FOLYTATÁS.

Az úttest olyan keskeny, hogy a bedeszkázott ablakú, horpadt
sárvédőjű kocsik félig a járdán parkolnak, így egyszerűbb az út közepén
gyalogolni. Egy szétlapított műanyag palackot rugdosok ki a
csatornából, és focizni kezdek vele. A cipőm pufogása meg az aszfalton
végigszánkázó törött műanyagdarab zörgése visszhangot kelt
körülöttem, amit a kutyaugatás, a focizó gyerekek kiáltozása meg
az egyik ház nyitott ablakából bömbölő reggae hamarosan fülsértő
hangzavarrá duzzaszt. A táskám csörögve verdesi a combomat, és
lassan eloszlik a rosszkedvem. Ahogy elügetek a focizó srácok mellett,
egy ismerős alak a kapufa mellé lövi a labdát, mire rögtön lecserélem
a műanyag palackot, és ügyesen szlalomozok előre a túlméretezett
Arsenal pólóban feszítő tökmagok között, akik méltatlankodva
loholnak a nyomomban. A szőke rakéta megindul felém:
hirtelenszőke hippi, a haja a vállát verdesi, egykor hófehér ingét, ami

kitűrődve lóg szakadt, szürke nadrágja fölött, koszcsíkok tarkítják.
Elém kerül, szembefordul velem, és miközben teljes erőből szalad
tovább, kétségbeesetten kiabálja:
– Add ide, Loch, add ide, Loch! Passzold már le!
Nevetve engedelmeskedem, és a nyolcéves kisöcsém diadalmas
csatakiáltással ragadja meg a labdát, majd lelkendezve rohan vis�-
sza a haverjaihoz.
– Elvettem tőle, elvettem tőle! Láttátok?
Berontok a viszonylag hűvös házba, majd az ajtónak dőlök, hogy
kifújjam magam és kisimítsam a homlokomból a nedves tincseket.
Felegyenesedem, és ahogy végigmegyek a folyosón, gépiesen félrerugdosom
a keskeny átjáróban széthajigált zakókat, hátizsákokat,
bőrcipőket. Willa a konyhapulton térdel, és egy doboz Cheeriost
próbál kihalászni a szekrényből. Amikor meglát, sóbálvánnyá merevedik,
egyik kezében a doboz, kék szeme bűnbánóan kerekedik
el a frufruja alatt.
– Maya elfelejtett uzsonnát adni!
Torokhangú morgással vetem rá magam, fél kézzel derékon ragadom,
és fejjel lefelé fordítom, ő pedig rémült elragadtatással sikoltozik,
miközben hosszú aranyhaja legyezőszerűen terül szét alatta.
Minden teketória nélkül a konyhaszékre ültetem, és lecsapom elé a
gabonapelyhes dobozt, a tejesüveget, a tálat meg a kanalat.
– Fél tállal ehetsz, egy falattal sem többet – figyelmeztetem felemelt
mutatóujjal. – Ma korán vacsorázunk. Még házit kell írnom.
– Mikor? – kérdezi Willa kétkedve, miközben cukorbevonatú karikákat
szór a rendetlen konyhánk központi darabjának számító viharvert
tölgyfa asztalra.
Az átdolgozott házirend ellenére, amit Maya a hűtőajtóra ragasztott
ki, egyértelmű, hogy Tiffin napok óta hozzá sem nyúlt a

túlcsorduló kukákhoz, Kit rá sem bagózik a mosogatóban gyűlő
edényekre, és Willa sem emelte fel a kisseprűjét, sőt csak tovább gyarapította
a padlót borító szeméthalmot.
– Hol van anya? – kérdezem.
– Készülődik.
Hatalmas sóhajjal fordulok ki a konyhából, és kettesével veszem
a keskeny lépcsőfokokat. Nem viszonzom anya köszönését, azt az
embert keresem, akivel végre értelmesen elbeszélgethetek. De amikor
megpillantom az üres szobát, eszembe jut, hogy a húgomnak
ma bent kellett maradnia az iskolában, és csüggedten horgasztom
le a fejem. Jobb híján követem a Magic FM nyitott fürdőszobaajtón
kiszűrődő ismerős hangját.
Anyám a maszatos, repedt tükörhöz hajol a mosdókagyló fölött,
az utolsó simításokat végzi a szempillaspiráljával, és egy láthatatlan
szöszt söpör le szűk ezüst ruhájáról. A levegőben fojtogató hajlakkés
parfümszag terjeng. Mikor anyám megpillantja a tükörképemet
a háta mögött, rikítóra mázolt ajka szétnyílik, és örömteli mosolyra
húzódik.
– Na, mi van, szépfiú?
Lehalkítja a rádiót, szembefordul velem, és puszira várva nyújtja
felém a karját. Egy tapodtat sem mozdulok az ajtóból, és ahogy a levegőbe
csókolok, komor ránc jelenik meg két szemöldököm között.
– Te jó ég – neveti el magát anya –, még egyenruhában is olyan
ágrólszakadt vagy, mint a kicsik! Menj el fodrászhoz, édesem! Hűha,
mi ez a vészjósló tekintet?
Csüggedten támaszkodom az ajtófélfának, a zakóm a földet súrolja.
– Anya, ez már a harmadik alkalom a héten – jegyzem meg elkínzottan.

– Tudom, tudom, de ezt most nem hagyhatom ki. Davey végre
aláírta a szerződést, meglesz az új étterem. Ezt igazán meg kell ünnepelni!
– kiáltja elragadtatva, de amikor látja, hogy nem hatódtam
meg, gyorsan témát vált. – És neked milyen napod volt, szívem?
– Csodálatos, anya – préselek ki magamból egy fanyar mosolyt.
– Mint mindig.
– Jaj, de jó! – lelkendezik anya, meg sem hallva a hangomban bujkáló
szarkazmust. Ha van valami, amihez anyám kiválóan ért, az
az önzés. – Egy év, vagy már annyi sem, és végre megszabadulsz az
iskolától meg az összes hülyeségtől. És ha betöltöd a tizennyolcat –
folytatja még szélesebb mosollyal –, hivatalosan is te leszel a ház ura!
Az ajtófélfának támasztom a fejem. A ház ura. Anya tizenkét éves
korom óta így hív, azóta, hogy apa lelépett.
Anya megint a tükör felé fordul, és összenyomja a mellét a mélyen
kivágott ruha alatt.
– Csinos vagyok? Ma kaptam fizetést, és rögtön meg is leptem
magam pár cuccal – néz rám huncut mosollyal, mintha arra számítana,
hogy cinkosan szemet hunyok az extravaganciája fölött. –
Nézd csak ezt az arany szandált! Hát nem cuki?
Nem bírom viszonozni a mosolyát. Kíváncsi lennék, mennyit tapsolt
el a fizetéséből. Évek óta a vásárlásfüggőség az egyetlen vigasza.
Kétségbeesetten kapaszkodik a fiatalságába, visszavágyik a múltba,
amikor még minden férfi megfordult utána az utcán, a szépsége azonban
rohamosan hervad, a kemény évek nem múltak el nyomtalanul.
– Gyönyörű vagy – felelem gépiesen.
Anya mosolya elhalványul.
– Jaj, Lochan, ne csináld már! Segítened kell! Dave nagyon elit
helyre visz. Ismered azt az éttermet, ami nemrég nyílt a Stratton
Roadon, a mozival szemközt?

– Oké, oké. Miattam ne aggódj! Jó szórakozást!
Nem kis erőfeszítésembe kerül, hogy letöröljem a ráncokat a homlokomról
és száműzzem a haragot a hangomból. Dave-vel nincs különösebb
bajom. A rengeteg férfi közül, akikkel anyám összejött,
miután apa elhagyta őt a kolléganőjéért, Dave a legnormálisabb.
Kilenc évvel fiatalabb anyánál, és ő a tulajdonosa annak az étteremnek,
ahol anya pincérnőként dolgozik. Jelenleg külön él a feleségétől.
De ahogy anya minden pasija, ő is ugyanazzal a furcsa varázserővel
rendelkezik, mint a többiek: viháncoló, frivol, levakarhatatlan
kamaszlánnyá zülleszti anyát, aki arra költi a nagy nehezen megkeresett
vagyonkáját, hogy felesleges ajándékokkal lepi meg a „szerelmét”,
és szorosan testhez simuló, kihívó ruhákkal saját magát. Még
öt óra sincs, de anya máris kipirult arccal csinosítgatja magát a vacsorára,
és nyilván órák óta azon izgul, hogy mit vegyen fel. Hátrasimítja
frissen melírozott, szőke, dauerolt tincseit, valami egzotikus
frizurával kísérletezik, aztán megkér, hogy csatoljam be a hamis
gyémánt nyakláncát – Dave ajándéka –, ami szerinte igazi. Dús
idomai szinte szétrepesztik a ruhát, amit a tizenhat éves lánya még
az élete árán sem venne fel. A szomszédok előkertjében rendszeresen
felhangzó megjegyzések – „ott megy a kötözött sonka” – máris
itt visszhangoznak a fülemben.
Magamra zárom a szobaajtót, és egy pillanatra nekidőlök, hogy
gondolatban hálát rebegjek ezért a kis szőnyegdarabért, ami kizárólag
az enyém. Ez nem is igazi szoba, csak egy szűk tárolóhelyiség
csupasz ablakokkal, de három éve, amikor rájöttem, hogy komoly
hátrányokkal jár, ha az ember a testvéreivel osztozik az emeletes
ágyon, azért sikerült beszorítanom ide egy tábori ágyat. Itt legalább
magam lehetek: itt nincsenek éles szemű, gúnyosan mosolygó osztálytársak;
nincsenek keresztkérdésekkel dobálózó tanárok; nincs

kiabáló, tülekedő tömeg. De csak rövid időre pihenhetek meg, hiszen
anyám nemsokára randira megy, vagyis nekünk kell levezényelni
a főzést, aztán kezdetét veszi az evés, a leckeírás meg a lefekvés
miatti huzakodás.
A földre hajítom a táskámat meg a zakómat, lerúgom a cipőmet,
az ágyra ülök, felhúzom a térdem, és a falnak vetem a hátam. Egyébként
rendezett kuckóm a kései ébredés okozta kapkodás árulkodó
nyomait viseli magán: a vekker a földön, az ágy vetetlen, a széken
egymásra hányt ruhák, a padlón könyvek és papírlapok, amik az asztalomon
tornyosuló halmokról zuhantak le. A hámló vakolatú falak
csupaszok, csak egy kisméretű fénykép árválkodik az egyiken:
hetünket ábrázolja az utolsó blackpooli nyaralásunkon, két hónappal
azelőtt, hogy apa itthagyott minket. Willa baba anya ölében ül,
Tiffin arca csokifagyitól maszatos, Kit fejjel lefelé lóg a padon, Maya
meg mindenáron vissza akarja rántani. Csak két arc éles: apáé és az
enyém. Egymás vállát átkarolva, széles vigyorral nézünk a kamerába.
Ritkán nézem meg a fotót, holott én mentettem meg a tűzhaláltól.
De azért jó, hogy a közelemben van: ez a bizonyíték arra, hogy
a régi szép napok nem csak a képzeletem szüleményei.

2 . f e j e z e t
Maya
Akulcsom elakad a zárban. Szitkozódni kezdek, aztán a tőlem
megszokott stílusban berúgom az ajtót. Amint belépek a
sötét folyosóra, hátam mögött hagyva a késő délutáni napsütést, rögtön
érzem, hogy kicsit elszabadultak az indulatok. Ahogy sejtettem,
a nappali a feje tetején áll: chipses zacskók, hátizsákok, iskolai nyomtatványok
és széthajigált füzetek hevernek a szőnyegen. Kit dobozból
eszi a Cheeriost, és néha a túloldalon álló Willa nyitott szájába
is megpróbál beledobni egy-egy szemet.
– Maya, Maya, nézd, Kit milyen ügyes! – kiáltja Willa izgatottan,
amikor megállok az ajtóban, hogy megszabaduljak a blézeremtől
meg a nyakkendőmtől. – Idáig eltalál!
A szőnyegbe taposott morzsahegyek ellenére önkéntelenül is elmosolyodom.
A húgom a világtörténelem legaranyosabb ötévese.
Gödröcskés arca, ami egészen kipirult az erőlködéstől, csecsemősen
pufók, és szelíd ártatlanságot sugároz. Willa, mióta a két elülső
foga kihullott, azt a szokást vette fel, hogy mosolygás közben a résbe
dugja a nyelve hegyét. Derékig érő haja, akár az aranyló selyem,
egyenes, puha fürtökben omlik le a hátán, tökéletes színharmóniát

alkotva a fülében lévő apró fülbevalóval. A lenőtt frufru alatt megbúvó
nagy, folyton riadt szempár a tenger mélyét idézi. A húgom
rózsaszín virágmintás nyári ruhára – az éppen aktuális kedvencére
– cserélte az iskolai egyenruháját, és vidáman szökdécselve figyeli a
bátyja bohóckodását.
– Látom, belehúztatok – fordulok vigyorogva Kit felé. – Remélem,
még emlékeztek, hol tartjuk a porszívót.
Kit válaszul egy egész maréknyi gabonapelyhet vág Willához. Egy
pillanatig azt hiszem, süketnek akarja tettetni magát, de aztán így szól:
– Ez nem játék, ez céllövészet. Anyát úgysem érdekli, ma este megint
a stricijével van, és mire hazaér, úgy el lesz ázva, hogy észre sem
veszi, mi történt.
Szívem szerint ráripakodnék, hogy válogassa meg a szavait, de
Willa tovább mórikálja magát a bátyja előtt, és mivel kivételesen
nem fújnak egymásra, és nem is vitatkoznak, úgy döntök, most az
egyszer annyiban hagyom a dolgot, és lerogyok a kanapéra. A tizenhárom
éves öcsém sokat változott az elmúlt hónapokban: a nyáron
szerzett plusz centik még jobban kihangsúlyozzák amúgy is csontos
alakját, rövidre vágott szőkésbarna haja láttatni engedi a fülében
csillogó strasszkövet, és zöld szeme is megkeményedett. A modora
is más lett. Alapjában véve megmaradt gyereknek, de ismeretlen keménység
lengi körül: a megváltozott tekintet, a dacosan előreugró
áll, a harsány, örömtelen kacaj fura ridegséget kölcsönöz neki. Néhány
röpke, őszinte pillanatra azonban, amikor jól érzi magát, elmozdul
az álarc, és megint előtűnik az egykori kisfiú.
– Akkor Lochan főzi a vacsorát? – kérdezem.
– Ezek szerint.
– A vacsora… – kapja a szája elé a kezét Willa riadtan. – Lochie
azt mondta, nem szól még egyszer.

– Csak blöffölt – próbálja visszatartani Kit, de Willa nem akar
csalódást okozni, és már vágtázik is a konyhába.
Ahogy ásítva felülök a kanapén, Kit a homlokomnak pöcköl egy
gabonapelyhet.
– Hé, te! Ez az összes kajánk reggelre, nem szeretném, hogy a
földről kelljen felnyalnod. Gyerünk! – állok fel. – Nézzük meg, mit
kotyvasztott Lochan.
– Mibe, hogy tésztát! Mást nem tud.
Kit egy szempillantás alatt elkomorul, és a fotelba hajítja a nyitott
dobozt, gabonapehellyel terítve be a díszpárnákat.
– Akkor tanulj meg főzni! Te lehetnél a harmadik szakács.
Kit lesújtó pillantást vet rám, és előttem csörtet be a konyhába.
– Vidd ki, Tiffin! Mondom, vidd innen azt a labdát!
Lochan egyik kezében gőzölgő lábas, a másikkal éppen Tiffint
próbálja kiebrudalni az ajtón.
– Gól! – kiáltja Tiffin, miután belövi a labdát az asztal alá.
Fogom a labdát, kihajítom az előszobába, aztán gyorsan elkapom
Tiffin grabancát, mielőtt még elslisszolna mellettem.
– Segítség, segítség, megfojtasz! – visítja Tiffin fulladást mímelve.
A székéhez taszigálom.
– Ülj le!
A kaja láttán engedelmesen leül, aztán fogja az evőeszközt, és dobolni
kezd az asztalon. Willa nevetve markolja meg a saját kését és
villáját, hogy kövesse a testvére példáját.
– Hé… – reccsenek rá.
Willa elkomorul, és megszeppenve néz rám. Elönt a bűntudat.
Willa kedves, engedelmes gyerek, Tiffin viszont túlságosan is eleven,
igazi bajkeverő. Vagyis Willának folyton azzal kell szembesülnie, hogy
a bátyja többet engedhet meg magának, mint ő. Térülök-fordulok,

kiosztom a tányérokat, vizet töltök a poharakba, elpakolom az alapanyagokat.
– Jó étvágyat mindenkinek!
Lochan már fel is tálalta az ételt. Négy tányér meg egy rózsaszín
Barbie-tál. Tészta reszelt sajttal, tészta reszelt sajttal és paradicsomszósszal,
tészta paradicsomszósszal, sajt nélkül, és brokkoli – amit
sem Kit, sem Tiffin nem hajlandó megkóstolni –, ravaszul a tészta
alá rejtve.
– Szia! – kapom el a karját mosolyogva, mielőtt visszalépne a tűzhelyhez.
– Jól vagy?
– Csak két órája vagyok itthon, de mindjárt megbolondulok –
néz rám a bátyám tettetett kétségbeeséssel, mire elnevetem magam.
– Anya már elment?
Lochan bólint.
– Hoztál tejet?
– Igen, de ideje lenne rendesen bevásárolnunk.
– Holnap suli után elintézem. – Lochan még épp időben fordul
hátra, hogy elkapja az ajtó felé igyekvő Tiffint. – Hékás!
– Már végeztem, már végeztem! Nem vagyok éhes!
– Tiffin, miért nem tudsz leülni az asztalhoz, mint más normális
ember, és rendesen megenni a vacsorádat? – emeli fel a hangját
Lochan.
– De Ben és Jamie már csak fél óráig lehet kint! – üvölti Tiffin
méltatlankodva.
Arca skarlátvörösen lángol szalmasárga fürtjei alatt.
– Fél hét van! Ma este már nem mész ki!
Tiffin dúlva-fúlva, karba tett kézzel veti le magát a székre, és felhúzza
a térdét.
– Ez nem igazság! Utállak!

Ha továbbra is olvasnád, a nagyszerű drámát, a könyvesboltban megtalálhatod, azon bevásárlóközpontokban is, ahol a kiadó üzletet nyitott. Akár karácsonyra is megszerezheted, mert 16 %-os kedvezmény is jár.

Oldal: TABITHA SUZUMA-FORBIDDEN/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat