FOLYTATÁS.

– És elfogták azokat a betörőket, akik a barátját kirabolták?
– Ethan fogadni mert volna, hogy Joey maga volt az a barátja.
Mindenki fogadni mert volna rá.
– Hát persze. Mint macska az egeret. Szerencse, hogy a rablók
nem nagyon okosak. Ha a Joey fiú tankönyvet írna a bankrablásról,
a zsaruk sosem fognának el senkit.
Ethan elnevette magát.
– Miért, maga hogy csinálná?
– Megvannak az értesüléseim, Hawley úr. Olvasom a lapokat.
Aztán jól ismertem egy pasast, aki rendőr volt. Akar egy kétdolláros
előadást?
– Adjon egy hetvenöt centeset. Ki kell nyitnom a boltot.
– Hölgyeim és uraim – kezdte Joey –, ma reggel azért jöttem ide,
hogy… Nem, hagyjuk ezt! Nézze, hogy szokták elfogni a bankrablókat?
Numeró 1: priuszuk van, már azelőtt is ültek. Numeró 2:
összevesznek a zsákmányon, és az egyik beköpi a többit. Numeró
3: nők. Nem tudnak meglenni nők nélkül, és ezzel el is jutottunk
a numeró 4-hez: a pénzt el kell költeni valahol. Figyelni kell, kik
kezdenek el váratlanul költekezni, és máris megvannak.
– És mi a tanár úr módszere?
– Egyszerű, mint egy pofon. Pont az ellenkezője. Sose rabolj
bankot, ha egyszer már lebuktál vagy priuszod van. Ne társulj
senkivel, csináld egyedül, és egy árva szót se róla senkinek!
Hagyd békén a nőket! És ne költsd el a pénzt! Tedd félre, akár
évekre is. Aztán ha találsz valami jó magyarázatot, hogy honnan
van a pénzed, vedd elő és fektesd be!
– És ha felismerik a rablót?
– Ki ismerné fel, ha eltakarja az arcát és nem beszél? Olvasta,
milyen személyleírásokat szoktak adni a szemtanúk? Tiszta
hülyék. A rendőr barátom azt mondja, néha őt is odaállították a
gyanúsítottak közé, és számtalanszor előfordult, hogy őrá mutattak.
Sokan meg mertek volna esküdni, hogy ő volt a tettes. Hetvenöt
centért ennyi jár, kérem.

Ethan a zsebébe nyúlt:
– Kénytelen leszek adós maradni.
– Majd megadja szendvicsben.
Átmentek a Fő utca túlsó oldalára, és befordultak a derékszögben
nyíló mellékutcába. Joey az utca egyik oldalán a First
National Bank hátsó kapujához ment, Ethan pedig a másik oldalon
megfordította a kulcsot a Marullo-féle fűszer- és csemegekereskedés
hátsó ajtajában. – Sonkásat és sajtosat? – kiáltotta még
vissza.
– Rozskenyérből, salátával és majonézzel.
A szűk mellékutcából némi kis szürke fény szivárgott be a raktárhelyiségbe
a poros rácsos ablakon keresztül. Ethan megállt a
félhomályban, ahol gyümölcs-, zöldség-, hal-, húskonzervek és
sajtok kartondobozai és faládái tömték meg a polcokat, fel egészen
a mennyezetig. Beszippantott a levegőbe: nem keveredik-e
egérszag a liszt meg a szárított bab és borsó terményszagához,
a tésztásdobozok papír- és tintaillatához, a sajtok és kolbászok
dús, fűszeres leheletéhez, a sonka és szalonna füstölt kigőzölgéséhez,
a hátsó ajtó mellé állított ezüstös szeméttartályban erjedő
káposztahulladék, salátalevél és répadarabok bűzéhez. Miután
nem észlelte azt a rozsdás, dohos egérszagot, újra kinyitotta a
hátsó ajtót, és kihengerítette a fedett szeméttartályokat a mellékutcába.
Egy szürke macska azonnal ott termett, és bele akart
bújni, de ő elkergette.
– Ebből nem eszel – mondta szigorúan a macskának. – „Macskának
a patkány s egér legyen mindennapi kenyér”, de neked kolbászra
fáj a fogad. Apage! Nem hallod: apage!2 – A macska ülve
nyaldosta begörbített rózsás mancsát, de a második „apage”-ra
egy faroklendítéssel felugrott, és átlendült a bank mögötti deszkakerítésen.
– Úgy látszik, varázsige – mondta hangosan Ethan.
Visszament a raktárba, és becsukta maga mögött az ajtót.

A poros raktárhelyiségen át megindult a boltba nyíló lengőajtó
felé, de a WC-fülke előtt meghallotta a csordogáló víz suttogását.
Kinyitotta a funérajtót, felgyújtotta a lámpát, és lehúzta a WC-t.
Azután kitárta a széles lengőajtót, amelyen drótrács védte a kikukkantó
üvegablakocskát, s hogy nyitva maradjon, éket dugott az
ajtószárny alá, és egy rúgással jól beszorította.
A kirakatok fölé leengedett vászonredőnyökön keresztül zöldes
fény hatolt az üzlethelyiségbe. Itt is polcok magasodtak egészen
a mennyezetig, és szép rendben sorakoztak rajtuk a fémdobozba
vagy üvegbe zárt ennivalók. A gyomor könyvtára. Egyik
oldalt a pult, a pénztárgép, zacskók, spárga, s az a csodálatos
alkotmány rozsdamentes acélból és fehér zománcból: a hűtőpult,
amelynek a kompresszora egymagában dohogott. Ethan
egy kapcsolóhoz nyúlt, és hideg, kékes neonfénnyel árasztotta
el a felvágottakat, sajtokat, kolbászokat, oldalasokat, szeletelt
húsokat és halakat. Templomi fény töltötte meg a boltot, szétszórt
és visszaverődő fény, olyasféle, mint Chartres-ban. Ethan
egy pillanatra megállt, és elismerően bámulta a paradicsomkonzervek
orgonasípjait, a mustár- és olajkápolnákat, a sok száz
ovális szardíniakriptát.
– Unimum et unimorum – kezdte rá zsolozsmázó orrhangon.
– Uni unifarka quod uniféreg in omnem unim, domine…
ááááámen – énekelte. Szinte hallotta a felesége megjegyzését:
„Ez bolondság, azonkívül rosszul is eshet valakinek. Nem szabad
mindig megsérteni valakit.”
Segéd egy szatócsboltban – Marullo csemegekereskedésében –
, van felesége és két édesgyereke. Mikor van egyedül, mikor lehet
egyedül? Nappal a vevők, este a felesége meg a gyerekek, éjszaka
a felesége, nappal a vevők, este a felesége meg a gyerekek…
– A fürdőszobában, igen, ott – mondta Ethan fennhangon –, és
most, mielőtt felhúzom a zsilipet. Ebben a jó lusta-musta, sűrűbűrű,
csacska-macska félhomályban! – Na, cicabogár, kit sértek
meg itt? – kérdezte a feleségétől. – Itt nincsenek emberek,

itt nincs semmi sértődés. Csak én, meg az unimum unimorum,
amíg… amíg ki nem nyitom azt az istenverte bejáratot.
A kassza mellett, a pult mögül kivett a fiókból egy tiszta
kötényt, széthajtogatta, kibontotta pántjait, vékony derekához
emelte, és körbecsavarta magán a két pántot. Azután hátranyúlt
mind a két kezével, és masnira kötötte.
Hosszú kötény volt, leért a sípcsontja közepéig. Felemelte
jobb kezét, egy kissé begörbítve, tenyérrel felfelé, és szónokolni
kezdett:
– Figyelmezzetek reám, ó, borsókonzervek és ti savanyú uborkák
és egyéb savanyúságok. „Mindjárt pedig reggel, tanácsot
tartván a papifejedelmek a vénekkel és írástudókkal és mind
az egész tanácsbeliekkel egybe, megkötözve elvivék Őt.” Mindjárt
pedig reggel. Korán láttak munkához azok a pacákok. Nem
sokat teketóriáztak. Lássuk csak. „És mikor eljött vala a hatodik
óra”… az úgy dél felé lehetett, „setétség lőn az egész tartományban
mind a kilencedik óráig. És a nap elsötétült.” Hogy lehet az,
hogy emlékszem erre? Atyaúristen, jó sokáig haldokolt. Rettentő
sokáig. – Leengedte a kezét és tűnődve nézett a tömött polcokra,
mintha választ kaphatna tőlük. – Most nem szólsz semmit, ugye
Marykém, drágaságom? Talán te is Jeruzsálem leányai közé tartozol?
„Ne sírjatok énrajtam”, mondotta Ő. „Hanem timagatokon
sírjatok és a ti magzatitokon… Mert ha a zöldellő fán ezt
mívelik, mi esik a száraz fán?” Még mindig elszorul tőle a szívem.
Deborah néni maga sem gondolta volna, milyen jó munkát
végzett. Még nem jött el a hatodik óra… Még nem.
Felhúzta a nagy kirakatok vászonredőnyeit, és azt mondta:
Jöjj be, Nap! – aztán kinyitotta a bejárati ajtót: Lépj be, világ!
– Kitárta a vasrácsos ajtószárnyakat, és a falhoz kapcsolta őket.
A reggeli nap lágyan és nyílegyenesen nyúlt el az utca kövezetén,
mert áprilisban a nap éppen ott kelt fel, ahol a Fő utca az öbölbe
torkollott. Ethan visszament a WC-be egy söprűért, hogy lesöpörje
a járdát.

A nap, amely elmúlik körülöttünk, nemcsak egyvalami, hanem
sok dolog összessége. Nemcsak abban változik, hogy a fénye
egyre nő, míg a zenitet el nem éri, azután pedig ismét hanyatlani
kezd, hanem anyagában és hangulatában, hangjában és jelentésében
is, ahogy beleszövődik az évszak ezernyi szála, a hideg
vagy a meleg, a kóbor szellő vagy a szélvihar, ahogy megfestik
az illatok, ízek, a jég, a fű, a bimbó, a levél vagy a fekete rajzú
csupasz ágak szerkezete. S ahogy a nap változik, úgy változik a
népe is, a bogarak és madarak, a macskák és kutyák, a pillangók
és az emberek.
Ethan Allen Hawley csendes, homályos, benső napja véget ért.
Az az ember, aki metronómszerű csapásokkal söpörte a reggeli
járdát, már nem az az ember volt, aki prédikálni tudott a konzerveknek,
nem az unimum unimorum embere, még csak nem is a
csacska-macska ember. Seprűjével összegyűjtötte a cigarettacsutkákat,
rágógumik papírjait, a fák bomló virágainak burokhártyáit
s az egyszerű, közönséges port, aztán a szemétrendeket szép
kaszáló mozdulatokkal lesodorta a járdáról, hogy az úttest szélén
várják meg a köztisztasági hivatal ezüst teherautóját.
Baker úr kimért, méltóságteljes léptekkel közeledett Juharfa
utcai házából a First National Bank piros téglabazilikája felé. S
ha lépései nem voltak egyforma hosszúak, vajon ki tudta, hogy
egy régi babonának engedelmeskedik, mert nem akarja kettétörni
az anyja gerincét?
– Jó reggelt, Baker úr! – mondta Ethan, és megállította a söprűjét,
nehogy a bankember szép tiszta serzsnadrágjára verje a port.
– Jó reggelt, Ethan! Szép időnk van ma reggel.
– Gyönyörű – mondta Ethan. – Itt a tavasz, Baker úr. Idén is
igaza volt a mormotának.
– Bizony, igaza volt. – Baker úr elhallgatott egy pillanatra.
– Beszélni akartam magával, Ethan. Az a pénz, amit a felesége a
fivérétől örökölt, több mint ötezer, igaz?
– Hatezer-ötszáz az illeték levonása után – mondta Ethan.

– Nahát, az a pénz csak fekszik a bankban. Be kellene fektetni.
Erről akarok beszélni magával. Azt a pénzt munkára kell fogni.
– Hatezer-ötszáz dollár nem sok munkára képes, Baker úr.
Legfeljebb tartaléknak jó, ha valami baj lenne.
– Én nem vagyok híve a pénz hevertetésének, Ethan.
– „…S az is cselédje, ki csak vár s mereng.”
A bankár hangja fagyossá vált:
– Nem értem. – A hangja azt mondta, hogy igenis érti és ostobának
tartja, s ez a hang keserűséget fakasztott Ethanban, a keserűség
pedig hazugságot szült.
A söprű finom ívet rajzolt a járdára.
– Megmondom, mi a helyzet, Baker úr. Az a pénz pillanatnyilag
Mary egyetlen tartaléka, ha velem történne valami.
– Akkor egy részét arra kellene felhasználni, hogy életbiztosítást
kössön.
– De csak pillanatnyilag, Baker úr. A pénz Mary bátyjának
a birtokából származik. Az anyja még mindig él. Még sokáig
élhet.
– Értem. Az öregek néha nagy terheket rónak az emberre.
– És néha nagyon ráülnek a pénzükre. – Ethan pislogva nézte
Baker úr arcát, miközben ezt a hazugságot mondta, és látta,
hogyan száll fel a vörösség a bankár gallérjából. – Tudja, Baker
úr, ha befektetném Mary pénzét, talán elveszíteném, mint ahogy
a magamét már elvesztettem, mint ahogy az apám is elvesztette
mindenét.
– Azóta már sok víz lefolyt, Ethan… sok, sok víz. Tudom, hogy
leégtek. De változnak az idők, egyre újabb alkalmak adódnak.
– Az alkalomra nem panaszkodhatom, Baker úr, az megvolt,
csak az eszem hiányzott hozzá. Emlékszik rá, a háború után még
az enyém volt ez az üzlet. Abból töltöttem fel a raktárt, hogy
eladtam egy fél utca hosszú telket, az üzleti vagyonunk utolsó
maradványát.

– Tudom, Ethan. Hiszen a bankárja vagyok. Úgy ismerem az
üzleti ügyeit, mint az orvos a pulzusát.
– Azt meghiszem. A fene, aki megette: két évig sem tartott,
hogy majdnem csődbe jussak. A házamon kívül mindent el kellett
adnom, hogy kifizessem az adósságaimat.
– Azért nemcsak maga a hibás. Épp hogy leszerelt, nem volt
üzleti tapasztalata, és ne feledje, hogy fejest ugrott a nagy pangásba,
csak akkor éppen pangás helyett lanyha üzletmenetnek
hívtuk. Komoly, edzett üzletemberek is belepusztultak.
– Én is belepusztultam. Ez az első eset a történelemben, hogy
egy Hawleyből segéd lett egy talján szatócsboltjában.
– Hát ez az, amit nem értek, Ethan. Mindenki tönkremehet.
Azt nem tudom megérteni, miért marad ebben a tönkrement állapotban
egy olyan ember, mint maga, ezzel a névvel, családdal,
neveléssel. Nem kell örökre megmaradni benne, ha van még egy
kis vér az ereiben. Mitől ment el a bátorsága, Ethan? Miért nem
jött meg azóta se?
Ethan dühösen vissza akart vágni: „Persze hogy nem érti, mert
nem magával történt” – aztán gúlába söpörte a rágógumipapírok
és cigarettacsutkát szigetét, s a gúlát lesöpörte a járdáról.
– Az embernek sose megy el a bátorsága, úgy értem, mindig
vissza tud ütni, ha valami nagy erő ellen harcolhat. De a lassú
őrlődést, azt nem lehet kibírni; apránként mindenkit megesz a
kudarc. Előbb-utóbb félni kezd. Én is félek. A Long-Island-i
elektromos művek kikapcsolhatja a villanyt. A feleségemnek
ruhára van szüksége, a gyerekeimnek cipőre meg szórakozásra.
És mi lesz, ha nem tudom taníttatni őket? És a havi rezsi, meg
az orvos, meg a fogász, meg a mandulaműtét, meg ha egyszer
netán én is összerogyok, és nem bírom tovább söpörni ezt a büdös
járdát? Persze hogy nem érti. Lassú folyamat. Szépen kilúgozza
a bátorságot az emberből. És nem tudok messzebbre gondolni,
mint a következő havi frizsiderrészletre. Utálom a munkámat, és
félek, hogy elvesztem. Hogy is érthetné meg?

– És Mary anyja?
– Mondtam. Ül a pénzén. A pénzén ülve fog meghalni.
– Ezt nem tudtam. Azt hittem, Mary szegény családból származik.
De azt tudom, hogy ha beteg az ember, orvosságra van
szüksége, vagy műtétre, vagy esetleg valami sokkra. A mi őseink
bátor emberek voltak. Maga is tudja. Nem hagyták, hogy az élet
szétmorzsolja őket. Most pedig változnak az idők. Olyan alkalmak
adódnak, amilyenekről az őseink nem is álmodtak. És idegenek
kapnak rajtuk. Idegenek ülnek a nyakunkba. Ébredjen fel,
Ethan!
– És mi lesz a frizsiderrel?
– Hagyja a fenébe, ha muszáj.
– És mi lesz Maryvel meg a gyerekekkel?
– Felejtse el őket egy kis időre! Jobban fogják szeretni, ha kimászik
a gödörből. Azzal nem segít rajtuk, hogy aggódik értük.
– És Mary pénze?
– Veszítse el, ha muszáj, de tegye kockára! Ha vigyáz, és követi
a jó tanácsot, nem kell feltétlenül elveszítenie. A kockázat még
nem veszteség. A mi őseink olyan emberek voltak, akik mindig
vállalták az ésszerű kockázatot, és nem vesztettek rajta. Lehet,
hogy szíven ütöm azzal, amit mondok, Ethan: maga csúffá teszi
az öreg Hawley kapitány emlékét. Tartozik valamivel az emlékének.
Az övé meg az én apámé volt a Belle-Adair, az a remek építésű,
príma cethalászhajó. Eleget ült a fenekén, Ethan. Tartozik
valamivel a Belle-Adair-nek, és azt bátorságban kell megfizetni.
Ott egye meg a fene azt a pénzintézetet.
Ethan a seprű végével átsegített egy makrancos celofándarabkát
a járda szélén.
– A Belle-Adair leégett, Baker úr – mondta halkan.
– Tudom, hogy leégett, no de azért hagytunk mindent a fenébe?
Dehogy hagytunk.
– Be volt biztosítva.
– Persze hogy be volt.

Ha továbbra is szívesen olvasnád a Rosszkedvűnk Tele című regényt, a könyvesboltban megtalálod, azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó űzletet nyitott.

 

Oldal: JOHN STEINBECK-ROSSZKEDVŰNK TELE/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat