FOLYTATÁS.

A Kenguruk ismét lelkendeztek egy sort. Gerlinda felemelte
Kisvacakot, és puszit nyomott az arcára, jobbról is, balról
is.
– No, Lipót! – fordult oda Hollán nagyapó a szakadék
legszélén ácsorgó s hegyes állát a szokottnál is buzgóbban
simogató Gasch Lipóthoz. – Mit mondasz, megtekintsük-e
közelebbrõl?
– Megnézni közelebbrõl? – kapta fel nyugtalanul a fejét a
volt bánya volt lõmestere. – Hogy képzeled? Oda lemászni?!
Nem a mi öreg lábainknak való az. Különben is, láthattad
eleget, mi újat találnál benne?
Lacó félrevonta Pöcököt.
– Nem is rossz ötlet, amit az öreg mond. Mi a véleményed?
– Ugyanaz.
– Kifigyelted, hol lehet lemászni?
– Nem gond – legyintett Pöcök. – Kötéllel akárhol. De a
nélkül is, itt a szélén, az út mellett. Elég lapos, talán le lehet
csúszni, meg vissza is. Kötéllel azért biztonságosabb.
– Mikor?
– Akár mindjárt.
– És a két öreg?
– Inkább az öcséd. Meg az ikerpofák. El kéne küldeni õket
valamivel.

– Kisvacakot?! Most?!
– Bízd Gerlindára. Vele elmegy. Bírja nagyon a
szeplõit. – És Pöcök utánozta Kisvacak éneklõs hangját:
– „De szép pöttyös pofid van! Csak a nevedet nem bírom
kimondani!”
Lacó dörzsölgette kicsit az állát, ahogy Gasch Lipót szokta,
s közben a szeme sarkából Kisvacakra sandított.
– Megvan! – mondta hirtelen. – A pulóver!
Így aztán Kisvacak némi toporzékolás és fenyegetõzés
után („Ezért majd kiverem én Anyunál a balhét!”) szépen
megindult Gerlindával hazafelé pulóvert venni. („Húzd minél
tovább, copfoskám!” – súgta Lacó Gerlindának.)
A Kenguruk elfutottak Pöcökékhez megnézni, hogy Pöcök
otthon van-e. (Na persze, értették õk, hogy mirõl van szó.
Ha egyszer nincs szükség a jelenlétükre, hát nincs. Elõfordult
ez már máskor is.)
Odébbállt a két öreg is. Heves taglejtésekkel baktattak
lefelé az úton, bizonyára a félbehagyott vitát folytatták.
– Szóval? – kérdezte Lacó, miután ily örvendetesen kitisztult
a levegõ.
– A lámpa itt van – mondta Pöcök, és térdig érõ zsebére
ütött. – Megpróbálhatjuk kötél nélkül is.
– Benne vagyok. Gerlindáék legkésõbb egy óra múlva itt
lesznek.
– Vele szívesebben lemennél, ugye? – kérdezte Pöcök.
– Hülye! – mondta Lacó. – Majd éppen egy lánnyal! – De
közben megpirosodott a füle, mert éppen ilyenféle gondolatok
forogtak a fejében.
Még egy utolsó pillantást vetettek a külvilágra, s miután
meggyõzõdtek róla, hogy felnõttveszély semerrõl sem fenyeget,
megindultak a leereszkedésre kiszemelt pont felé.


4.
A leereszkedés valóban gond nélkül sikerült. Mindössze
a két farmernadrágot színezte át a sárga agyag. Annál nyugtalanítóbb
volt viszont a járás a lezuhant gyümölcsöskertben.
Lábuk bokáig belesüppedt a puha talajba, s az istennek se
akart kijönni. Lacó vadonatúj félcipõje és Pöcök ugyancsak
vadonatúj csatos szandálja már az elsõ lépéseknél a föld
foglya lett. De mit számítottak most a cipõk? Csak az volt a
lényeg, hogy el ne vesszenek. Kicibálták s kézben vitték
tovább a két pár agyag-lábbelit.
Karvastagságú gyökereken, elfeküdt fatörzseken, kétarasznyi
hasadékokon vergõdtek át, míg végül elérték a lyukat
takaró lombkoronát. (Kidõlt almafa, tele apró, éretlen almával.)
A lyuk úgy ásított a meredek agyagfalban, mint egy barlangbejárat.
És sokkal nagyobb volt, mint amekkorának
fentrõl látszott.
Hát igen, nagy nap volt ez a mai! Nem fukarkodott a
szenzációkkal. Igazán még ki sem élvezhették az egyiket,
máris elébük robbant a másik. Nem mintha Óbányán úgy
általában unalmasan telt volna az élet (mármint Lacó és
Pöcök és hasonkorú társaik számára), de az ilyen sorozat
azért mégis rendkívüli élménynek számított.
Lacó és Pöcök, mintha attól tartottak volna, hogy ez az
egész csak álom, amit bármely pillanatban elûzhet a könyörtelen
ébredés, ácsorogtak kicsit, átengedve testüket a benne
föl-alá futkosó izgalomborzongásnak. És tudták: a sorozatnak
még koránt sincs vége. A titokzatos nyílás elõtt állva oly
kaland sejlett fel elõttük, melyhez foghatóval eleddig csak a
regények lapjain vagy a tv képernyõjén találkoztak. Ott is

inkább csak Lacó. Mert Pöcök a leglélegzetelállítóbb történeteket
is örömest odahagyta egy kis – teszem azt – villanyszerelésért.
Ez ugyan kevésbé fordulatos, ám annál valósabb
esemény, s Pöcök a valós dolgok embere volt, nem az álmodozásoké,
mint Lacó. Ez abból is kitetszik, hogy Lacónak
Mesélõje volt, Pöcöknek ellenben két gyümölcsösládányi
szerszámja s miegymása.
Itt és most azonban Lacó álom- és Pöcök való világa
egyetlen pontban találkoztak.
– Valami pöcök áll ki belõle – szólalt meg Pöcök.
– Pöcök vagy te – mondta Lacó. – Az ott nyilván egy
bányatámfa.
Pöcök vállat vont. A pillanat igazán nem látszott alkalmasnak
arra, hogy ismételten tiltakozzék méltatlan gúnyneve
ellen. Térdig érõ zsebébe nyúlt, s elõvette a lámpáját. (Különös
és nevezetes lámpa volt ez, megérdemli, hogy ejtsünk
róla néhány szót. A rúdja, benne a négy rúdelemmel, három
egymás mögé erõsített „PORK LUNCHEON MEAT”-os
konzervdoboz. A feje, amelyben az alkotó, vagyis Pöcök két
körtét épített be, kimustrált biciklilámpa. A lámpaüveg elõtt
egy század eleji lemezes fényképezõgép blendeszerkezete,
amellyel szûkíteni és tágítani lehetett a fénysugarat. Az osztályban
többen tíz forintot is ígértek Pöcöknek, ha egyetlen
estére kölcsönadja nekik a „világító szerkentyû”-t. Pöcököt
természetesen felháborította az ajánlat. „Ez nem kölcsöncucc!”
– jelentette ki méltatlankodva. Mindössze két társával
tett kivételt, Lacóval és Schramek Aladárral. Lacó bármikor
és ellenszolgáltatás nélkül megkaphatta a lámpát, Schramek
Ali pedig egyetlenegyszer jutott hozzá, két órára, cserébe a
tranzisztoros zsebrádiójáért, azzal a kikötéssel, hogy Pöcök
szétszedheti a rádiót, Ali viszont csak világíthat a lámpával.

Ez reális egyezség volt, ha meggondoljuk, hogy Alit nem
érdekelte a lámpa belseje, csak a fénye, Pöcököt pedig csakis
a rádió szerkezete izgatta, és fütyült a hangjára.)
Pöcök tehát elõvette a lámpát, és kipróbálta. A „világító
szerkentyû”, akárha megérezte volna, hogy pályafutása legnagyobb
pillanata, legnemesebb feladata elõtt áll, izgalmában
felmondta a szolgálatot, s csak hosszadalmas rázogatásra és
ütögetésre tért magához.
Ezalatt Lacó megpróbálta elhúzni a fát a lyuk elõl. A fa
azonban szilárdan feküdt, nem lehetett megmozdítani. Nem
maradt más hátra, át kellett bújni az ágak között, s kúszva
megközelíteni a nyílást.
Lacó ment elöl, Pöcök szorosan a nyomában. Fél perc sem
telt el, s ott hasaltak egymás mellett a nyílás szájában. Arcukba
dohszagú hûvösség áradt – a halott bánya titokzatos
lehelete.
– Figyelj! – súgta Lacó. – Valami hang is jön. Visszatartották
a lélegzetüket, s elõrenyújtott nyakkal hallgatóztak.
A lyuk láthatatlan sötétjébõl különös kotyogás hallatszott,
mint mikor a kotlós a csibéit hívja.
– Víz – súgta Pöcök. – Víz folyik. Alighanem…
– Világíts! – mondta Lacó.
A felvillanó éles fénykéve lefelé ferdülõ, természetes
kõboltozatot világított meg. Pöcök lejjebb mozgatta a lámpát.
A fénykör siklott lefelé a nedves kövön, majd hirtelen megmerevedett.
A vízmosta boltozat egy vízszintes fekvésû,
folyosószerû vágatba torkollott, amely, eltûnve a boltozat
alatt, a Bányahegy felé folytatódott. A vágat innensõ végét
földomladék zárta le, s ez felnyúlt egészen a nyílás szájáig,
ahol feküdtek.

A vágatba való lejutás nem ütközhetett különösebb nehézségbe.
A kõboltozat meg az omladék szabályos, enyhén lejtõ
folyosót alkottak. Akár állva is kényelmesen el lehetett volna
közlekedni benne.
Ezt mindketten azonnal megállapították. Szólni azonban
egyikük se szólt. Feküdtek mozdulatlanul.
Féltek?
Egy kicsit, talán. Bár, az ördög tudja, félelem volt-e az,
amit éreztek, vagy inkább rendkívüli megilletõdöttség, ünnepi
izgalom.
Hiszen a Bánya tárult fel a szemük elõtt!
Apáik, nagyapáik, dédapáik, ükapáik hatalmas és legendás
hírû föld alatti birodalma, élete, szenvedése, öröme, végzete.
A Bánya, mely kétszáz éven át szünet nélkül ontotta a
szenet, lélegzett és lüktetett, és – mily különös játéka a sorsnak!
– épp abban az esztendõben szûnt meg létezni, amikor
õk születtek.
De holtan is élt tovább. Élt az emberek emlékeiben, az
édesanyák meséiben, az édesapák hol kesergõ, hol vágyakozó
sóhajtásaiban, a kamrák és padlások rejtekébõl elõkerült
bányászsapkákban és bányászlámpákban, a Bányahegy, a
Bányató, a Bányász-presszó nevében, a falu nevében s még
a falubeliek köszönésében is: Jó szerencsét!
„Jó szerencsét!” – így köszöntek õk is egymásnak, szüleiknek,
tanáraiknak, a faluba vetõdött idegeneknek. S közben
a Bányára gondoltak, mely ott lapult a mélyben, a lábuk alatt.
Ott érezték mindig.
És néha a hangját is hallották. Különös morgások törtek
fel a föld alól, az emberek pedig azt mondták: „Omlik a
fõte… Most már kedvére omolhat!”

Dehogyis féltek õk a Bányától! Tisztelték és csodálták,
és álmodtak róla. (Errõl talán még Pöcök is álmodott.) És
megkülönböztetett becsben tartották a felszínen megmaradt
képviselõit: a Magányos Kéményt, a szénosztályozó óriási
betonvázát, mely úgy ágaskodott a falu közepén, mint valami
õskori állat; a meddõhányókat, amelyeket szelíd, füves
dombokká varázsolt a természet, de ha az ember a földjükbe
ásott, különös, szürkés anyagot talált, meg porladó barnaszéndarabokat.
Azzal, persze, tisztában voltak, hogy mindezek, a Magányos
Kémény, a szénosztályozó betonváza, a meddõhányók
– csak képviselõk. Szívük mélyén mindig is élt a remény:
egyszer talán sikerül találkozniuk az igazival, magával a
Bányával is.
Íme: nemhiába reménykedtek.
Ott hasaltak szemtõl szemben – Vele.
Csak az elhatározás hiányzott, hogy leszálljanak titokzatos
világába, és birtokba vegyék azt.

5.
A hosszúra nyúlt, ünnepélyes csendet Pöcök tisztelte
kevésbé.
– Nos…? Nekivágunk?
Lacó már nyitotta a száját, hogy igent mondjon, ám ekkor
váratlan és rémisztõ dolog történt.
Érdes szavak reccsentek, de mintha maga a sötét mélység
szólalt volna meg:
– Vissza, ostobák! Ne tovább! Megálljatok!
Felfoghatatlan, hogyan sikerült oly gyorsan kikeveredniük
az ágak karmai közül, de tény, hogy szemvillanás alatt
kifaroltak.

És ekkor újra felrecsegett a hang, de most már közvetlenül
mellõlük, a fejük fölül.
– Elment az eszetek? Van fogalmatok róla, hová készültetek?
Gasch Lipót állt elõttük. Az élõ és valóságos Gasch Lipót.
Pöcök kinyitotta a száját, de mert hang nem jött belõle,
hát újra becsukta. Lacó kísérlete valamivel jobban sikerült,
ámbár nem lehetett pontosan tudni, hogy amit hallatott, az
nyögés volt-e vagy pedig „G” betû.
A volt bánya volt lõmesterébõl bezzeg folyékonyan
ömlöttek a szavak.
– Az a szerencsétek, tökkelütöttek, hogy rossz elõérzeteim
támadtak, és idejében visszafordultam. Különben már az
Isten is bottal üthetné a nyomotokat.
És egyre csak mondta a magáét, nekitüzesedve háborgott,
válogatottan csúf jelzõkkel bélyegezve meg a két kuporgó,
csupa agyag felfedezõt. Ám akármilyen fenyegetõen hangzottak
is a szavai, mégiscsak egy ismerõs ember valóságos
szavai voltak, s nem is odalentrõl jöttek, mint az elsõ pillanatban
gondolták. Ez épp elég volt ahhoz, hogy kikeveredjenek
a rémület kábulatából, és visszaálljon normális kapcsolatuk
a világgal.
Mindenekelõtt a lehetetlen és méltatlan testhelyzetükön
igyekeztek változtatni. (Félig ültek, félig feküdtek, könyökükkel
hátratámaszkodva.) Azután meg Gasch Lipótot
kezdték alaposabban szemügyre venni, fölötte elcsodálkozva
azon, hogy Hollán nagyapót „öreg lábaikra” hivatkozva
lebeszélte a leereszkedésrõl, most meg mégiscsak itt van.
Lemászott azon a meredek falon, végiggyalogolt a gyümölcsös
cipõmarasztaló földjén, méghozzá úgy, hogy közben
a kezére, a ruhájára borsónyi agyag se tapadt! Ám a

legfurcsább az volt, hogy egyáltalán utánuk jött, és ily kitartóan
szövegel nekik. Mert ilyesmire még nem volt példa.
Gasch Lipót volt az a felnõtt, akinek a közeledtére még a
legszigorúbban tiltott szórakozást, a szénosztályozó betonvázán
való „életveszélyes” mászkálást is a legnagyobb
lelkinyugalommal folytathatták. Egy szó nem sok, Gasch
Lipót annyit se szólt, még a szeme se rebbent. Levegõnek
vette a gyerekeket, amiért aztán a gyerekek is levegõnek
vették õt.
Miért, hogy most egyszerre így nekitüzesedett?
Megannyi rejtély! Ám Lacó és Pöcök nemigen ért rá a
megfejtésükön töprengeni. Volt valami furcsa delejesség
Gasch Lipót tekintetében, a tartásában, a hanghordozásában,
ami nem engedte másfelé csatangolni a gondolatokat;
muszáj volt ráfigyelni.
Pedig már nem is nekik címezte a szavait. Tekintetével
a semmit döfködte, s a szülõknek prédikált. Nem Pöcök
szüleinek és nem Lacó szüleinek, hanem általában az
apáknak és az anyáknak, akik túlságosan szabadjára engedik
félig sem érett kölykeiket, kitéve õket mindenféle
alattomos és titokzatos veszedelmeknek. Szputnyikokkal,
szupermasinákkal, szupertávlatokkal ámítják a szerencsétleneket,
ám a kifürkészhetetlen, a megzabolázhatatlan, a
kiengesztelhetetlen Sublimátumot, a Sátáni Erõt egyszerûen
letagadják.
– Ha embernek volt, van és lesz eredendõ és végzetes
ellensége, akkor azt éppen itt, a Sátáni Erõben kell keresni
– szónokolta Gasch Lipót. – Vagyis ott! – és vastag ujjaival
az agyagfalban ásító nyílásra mutatott.
Lacó és Pöcök pedig behúzták a nyakukat, és szusszanni
se mertek. A sürgõs mehetnék ismét mocorogni kezdett

bennük, de – furcsa – legalább úgy mocorgott a maradhatnék
is. Végtére is nappal volt, világos, ismerõs zajok szûrõdtek
el hozzájuk, az induló busz mély berregése, a fatelep
fûrészének sivítása, kutyaugatás – és kíváncsiságuk legyõzte
riadalmukat. Maradtak.
– Mély ez a bánya! – Gasch Lipót egészen lehalkította a
hangját. – Mély és kegyetlen. A vágataiban egy titokzatos
teremtmény bolyong. Ki õ, mi õ? – senki sem tudja.
A Rém!... Igen, igen! A halott bánya Réme! Elevenen emészti
el azt, aki halott birodalmába téved, és földi lábbal érinti
az õ földmélyi útjait. Meneküljetek innét, szerencsétlenek!
Meneküljetek, míg nem késõ! És kerüljétek ezt a helyet!
A Rém les itt rátok!
Ezeket az utolsó szavakat már a lyuk felé fordulva suttogta
Gasch Lipót. Aztán a teste meggörnyedt, s a szemében
félelem tükrözõdött. Mintha magát a Rémet látta volna a
lyuk sötét szájában.
Pöcökbõl, akárha csuklott volna, elõtört egy szó:
– Hülyeség…
Ám utána villámgyorsan a szája elé kapta a kezét, s ijedten
lesett a nyílásra.
– Hülyeség… – ismételte önkéntelenül Lacó is a szót,
olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna: eredj innét!
A teste is egészen hátrafeszült, mintha valóban lett volna
valami elõtte, egy vicsorgó kutya vagy egy otromba lódarázs
az orra közepére becélzott fullánkkal.
Szó, ami szó, most már se Lacónak, se Pöcöknek nem
volt kedve perccel is tovább maradni ebben az átkozott
gyümölcsösben, ennek az átkozott lyuknak a közelében.
De kész rejtély, miképp kerültek végül is a szekérútra.
Arra ocsúdtak, hogy sebes léptekkel igyekeznek a falu

nyugalmat kínáló házai felé, Gasch Lipót meg kiált utánuk
valamit, de hogy mit, azt nem értették.
És azt sem értették, hogy miért világít Pöcök a lámpával,
amikor pedig fényes nappal van, és hogy mikor s miképp
került Lacó lábára a Pöcök csatos szandálja, Pöcök lábára
pedig Lacó félcipõje.

6.
Hát szóval így alakultak a dolgok.
A délelõtt rútul bemaszatolta a reggel ígéretes fényességét.
Sõt, új ígéretet hozott, amiben azonban minden volt,
csak éppen fényesség nem.
A közmondás persze arra biztatja az embert (ez idõ szerint
Lacót és Pöcököt), hogy: „nyugtával dicsérd a napot!”
Nos, jó, de hol van az még? Ki gyõzi azt kivárni? Valamit
addig is csak tenni kell!
Igen, kell. Legelõször is haza kell jutni. Sõt azt megelõzõen
még a cipõket is vissza kell cserélni.
A cipõcserére a Kopasz-hát egyik tömöttebb bokra látszott
a legalkalmasabbnak. A mûvelet közben Lacó bátortalanul
Pöcök fülébe súgta:
– Te elhiszed ezt a…
– Ökörség… – jelentette ki Pöcök gyorsan, de nem valami
nagy meggyõzõdéssel.
Azért, biztos, ami biztos, ünnepélyes fogadalmat tettek,
hogy a történtekrõl és a hallottakról egyelõre egy árva szót
se szólnak senkinek. (Ki ugyan nem mondták, de magukban
elismerték, hogy e fogadalomra fõképp a történtek miatt van
szükség.)

Ezek után Pöcök kijelentette, hogy õ ilyen állapotban nem
mehet haza. Lacónak, mondta, könnyû, náluk mindkét szülõ
dolgozik. Ez félreérthetetlen, de fölösleges célzás volt. Lacó
enélkül is felajánlotta volna, hogy maradjon náluk, míg
rendbe szedi magát. Sõt – alighanem zavarodottságában –
Gerlinda segítségét is felajánlotta, ami nyilvánvaló tapintatlanság
volt. Szerencsére Pöcök – nyilván zavarodottságában
– ezt eleresztette a füle mellett.
Ilyen elõzmények után értek Baráthék házához, hogy –
természetesen Gerlinda és Kisvacak közremûködésével –
elfogadható állapotba hozzák megviselt ruházatukat. Ez a
munka, ha mégoly hosszadalmas és körülményes volt is,
lényegesen kisebb erõfeszítést igényelt, mint visszaverni
Gerlinda, Kisvacak s az idõközben odakeveredett Kenguruk
meg-megújuló kérdésinvázióját.
– De ha egyszer semmi különös! – erõsítgették felváltva,
újra meg újra. – Legyetek szívesek elhinni végre!
Nem hitték el. A legkevésbé Kisvacak hitte. Egyszerûen
elképzelhetetlennek tartotta, hogy amit õ felfedezett, az
„semmi különös” legyen.
Ezzel a délelõtt véget is ért, következett a reményteli
délután. Benne volt a levegõben: valaminek még történnie
kell, mert úgy, ahogy van, nem maradhat.
Ebéd után ismét találkoztak, de nem történt semmi. Lacó
teljesen formán kívül volt, egyetlen épkézláb ötletet sem
tudott kiagyalni. A Kenguruk megpróbáltak felvágni a letörött
tv-antennájukkal, de hamar lehervadtak, mert ez a téma
még Kisvacakot se érdekelte. Végül elmentek Pöcökért, aki
már eleve el se jött a találkozóra.

Hiába mentek. Pöcök, arra hivatkozva, hogy egy kivételesen
kényes alkatrész összeállításán dolgozik, finoman
kiutasította a lehangolt társaságot.
Ez a „kényes alkatrész” ügy nem volt egészen igaz. Pöcök
ugyanis csak akart szerelni, de nem tudott, mert a gondolatai
minduntalan elkalandoztak. Szokatlan és idegesítõ jelenség
volt ez Pöcök számára. Többször is nekirugaszkodott,
hogy átmegy Pordán doktorhoz. Bonyolultabb kérdésekkel
mindig is hozzá, a „komoly fej”-hez futott. Ám ezúttal egyszer
sem jutott túl a kertkapun. „Még majd kiröhög. Mi mást
tehetne? 

Ha szívesen olvasnád az ifjúsági történetet, a könyvesboltban megtalálod, azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó űzletet nyitott.

Oldal: BERKES PÉTER-AZ ÖREG BÁNYA TITKA/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat