Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

– Gyerünk, Joe! Egyél!
Az édesanyja hangja most már lágyabb és türelmes volt.
A fiú mozdulatlanul bámult a tányérjába.
– Gyerünk, Joe! Edd meg a vajas kenyeredet! Nézd, finom
friss kenyér! Ma sütöttem. Nem kéred?
A fiú még mélyebbre hajtotta a fejét.
– Nem kérek belõle – suttogta.
– Ó, azok a kutyák, mindig a kutyák, a kutyák – fakadt
ki az édesanyja. Újra haragos volt a hangja. – Ennyi felhajtás
egy kutya miatt. Nos, ha engem kérdezel, én örülök,
hogy Lassie odavan. Ez az igazság. Legalább annyi gond
volt vele, mint egy gyerekkel! Most már odavan, és kész.
És én… örülök. Igazán.
Mrs. Carraclough megrázta kövérkés idomait. Szipogott.
A köténye zsebébõl elõvette a zsebkendõjét, és kifújta az orrát.
A fiára nézett, aki még mindig mozdulatlanul ült. Szomorúan
megrázta fejét, és beszélni kezdett. A hangja most
türelmes volt, és kedves.
– Joe, gyere ide!
A fiú felkelt, és odaállt az édesanyja mellé, aki köré fonta
gömbölyded karját, és a tüzet nézve így szólt:
– Nézd, Joe, lassan felnõsz, úgyhogy meg kell értened,
manapság nem mennek túl jól a dolgaink. Tudod, hogy van
ez… Étel kell az asztalra, és fizetnünk kell a lakbért. Lassie
pedig nagyon sok pénzt ér… Nem engedhettük meg magunknak,
hogy megtartsuk. Ennyi. Most nehéz idõk járnak, és nem
szabad… nem szabad felbosszantanod apádat. Már így is túl
sokat aggódik… és… nos, ennyi. Lassie elment.
A fiatal Joe Carraclough csak állt az édesanyja mellett a
házban. Értette. Greenall Bridge-ben még egy tizenkét éves

fiú is tudta, mit jelent, ha nehéz idõk járnak. Amióta az eszüket
tudták, az apáik a falu alatt lévõ Wellington bányában
dolgoztak. Éveken át. Mûszakba mentek, mûszakból jöttek,
vitték a becsomagolt ebédjüket és a bányászlámpáikat.
Dolgoztak, hogy felszínre hozzák a rengeteg szenet. Aztán
jöttek a „szûkös idõk”. A bányákat néha elérte a „holt szezon”,
és a férfiak kevesebbet kerestek. Idõnként több lett a
munka, és az emberek újra teljes munkaidõben dolgoztak.
Olyankor mindenki boldog volt. Ez persze nem azt jelentette,
hogy luxusban éltek, hiszen a bányászfalvakban az emberek
élete a legjobb esetben is kemény volt. Viszont újra
emelt fõvel járhattak, és meleg családi fészekben élhettek,
és bár az asztalokra tett étel egyszerû volt, jutott mindenkinek.
Pár hónapja aztán végleg bezárt a bánya. Az akna tetején
lévõ nagy kerék nem forgott többé. A férfiak már nem özönlöttek
a bánya udvarára mûszakváltáskor. Bejelentkeztek a
munkaügyi hivatalba, és az irodához közeli sarkon ácsorogtak
munkára várva. De munka nem akadt. Úgy tûnt, olyan
helyen laknak, amit az újságok „válságos terület”-nek neveztek.
Olyan országrészek voltak ezek, ahonnan kivonult
az ipar. Teljes falvak maradtak munka nélkül, sokaknak a
napi be tevõre sem futotta. A kormány hetente segélyt osztott
az embereknek, hogy életben maradjanak.
Joe tudta ezt. Hallotta az embereket a faluban. Látta a férfiakat
a munkaügyi hivatalnál. Tudta, hogy az édesapja már
nem jár el dolgozni, ahogy azt is észrevette, hogy a szülei
soha nem beszélnek errõl elõtte. A maguk érdes, de figyelmes
módján el akarták kerülni, hogy õ a fiatal, gyenge vállaira
vegye az életük terhét.

Joe, bár az eszével felfogta ezeket, a szíve továbbra is
Lassie után sírt. Próbálta elhallgattatni. Határozottan felállt,
és csak egyetlen kérdést tett fel:
– Nem vásárolhatnánk vissza egy nap, anyu?
– Nos, Joe, Lassie nagyon értékes kutya, és nekünk túl
drága. De egyszer majd szerzünk másik kutyát. Csak várj!
Jöhetnek még jobb idõk, és akkor veszünk másik kiskutyát.
Annak nem örülnél?
Joe Carraclough lehajtotta a fejét, és lassan megrázta.
Alig suttogott:
– Soha nem akarok másik kutyát. Soha! Én csak Lassie-t
akarom!


Harmadik fejezet
Egy házsártos öregember
Rudling hercege egy rododendronsövény mellett állt, és szúrós
szemmel tekingetett körbe. Ismét felemelte a hangját.
– Hynes! – kiáltotta. – Hynes! Hol az ördögben van ez a
fickó? Hynes!
Abban a pillanatban a herceg pontosan úgy nézett ki a
vörös arcával és a kócos õsz hajával, mint amilyennek tartották:
a legházsártosabb öregembernek Yorkshire mindhárom
járásában. Hogy kiérdemelte vagy sem ezt a jelzõt,
nem igazán lehetett tudni, de az biztos, hogy a szavai és a
tettei ezt sugallták.
Lehet, persze, hogy ez részben annak volt köszönhetõ,
hogy a herceg idõvel egyre süketebb lett, ezért bárkihez beszélt,
úgy ordított, mintha épp egy gyalogosdandárt vezényelt
volna valami felvonuláson, ahogy ezt tette is sok évvel
ezelõtt. Az is szokása volt, hogy a nála lévõ nagy kökény
sétapálcával élénken hadonászott, így adva nyomatékot a
már amúgy is hangsúlyos szavainak. És végül az is fokozta

a házsártosságát, hogy elégedetlen volt azzal, amerre szerinte
a világ haladt.
A hercegnek ugyanis határozott elképzelése volt, mégpedig
– ahogy õ fogalmazott – az, hogy a mai világ „megy
a levesbe”. Manapság már semmi sem olyan jó, mint az õ
fiatal korában. A lovak nem futnak olyan gyorsan, a fiatalemberek
nem olyan bátrak és fessek, a nõk nem olyan csinosak,
a virágok nem nõnek olyan szépre. Ami pedig a kutyákat
illeti, ha voltak is még rendes példányok a világon,
csakis azok, amelyek az õ óljaiban nevelkedtek.
A herceg szerint az emberek az angolt sem beszélték
manapság olyan választékosan, mint amikor õ volt fiatalember.
Határozott meggyõzõdése volt, hogy a rossz hallásának
nem a süketség az oka, hanem a mai emberek azon
rossz szokása, hogy motyognak, és elharapják a szavak végét
ahelyett, hogy szépen kimondanák õket, ahogy az õ fiatal
korában tették.
Ami pedig a fiatalabb generációt illeti! A herceg órákig
tudott arról prédikálni, milyen hasznavehetetlen mindenki,
aki a huszadik században született. Ez utóbbi azért volt érdekes,
mert úgy tûnt, hogy az összes családtagja közül az
egyetlen, akit el tudott viselni – és aki õt el tudta viselni
–, családja legfiatalabb tagja, a tizenkét éves Priscilla volt.
Most is Priscilla sietett nagyapja segítségére, miközben õ
a sétapálcáját lóbálva kiabált a rododendronsövény mellett.
A lány kikerülte a herceg botjának egy vad suhintását, majd
odanyúlt, és meghúzta a férfi skótgyapjú Norfolk kabátját.
A herceg felborzolt bajusszal fordult meg.
– Ó, te vagy az! – kiabálta. – Kész csoda, hogy végre
jött valaki. Nem is tudom, hova lesz ez a világ. A szolgák

is semmirekellõk! Mindenki süket! Megy a levesbe ez az
ország!
– Butaság – mondta Priscilla.
Priscilla nagyon önálló és nyugodt fiatal hölgy volt. Gyakran
találkozott a nagyapjával, és egyenrangúnak tekintette
magát vele… vagy mert mindkettejüket idõsebb gyereknek,
vagy mert nagyon fiatal felnõttnek kezelte.
– Hogy mondod? – kiabálta a herceg, letekintve az unokájára.
– Beszélj hangosan! Ne motyogj!
Priscilla lehúzta a nagyapja fejét, hogy közvetlenül a fülébe
harsogja.
– Azt mondtam, hogy butaság!
– Butaság? – visszhangozta a herceg.
Az unokájára meredt, majd hangos nevetésben tört ki.
Különösen vélekedett Priscilláról, meg volt gyõzõdve róla,
hogy ha az unokájának van mersze feleselni vele, azt csakis
tõle örökölhette. Így a hercegnek máris sokkal jobb kedve
lett, ahogy a kislányra nézett. Megpödörte hosszú fehér
bajszát, ami természetesen sokkal nagyszerûbb és pompásabb
volt, mint amilyen bajszot manapság növeszteni
tudtak.
– Á, örülök, hogy te jöttél – búgta a herceg. – Mutatni
akarok egy új kutyát. Csodálatos! A legpompásabb skót juhász,
amit valaha láttam.
– De azért nem olyan jó, mint amilyeneket a régi idõkben
lehetett látni, ugye? – kérdezte Priscilla.
– Ne motyogj! – kiabálta a herceg. – Egy szavadat sem
hallom.
Tökéletesen jól hallotta, csak úgy döntött, nem vesz róla
tudomást.

– Tudtam, hogy az enyém lesz – folytatta a herceg. – Három
éve sóvárgok utána.
– Három éve?! – visszhangozta Priscilla.
Tudta, hogy a nagyapja az ámulatára vágyik.
– Igen, három éve. Az a férfi azt hitte, hogy túljárhat az
eszemen, de tévedett. Tíz fontot ajánlottam a kutyáért három
éve, és nem adta el. A következõ évben tizenkettõt ajánlottam,
de csak nem adta el. A múlt évben már tizenöt fontnál
tartottunk. Megmondtam neki, hogy ez a legvégsõ ár, és így
is gondoltam, de persze õ nem hitte el. Még hat hónapig kitartott,
aztán a múlt héten üzent, hogy elhozza.
A herceg elégedettnek tûnt magával, de Priscilla megrázta
a fejét.
– Honnan tudod, hogy nem kupálták ki?
Ez a kérdés adta magát, mivel az igazat megvallva, a
york shire-i emberek nemcsak arról voltak híresek, hogy
jó ku tya tenyésztõk, hanem arról is, hogy a tudásukat néha
rosszra használják. Nem átallottak fondorlatos, titkos mûve
le tekhez folyamodni, hogy egy-egy hibát elrejtsenek az
állaton, például úgy igazítottak egy görbe fület vagy hibás
farkat, hogy az teljesen észrevétlen maradt egészen addig,
amíg a kevésbé hozzáértõ vásárló ki nem fizette és haza nem
vitte a kutyát. Ezek a trükkök és kezelések kupálásként váltak
ismertté. A kutyák eladása és megvétele során is érvényes
az íratlan szabály – mint a lovaknál –, miszerint csak
éberen a vásárláskor.
A herceg még hangosabban nevetett Priscilla kérdésére.
– Honnan tudom, hogy nem kupálták ki? Onnan, hogy
én is yorkshire-i vagyok. Legalább annyi trükköt ismerek,
mint õk, sõt, egy kicsivel többet is, ebben biztos lehetsz.

Nem. Ezzel a kutyával minden rendben. Mindamellett, attól
a hogyishívjáktól… Carraclough-tól vettem. Ismerem
jól. Nem merne ilyesmivel próbálkozni velem szemben. Ez
száz százalék!
És a herceg a levegõbe suhintott a nagy kökény sétapálcájával,
mintha szembeszállna valakivel, aki veszi a bátorságot,
hogy trükkökkel próbálkozzon nála. Az öregember
és az unokája lesétált az ösvényen a kutyaólakhoz. A rácsos
kifutóknál megálltak, és nézték a kutyákat a kerítés mögött.
Priscilla azonnal meglátta a fantasztikus, fekete-fehérarany-
coboly színû skót juhászt. A mellsõ lábain pihentette a
fejét. A finom, arisztokrata fej sötét színe világosan kirajzolódott
a terjedelmes nyakszõrzet és kötény hófehérségében.
A herceg csettintett a nyelvével, de a kutya rá sem hederített,
csak a füle rezzent meg, amibõl tudni lehetett, hogy
hallotta. Feküdt tovább, nem nézett az emberekre, akik ott
álltak és figyelték.
Priscilla lehajolt, tapsolt és sürgetõen odaszólt neki:
– Gyere ide, kutyus! Gyere! Ide hozzám! Gyere!
Ha csak egy pillanatra is, de a skót juhász nagy barna szemei
a lány felé fordultak. Gyásszal és szomorúsággal voltak
tele. A kutya gyorsan visszafordult, és tovább bámult a
semmibe.
Priscilla felemelkedett.
– Úgy látom, nincs jól, nagyapa!
– Butaság! – harsogta a herceg. – Nincs neki semmi baja.
Hynes! Hynes! Hol bujkál ez az ember? Hynes!
– Jövök, uram, jövök!

A kutyák gondozójának magas orrhangja az épületek mögül
hallatszott, és a férfi egy szempillantás múlva elõ is sietett.
– Igen, uram! Hívott, uram?
– Hát persze, naná! Süket talán? Hynes, mi baja ennek a
kutyának? Nem fest valami jól.
– Nos, uram, rosszul eszik – magyarázta sietve a gondozó.
– Elkényeztették, véleményem szerint. Azokban a házakban
elkényeztetik a kutyákat. Ezüstkanálból etetik õket,
ahogy mondani szokás. De gondom lesz rá, hogy elfelejtse.
Pár nap, és beleszokik az itteni életbe, uram.
– Nos, tartsa rajta a szemét, Hynes! – kiabálta a herceg.
– Figyeljen oda arra a kutyára!
– Igenis, uram! Úgy lesz! – válaszolta Hynes kötelességtudóan.
– Helyes! – mondta a herceg.
Motyogva elballagott. Csalódott volt. Szerette volna, ha
Priscilla látja, micsoda pompás vásárt csinált, ehelyett csak
egy beképzelt kutyát látott.
Hallotta, hogy Priscilla utánaszól.
– Mit mondtál?
A lány felemelte a fejét.
– Azt kérdeztem, miért adta el az az ember ezt a kutyát?
A herceg megállt egy pillanatra, a füle tövét vakargatta.
– Nos, gondolom, tudta, hogy ennél többet nem adnék
érte. Világosan értésére adtam, hogy egy pennyvel sem fizetek
többet, és végül rájöhetett, hogy ezt komolyan is gondolom.
Ennyi.
Miközben õk visszasétáltak a nagy ház felé, Hynes odafordult
a kifutóban fekvõ kutyához.

– Enni fogsz, ha rajtam múlik – mondta. – Enni fogsz,
akkor is, ha úgy kell lenyomjam a torkodon.
Lassie meg sem mozdult, csak pislogott a szemével, mintha
észre sem venné az embert a drótkerítés túloldalán. Mozdulatlanul
feküdt tovább a napsütésben azután is, hogy a
férfi elment… míg az árnyékok nyúlni nem kezdtek. Ekkor
kelletlenül feltápászkodott, felemelte a fejét, és beleszagolt
a szellõbe. Halkan nyüszíteni kezdett, mintha nem azt érezte
volna, amit keresett. Sétálni kezdett a kerítés mentén odavissza,
oda-vissza.
Kutya volt, ezért nem tudta szavakba önteni a gondolatait.
A fejében és a testében viszont elõször homályosan, aztán
egyre erõteljeseb ben elhatalmasodott egy érzés. A belsõ
órája nem hagyta nyugodni az elméjét és az izmait.
Lassie hirtelen rájött, mit akar. Most már tudta.

Ha továbbra is szívesen olvasnád Lassie kutya kalandjait, a könyvesboltban megtalálhatod a művet.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 237
Tegnapi: 450
Heti: 687
Havi: 9 300
Össz.: 382 308

Látogatottság növelés
Oldal: ERICK KNIGHT-LASSIE HAZATÉR/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »