ELSŐ RÉSZ
1
Mikor felébredt az áprilisi reggel arany verőfényére, Mary
Hawley a férje felé fordult, aki két kisujját a szája szögletébe
akasztva békapofával akarta meglepni.
– Ethan, te bolond – mondta Mary. – Már megint működik
benned a humorista.
– „Kérlek, kis egérke, légy a feleségem!”
– Ilyen bolond fejjel ébredtél?
– „Felvirradt a nagy nap. Fenn a nap az égen.”
– Úgy látszik, igen. Nem felejtetted el, hogy ma van nagypéntek?
Ethan kongó hangon felelte:
– Azok a piszkos rómaiak már masíroznak a Kálváriára.
– Ne légy szentségtörő. Vajon Marullo megengedi, hogy tizenegykor
bezárd a boltot?
– Drága cuncimókusom, Marullo katolikus, azonkívül olasz!
Valószínűleg egyáltalán be se fogja dugni az orrát. Majd délben
bezárok, amíg le nem zajlik a kivégzés.
– A Zarándok Atyák1 beszélnek belőled. Nem szép dolog.
– Ugyan, ugyan. Ezt anyai ágról örököltem. A kalózok hangja.
Vedd tudomásul, hogy igenis kivégezték.


– Miért lettek volna kalózok? Magad is mondtad, hogy cethalászok
voltak, és kaptak olyan hogyishíjjákot, szóval engedélyt az
amerikai kongresszustól.
– Érdekes, azok a hajók, amelyekre tüzet nyitottak, azt hitték
róluk, hogy kalózok, azok a római bakák pedig azt hitték, hogy
kivégzés.
– Most már olyan vagy, mint az őrült. Akkor már inkább légy
bolond!
– Igenis, bolond vagyok. Mindenki tudja.
– Mindig lyukat beszélsz a hasamba. Minden jogod megvan
rá, hogy büszke legyél: Zarándok Atyák és cethalászkapitányok
egy családban.
– És nekik?
– Mit nekik?
– Vajon dicső őseimnek is joguk volna-e a büszkeségre, ha
tudnák, hogy a leszármazottjuk egy nyamvadt kis szatócssegéd
egy nyamvadt kis olasz butikban, méghozzá abban a városban,
amely valamikor az ő tulajdonuk volt?
– Nem az vagy. Nyugodtan el lehet mondani, hogy te vagy az
üzletvezető, te végzed a könyvelést, te adod a bankba a pénzt, te
rendeled az árut.
– Hogyne. És én söprögetek, és én hordom ki a szemetet, és
én hajlongok Marullo előtt, és, az istenfáját neki, ha macskának
születtem volna, akkor én fogdosnám Marullo egereit.
Mary megölelte.
– Inkább bolondozzunk! – mondta. – És kérlek, legalább nagypénteken
ne káromkodj! Igazán szeretlek.
– Jó – mondta Ethan egy pillanat múlva. – Mind ezt mondjátok.
De ne hidd, hogy azért már szabad anyaszült meztelenül
feküdnöd egy nős emberrel.
– A gyerekekről akartam beszélni veled.
– Lecsukták őket?
– Már megint bolondozol. Talán jobb, ha ők szólnak.

– Most miért nem…
– Margie Young-Hunt ma megint eljön, és hozza a kártyáját.
– A névjegykártyáját? Ki az a Margie Young-Hunt? Mi fán
terem ez az isten…
– Tudod, ha féltékeny volnék… mert azt mondják, ha egy férfi
úgy tesz, mintha nem venne észre egy csinos lányt…
– Ja, arról van szó? Lány? Eddig két férje volt.
– A második meghalt.
– Reggelizni akarok. Te hiszel abban a marhaságban?
– Szóval Margie azt mondja, a bátyámról mutatott valamit a kártya.
Azt mondja, egy egészen közeli, drága hozzátartozómról.
– Én pedig mindjárt tunikán billentem egy nagyon közeli és
drága hozzátartozómat, ha nem hagyja abba a lustálkodást.
– Megyek már… Tojás jó lesz?
– Jó. Miért hívják ezt nagypénteknek? Mi a nagy benne?
– Jaj, te! – mondta Mary. – Te mindenből viccet csinálsz.
A kávé, a lágytojás meg a pirítós elkészült, mire Ethan Allen
Hawley helyet foglalt az étkezősarokban, az ablak mellett.
– Nagynak érzem magam – mondta. – Miért hívják ezt a napot
nagypénteknek?
– Tavasz van – mondta Mary a tűzhely mellől.
– Akkor miért nem tavaszpéntek?
– Agyadra ment a tavasz. Hallgasd csak? Nem a gyerekek
mozognak odafent?
– Fenét. Lusta kis csibészek. Gyere, költsük fel és korbácsoljuk
meg őket!
– Retteneteseket tudsz mondani, amikor rád jön a bolondóra.
Tizenkettőtől háromig hazajössz?
– Nem.
– Miért nem?
– Megyek a nők után. Udvarolni. Talán éppen annak a Margienak.

– Kérlek, Ethan, ne beszélj így! Margie nagyon jó barátnőm.
Az ingét is nekünk adná.
– Igazán? És honnét venné azt az inget?
– No tessék, már megint a Zarándok Atyák.
– Lefogadom akármibe, hogy rokonok vagyunk. Annak a
nőnek kalózvér folyik az ereiben.
– Már megint bolondozol. Itt a lista. – Beledugta a férfi szivarzsebébe.
– Elég sok. De hát tudod, hogy kétnapos ünnep lesz…
szóval, két tucat tojás, el ne felejtsd! Siess, mert elkésel.
– Tudom. Még elszalasztok egy vevőt, aki ötért túrót akar
venni Marullótól. Minek kell két tucat?
– Befesteni. Allen és Mary Ellen külön megkért rá. Indulj
már!
– Jól van, cicababa… de talán még van annyi idő, hogy vörösre
pofozzam Allent is, meg Mary Ellent is?
– Borzasztóan elkényezteted őket. Úgyis tudod.
– „Isten veled, te szép hajó!” – mondta a férfi, bevágta maga
mögött a szúnyoghálós külső ajtót, és kilépett az aranyzöld
reggelbe.
Visszanézett a szép, régi házra, az apja házára, a dédapja házára:
homlokzatán fehérre festett deszkaburkolat, a bejárati ajtó fölött
legyező alakú ablak, a tetőn díszítmények Adam-stílusban és kilátóerkély.
Ott állt az egyre zöldebb kert mélyén, százéves, derékvastagságú,
bimbókkal megrakott orgonafák között. A Szilfa utca
szilfái összedugták koronájukat nagy sárga rügyezésükben. A nap
épp elhagyta a bank épületét, megcsillant az ezüstös gáztornyon, s
kezdte föllebegtetni a régi kikötő sós moszatillatát.
A kora reggeli Szilfa utcán csak egy személy tartózkodott:
Baker úrnak, a bankárnak hosszú szőrű vörös vizslája, Vörös
Baker; lassan, méltóságteljesen lépkedett, időnként pihenőt
tartva, hogy megszagolja egy-egy szilfa tövében az utaslistát.
– Jó reggelt, uram! Nevem Ethan Allen Hawley. Már találkoztam
önnel, amikor pisilni tetszett.

Vörös Baker megállt, és lompos farkának lassú lendítésével
fogadta a köszöntést.
– Épp a házamat nézegettem – monda Ethan. – Akkoriban
még tudtak építeni.
Vörös félrehajtotta a fejét, és az egyik hátsó lábával vakart
egyet a bordáin.
– Hogyne tudtak volna. Megvolt hozzá a pénzük. Hozták a
bálnazsírt hét tengerről, meg a spermacetit. Tetszik tudni, mi az
a spermaceti?
Vörös nyüszögve felsóhajtott.
– Látom, hogy nem. Igen könnyű, kellemes, rózsaillatú olaj,
melyet az ámbracet koponyájából nyernek. Tessék elolvasni a
Moby Dick-et, kutya úr! Ezt tanácsolom önnek.
A vizsla felemelte a lábát a csatorna szélén álló öntöttvas oszlop
mellett.
Ethan már ment is tovább, de még visszaszólt a válla fölött:
– És írjon róla tartalmi ismertetést! Erre a fiamat is megtaníthatná.
Ő még le se tudja betűzni a spermacetit… De mást se.
A Szilfa utca ferde szögben találkozik a Fő utcával, két utcával
odébb az ódon Ethan Allen Hawley-háztól. Az első utcaköz közepe
táján, az Elgar-ház sarjadó füvén, egy csapat komisz veréb dulakodott
javában: nem játszottak, hanem lökdösődtek és szúrtak és
ki akarták vájni egymás szemét, s mindezt oly vadul és lármásan,
hogy észre sem vették a közeledő Ethant. Ő megállt, nézte a csatát.
– „Oly szépen él a fészek népe, miért nincs közöttünk is béke?”
– szavalta. – Hiszen van itt lócitrom épp elég. De ti még egy ilyen
gyönyörű reggelen se tudtok megférni egymással. Pedig ti vagytok
azok a rohadt csibészek, akikhez Szent Ferenc olyan jó volt.
Hess! – futott oda hozzájuk rugdalózva, s a verebek nagy szárnysurrogással
felrebbentek, ajtónyikorgás-szerű hangon méltatlankodva.
– Jegyezzétek meg magatoknak – kiáltotta utánuk Ethan
–, ma délben elsötétedik a nap, és sötétség borul a világra, és ti
félni fogtok. – Visszament a járdára, és folytatta az útját.

A régi Phillips-ház az első és második keresztutca között ma
már panzió. Joey Morphy, a First National Bank pénztárosa,
éppen kilépett a kapuján. A fogát piszkálta, megigazította mellényét,
majd ráköszönt Ethanra:
– Jó reggelt, Hawley úr! Éppen át akartam menni magához.
– Miért hívják nagypénteknek?
– Latin eredetű szó – mondta Joey. – Nagyius, nagyiculus,
nagyissimus. Azt jelenti, hogy pocsék.
Joey olyan volt, mint egy ló, és úgy is mosolygott, mint egy ló,
hosszú felső ajka alól kilátszottak nagy, szögletes fogai. Joseph
Patrick Morphy, a Joey fiú, Morfika – e sok néven bámulatosan
népszerűvé vált ahhoz képest, hogy csak néhány éve élt New
Baytowban. Szeretett viccelődni, és ha mondott valami jót, lesütötte
a szemét, mint egy pókerjátékos, de a mások vicceire hangosan
felnyerített, akár hallotta őket, akár nem. Okos fiú volt a Morfika,
igazi bennfentes, aki mindent tud mindenről és mindenkiről, a
maffiáról éppúgy, mint Mountbattenről, de amit tudott, emelkedő
hangsúllyal adta elő, szinte mintha kérdezné. Jólértesültsége ezért
nem hatott soha nagyképűségnek, a hallgató azonnal elsajátíthatta,
hogy azután sajátjaként adja tovább. Joey érdekes madár volt:
nagy hazardőr, bár még senki sem látta játszani, kitűnő könyvelő
és elsőrangú bankpénztáros. Baker úr, a First National elnöke
annyira megbízott Joeyban, hogy a munka legnagyobb részét
vele végeztette. Morfika közelről ismert mindenkit, de senkit sem
szólított a keresztnevén. Ethant Hawley úrnak szólította, Margie
Young-Huntot Young-Huntné őnagyságának, bár azt suttogták,
hogy viszonya van vele. Nem volt családja, semmilyen rokonsága,
egymaga bérelt két szobát és fürdőszobát a régi Phillips-házban,
és legtöbbször a Foremasterben étkezett. Baker úr és a vámhatóságok
ismerték bankpénztárosi múltját, tudták, hogy feddhetetlen,
de a Joey fiú sokat mesélt, mindig valaki más volt a főszereplő, de
mégis úgy mondta el, hogy az embernek őrá kellett gyanakodnia,

márpedig ha csakugyan vele történt meg mindaz, amit elmesélt,
ugyancsak cifra múltra tekinthetett vissza. S mivel nem kérkedett
vele, az emberek még jobban megszerették. A körmét nagyon tisztán
tartotta, jól öltözködött, a ruhája mindig frissen vasalt, az inge
mindig tiszta, a cipője mindig fényes.
Most kettesben sétáltak tovább a Szilfa utcán a Fő utca felé.
– Meg is akartam kérdezni. Maga rokonságban van Hawley
tengernaggyal?
– Talán Halsey tengernagyot gondolja, nem? – kérdezte Ethan.
– Kapitány volt a családunkban épp elég, de tengernagyról nem
hallottam soha.
– Úgy tudom, a nagyapja cethalászkapitány volt. Biztos őt
kevertem össze a tengernaggyal.
– Az ilyen kisvárosoknak megvannak a maguk legendái
– mondta Ethan. – Például azt is mondják, hogy az apai őseim
többé-kevésbé kalózok voltak, az anyám családja meg állítólag a
Mayflower-en jött Amerikába.
– Ethan Allen – dünnyögte Joey. – A mindenit! Ő neki is
rokona volna?
– Lehet. Biztos – mondta Ethan. – Mit szól ehhez a naphoz,
látott már ilyen szépet? Miért akart átjönni hozzánk?
– Ja igen, gondolom tizenkettőtől háromig bezárja a boltot.
Csinálna nekem vagy két szendvicset fél tizenkettőre? Majd
átszaladok érte. Meg egy üveg tejért.
– A bank ma nem zár be?
– A bank igen, de én nem. A kis Joey ott lesz a helyén, a könyveihez
láncolva. Az ilyen hosszú víkendek előtt csak úgy árad a
népség-katonaság a csekkekkel.
– Erre sose gondoltam – monda Ethan.
– Pedig így van. Húsvétkor, Hősök napján, július negyedikén, a
Munka napján, szóval minden hosszú víkend előtt. Ha ki akarnék
rabolni egy bankot, feltétlenül egy hosszú víkend előtt tenném.
Akkor tudniillik ki van készítve a dohány a vendégeknek.

– Magát sose rabolták ki, Joey?
– Nem. De volt egy barátom, azt kétszer.
– És mit mesélt róla?
– Azt mondja, szörnyen meg volt ijedve. Nem csinált semmit,
egyszerűen szót fogadott. Lefeküdt a földre, és hagyta, hogy vigyék.
Azt mondta, a pénz jobban be volt biztosítva, mint az ő élete.
– Majd átviszem a szendvicseket, ha bezártam. Bekopogok a
hátsó ajtón. Milyet parancsol?
– Ne fáradjon, Hawley úr! Én is át tudok ugrani érte… Egy sonkásat
meg egy sajtosat kérek, rozskenyérre, salátával és majonézzel,
és talán még egy üveg tejet, meg egy Coca-Colát is későbbre.
– Nagyon szép szalámink érkezett, Marullo mindig tud szerezni.
– Nem kérek, köszönöm. Hogy van a mi egyszemélyes maffiánk?
– Azt hiszem, jól.
– Hát kérem, ha maga nem szereti is az olaszokat, le a kalappal
az ilyen ember előtt, aki egy kézikocsiból akkora vagyont tudott
csinálni. Okos fickó az. Nem is sejti senki, mennyit rakott félre.
Talán rosszul teszem, hogy erről beszélek. A banktitkot nem szabad
megsérteni.
– Nem sértette meg.
Elérkeztek arra a sarokra, ahol a Szilfa utca találkozik a Fő
utcával. Ösztönszerűen megálltak s nézték a rózsaszínű téglák
meg a szétvert vakolat halmazát, amely egykor a Bay Hotel volt,
s most lebontották, hogy helyet csináljanak az új Woolworth Áruháznak.
A sárgára festett buldózer meg a romboló golyót himbáló
óriási daru némán várakozott a kora reggelben, mint két
ragadozó.
– Mindig vágytam rá, hogy ezt csináljam – mondta Joey. – Óriási
érzés lehet meglóbálni azt az acélgolyót, aztán egyszer csak
ledől a fal.
– Én eleget láttam ledőlni Franciaországban.
– Persze, persze. A neve is ott van az emlékművön, lent a parton.

 

Oldal: JOHN STEINBECK-ROSSZKEDVŰNK TELE/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat