – Gyere, menjünk viszsza a szobádba! Átölelte Amy vállát, és ebben a pillanatban kinyílt a szoba ajtaja. Amy nővére, Lou állt a küszöbön. – Mi történt? – kérdezte. Rövid, világos haja az alvástól borzasan az égnek meredt. – Sikítást hallottam. – Semmi baj – felelte gyorsan Jack Bartlett, és az ajtó felé irányította Amyt. – A húgodnak rémálma volt, és alva járt. – Ó, Amy! – sietett oda hozzá Lou. – Jól vagyok – mondta Amy. Elhúzódott a nagyapjától, és elviharzott Lou mellett, az ajtó felé. Mielőbb ki akart szabadulni onnan. Egyszerűen elviselhetetlennek találta – hiszen az anyukája soha többé nem tér vissza! A takarója hűvös volt, de azért magára húzta. Nagyapa és Lou utána jöttek, és Amy látta, hogy a nagypapája odasúgott valamit Lounak, mire a nővére bólintott. – Reggel találkozunk! – szólt oda gyengéden Amynek Lou, majd magukra hagyta őket. Nagyapa közelebb jött, és leült Amy ágyára. – Jól vagyok, papa – bizonygatta Amy. – Te is visszafekhetsz. – Egy kicsit azért még maradok – felelte Nagyapa. Amy túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy vitatkozzon, úgyhogy ledőlt a párnájára. Lehunyta a szemét, de a rémálom még mindig ott lebegett a tudata peremén. Pislogott egyet. – Ó, papa! – nyitotta ki a szemét gyorsan.

– Ne aggódj, itt vagyok – felelte Nagyapa gyengéden, és megsimogatta Amy haját. – Aludj szépen, drágám!
* Amikor Amy másnap reggel felébredt, Nagyapa már nem volt ott. Mint mindig, most is az jutott először az eszébe, hogy talán az elmúlt hat hét meg sem történt. Annyira vágyott rá! De miközben a függönyön keresztül átszűrődő halovány reggeli fényt figyelte, jeges bizonyossággal tudatosult benne a valóság: az anyukája meghalt, méghozzá az ő hibájából. Amy felült, és átölelte a térdét. Ha nem akarta volna olyan kétségbeesetten megmenteni a pej csődör Spartant abból a melléképületből, ahol a tolvajok hagyták, akkor az anyukája sosem indult volna el a viharban, és nem szenvedett volna balesetet. Ő könyörgött, hogy menjenek. Rosszul lett a szívét mardosó bűntudattól. Felkelt az ágyból, felhúzta a farmerját, és elhúzta a függönyt. Az ablaka pont Heartland elülső istállóira nézett, és látta az elkerített füves részeket is, tele legelésző és a korai napfény csendjében szundikáló lovakkal. Átlépett a padlót borító ruha- és újsághalmon, és lesietett a földszintre. Ki akart menni, hogy nekilásson a ház körüli munkáknak. Nem akart az anyukájára gondolni – ahogyan arra sem, hogy mit tartogatott számára az előtte álló nap.
* Aznap délután Amy az elülső épület egyik istállójában állt, és épp szalmát szórt a vastag, friss alomra. Porszemek lebegtek-táncoltak a bokszajtó felett beszökő napfényben. Amynek eszébe jutott Spartan. Holnap pontosan ott fog állni, ahol most ő. Majdnem rosszul lett a gondolattól. Olyan kegyetlen az élet!

– Kész vagy? – kukkantott be Ty, Heartland tizenhét éves lovásza az ajtó felett. Valószínűleg látta az Amy arcára kiülő aggodalmat, mert hirtelen összehúzta a szemöldökét. Belépett, és így szólt: – Amy… Minden rendben? Amy csupán bólintott, nem mert megszólalni. – Amy – ismételte Ty gyengéden a nevét, majd körbenézett az istállóban. – Spartanon gondolkozol? – Amy ismét bólintott. – Nem lesz semmi baj – szorította meg a lány karját együtt érzőn. – Majd meglátod. Hirtelen nyikorgást hallottak az udvarról: kinyílt a lakóház ajtaja. – Amy! – kiáltotta Jack Bartlett. – Mindjárt indulnunk kell! Amy az ajtóhoz lépett, hogy kiszóljon: – Jövök! – Jobb, ha rendbe szedem magam. Egy perc az egész, mindjárt ott leszek a háznál – mondta Ty, majd kilépett az istállóból, és végigsietett az udvaron. Amy becsukta a bokszajtót, és még egyszer körbepillantott. Másnap már itt lesz a pej ló. Át fog nézni az ajtó felett, azt várja, hogy Heart land összes többi lovához hasonlóan megetessék, lecsutakolják, gondoskodjanak róla. Amy megborzongott. Ugyan már! Úgysem fog átlagos lóként tekinteni Spartanre. Lassan elindult a fehérre meszelt lakóépület felé, majd odaérve belépett a hátsó ajtón. Nagyapa és Lou halkan beszélgetett a konyhában. Mindketten feketébe öltöztek. Az asztalon egy csokor fehér liliom hevert, fekete szalaggal átkötve. Édes, nehéz illata belengte a helyiséget. – Nemsokára indulnunk kell – szólalt meg Jack Bartlett. – Úgy beszéltük meg, hogy fél hatkor találkozunk Scott-tal és Matt-tel. Amy bólintott.

– Csak gyorsan átöltözöm – indult el a lépcső felé. A szobájába érve felkapta a hajkeféjét, és gyorsan megfésülte sötét, gesztenyebarna haját, amit aztán összecsavart, és egy csattal rögzí tett a feje tetején. A földre dobta a farmerját és a pólóját, és felhúzott egy hosszú, ujjatlan fekete ruhát. Belenézett az öltözőasztal tükrébe. Szürke szeme hatalmasnak tűnt. Pillantása az anyukájáról készült, bekeretezett fotóra esett, amit a tükör mellett tartott. A kezébe vette. Ez volt az egyik kedvenc képe. A pár héttel a baleset előtt készült fotón az anyukája a kapu mellett állt, és nevetve simogatta Pegazust. Fájdalom hasított Amy mellkasába. – Amy! – kiáltott fel Lou. Letette a képet, felkapott egy papírdarabot az íróasztaláról, gyorsan összehajtotta és zsebre tette. A lépcső aljában álló Lou általában nyugodt arcán most némi feszültség tükröződött. – Kész vagy? – kérdezte az angol bentlakásos iskolában magára szedett brit akcentussal. Gyakran rövidebben ejtette a magánhangzókat, és elharapta a szavak végét. Amy a zsebébe dugott papírlappal játszadozva felelt: – Igen, kész vagyok. Átvágtak a konyhán. Ty már az ajtóban várta őket. Hosszú, sötét haját hátrafésülte, és át is öltözött: tiszta, fehér inget és fekete nadrágot viselt. Aggodalmas pillantással nézett Amy szemébe, aki cserébe kipréselt magából egy halovány mosolyt. – Akkor induljunk! – nyitotta ki Jack Bartlett a hátsó ajtót.
*

Néma csendben telt az út a temetőig. Scott Trewin, a helyi állatorvos és az öccse, Matt már a parkolóban vártak rájuk, amikor megérkeztek. – Szia! – köszönt Matt csendesen, amikor Amy kiszállt a kocsiból. Matt és Amy egy iskolába jártak, és barátok voltak. Régebben Matt többször is jelezte, hogy nem bánná, ha több lenne köztük puszta barátságnál, de ma csupán barátként volt jelen. Arcára aggodalom és együttérzés ült ki. – Hogy vagy? – mosolygott melegen Amyre. Amy bólintott. – Egész jól. Miközben átvágtak a temetőn, Amy a szertartáson gondolkozott. Aznap reggel rakták le az anyukája sírkövét, és Amy szeretett volna rendesen elbúcsúzni tőle. A hivatalos temetésre pár nappal a baleset után került sor, hat héttel ezelőtt, amikor Amy még kómában feküdt a kórházban. Odaértek az árnyékos zughoz, ahová Marion sírköve került. Tőle balra egy régebbi sírkő állt, meglátszott már rajta az idő vasfoga, de magát a sírt rendesen gondozták. Amy látta, hogy Nagyapa pillantása odavándorol. A férfi odalépett a sírkőhöz, gyengéden megérintette, és lehunyta a szemét. Jack Bartlett feleségének a sírja volt, a nagymamáé, aki még a most huszonkét éves Lou születése előtt hunyt el. Nagyapa pár másodperc után visszatért a többiekhez. Megköszörülte a torkát, és így szólt: – Köszönöm, hogy eljöttetek. Amint azt mind tudjátok, azért gyűltünk ma össze, hogy végső búcsút vegyünk Mariontól. – Körbenézett, és folytatta: – A lányomtól, aki egyben édesanya és barát is volt. Mindannyiunknak megvannak a saját különleges emlékeink

vele kapcsolatban. Megnevettetett, felszárította a könnyeinket, meghallgatott, segített és szeretett bennünket. Befogadta a lovakat Heartlanden, és igazi szenvedéllyel gondozta, gyógyította őket. Mari on szeretete nem ismert határokat, és büszke vagyok rá, hogy az én lányom volt. A nagypapája beszéde közben Amy a világosszürke sírkövet, a tövénél elterülő, még mindig friss és némileg nedves földet és a sírra halmozott virágokat figyelte. Nagyapa szavai egyik fülén bementek, a másikon kijöttek – nem igazán fogta fel az értelmüket. Száraz szemmel a sírkövön olvasható szövegre meredve újra és újra elolvasta az anyukája nevét, a születése és a halála évét. Louval és Nagyapával közösen választották a szöveget.
A lelke Heartlanden él tovább.
– Amy – szólalt meg Nagyapa halkan, visszarántva őt a valóságba –, felolvasnád a verset, amit anyukád emlékére választottál? Amy előrelépett, letérdelt, és a sírkő tövéhez fektette a liliomokat. Ezután visszament Lou mellé, aki könnyes szemmel megszorítot ta a kezét. Amy előhúzta az összehajtott papírlapot a zsebéből, és kinyitotta. – Anya nagyon szerette ezt a verset – mondta halkan. – Kitűzte a tükörre a szobájában. Aputól kapta, amikor meghalt az első lova. Az a címe, hogy „Az életem”, Leo Marks írta. Lenézett a gyűrött papírra, és olvasni kezdte:
„Az életem A mindenem,

És az életem A tiéd.”
Olvasás közben Amy észrevette, hogy Lounak nehezére esik megőriznie a nyugodtságát, Nagyapa pedig végighúzta a kezét a szemén. Amy várta, hogy őt is elöntsék a könnyek, de nem történt meg. Tiszta hangon, ködös elmével olvasta tovább a verset.
„Az élet iránti Szeretetem is A tiéd, a tiéd, a tiéd. Álom vár rám, Szunnyadás, Ám a halál csupán megállás. Hiszen éveim békéje A hosszú, zöld fűben Csak a tiéd, a tiéd, a tiéd.”
Lou hangosan felzokogott. Amy kezdett kétségbeesni. Miért nem érez semmit? Miért nem sír? A vers utolsó szavai után lassan előresétált. – Isten veled, anya! – suttogta, miközben megérintette a sírkövet. – Heartlanden tovább folyik majd a munka. Megígérem! Nagyapa mögé lépett, és a vállára tette a kezét. Amy hátrafordult, mire a nagypapája homlokon csókolta. Egy pillanatig néma csendben álltak. A kis társaság lassan visszasétált a parkolóba. Mindenki a saját gondolataiba mélyedve lépkedett. Ty Amy mellett volt. – Jól vagy? – kérdezte Amy arcát vizslatva.

Amy tudta, hogy a fiút meglepte a könnyek hiánya. Nem az a fajta volt, aki szándékosan magába fojtotta az érzelmeit. De nem is tudatos döntésről volt szó. Szeretett volna sírva fakadni, nagyon is, de valami meggátolta benne. – Igen – válaszolta. Hálásan elmosolyodott. – Köszönöm, hogy eljöttél, Ty. – Mindenképp itt akartam lenni. – Ty megrázta a fejét. Sötét tekintete érzelmekkel telin csillogott. – Anyukádnak köszönhetően hiszek abban, hogy képes vagyok segíteni a lovakon. Azért hagytam abba a középiskolát, mert tudtam, hogy rengeteget tanulhatok tőle. Olyan fontos dolgokat, amiket az iskolában soha… – Ty hangjában zavarodottság és a veszteség fájdalma csendült. – Képtelen vagyok elhinni, hogy már nincs közöttünk. Amy megérintette Ty karját, mire a fiú gyorsan az övére tette a kezét. – Amy! – Amy ugrott egyet ijedtében, és megfordult. Scott lépett oda mellé. – Az a vers csodás volt – nézett le rá a férfi. – Nem csodálom, hogy ilyen sokat jelentett Marionnak. – Tudom – felelte Amy. Scott egyenesen az arcát nézte, mire Amy gyorsan témát váltott, nehogy észrevegye, hogy nem sírt. – Hogy… hogy vagy Spartan? Azonnal görcsbe rándult a gyomra, ahogy kiejtette a ló nevét. Spar tan. Scott választotta. – Nagyon fel van dúlva – válaszolta Scott. – Fizikailag javul, de még mindig a trauma hatása alatt van. Ideges, és fél az emberektől. Rossz hatással volt rá a baleset. Amyt elöntötte a bűntudat. Scott biztató pillantást vetett rá.

Oldal: LAUREN BROOKE: HEARTLAND 2-RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat