•1.• FEJEZET .

Chaol Westfall, a királyi testőrség korábbi parancsnoka, Adarlan újonnan megkoronázott királyának jobbkeze, rádöbbent, hogy van egy hang, amit minden egyébnél jobban gyűlöl. A kerékzörgésé. Egészen pontosan az, amit annak a hajónak a padlódeszkáin adtak ki a kerekek, ahol az elmúlt három hetet töltötte a viharos vizeken. Most pedig Anticában hallgathatja a zörgéseket, csattanásokat a déli kontinens kagánjának palotájában, a fényes zöld márvány- és a díszes mozaikpadlón. Semmit sem tehetett, csak ücsörgött a kerekesszékben, ami, döbbent rá, egyszerre a börtöne és az egyetlen eszköze, hogy bejárja a világot. Chaol végignézett a főváros számtalan dombjának egyikén elhelyezkedő terebélyes palotán. Minden egyes részét a kagán hatalmas birodalmának valamelyik részéről származó, és azt a vidéket jelképező anyagból építették. A fényes zöld padló, amin a széke zörgött, a kontinens délnyugati részének bányáiból származott. A magasra nyúló fákat idéző vörös
oszlopokat az északkeleti, homokkal borított tájékról cipelték ide, a legfelső ágak végigkúsztak a végtelenül hosszúnak tűnő fogadóterem magas, kupolás mennyezetén. A zöld márvány egyhangúságát megszakító mozaikok tiganai iparosok munkáját dicsérték, a kagán egy másik nagyra becsült, a kontinens hegyvidékes déli végén elhelyezkedő városának lakóiét. Minden mozaik a kaganátus gazdag, brutális, lenyűgöző múltjának egy részét elevenítette fel. Azt az időszakot, amikor a kontinens keleti részének füves sztyeppéin nomád lovasokként éltek. Amikor az első kagán uralkodóvá vált, olyan hadúrrá, aki a sok kisebb törzset egyetlen hatalmas hadseregbe olvasztotta, ami végül lépésről lépésre elfoglalta az egész kontinenst, az uralkodó olyan agyafúrt stratégának bizonyult ugyanis, hogy sikerült létrehoznia egy ilyen kiterjedt birodalmat. Az azóta eltelt három évszázad jelentősebb mozzanatait – a különböző kagánokat, akik a birodalmat bővítették, és szétosztották a javakat a rengeteg különböző vidék között, akik számtalan hidat és utat építettek, hogy ezeket a területeket összekössék, és biztos kézzel, éleslátóan uralták az óriási országot. A mozaikok talán abba is bepillantást engedtek, mivé válhatott volna Adarlan, merengett Chaol, miközben az összesereglett udvaroncok mormolása bejárta a faragott oszlopokat és a felettük húzódó, arannyal díszített kupolákat. Mármint akkor, ha Adarlant nem egy démonkirály uralta volna, aki mindenáron elő akarta készíteni a terepet a hordáinak, 

arany egyenruhájában. Chaol elképzelni sem tudta, honnan szerezte Dorian az uniformist, amit egykor ő maga is büszkén viselt. Eleinte fekete ruhát akart, egyszerűen csak azért, mert a színek… Sosem tetszettek neki igazán a színek, leszámítva a királyságát jelképező vöröset és aranyat. Csakhogy a fekete összekapcsolódott Erawan valgok irányította őreivel. Szurokfekete egyenruhában terrorizálták Résvár lakosságát. Összeterelték, megkínozták, majd lemészárolták Chaol embereit. Aztán felakasztották a testüket a palota kapuira, ott lengedeztek a szélben. Chaol csupán egy-egy futó pillantást vetett az anticai őrökre, akik mellett elhaladtak idefelé jövet az utcákon és bent, a palotában. Mind büszkén, éberen vigyázták a rendet hátukra csatolt kardjukkal és oldalukon pihenő tőreikkel. Még most is ellenállt a késztetésnek, és nem nézett oda, ahol az őrszemeket sejtette, oda, ahová ő is állította volna a saját embereit. Ahol nyilván ő maga is állt volna, hogy mindenkit szemmel tartson, miközben az idegen királyságok küldöttei megérkeznek. Nesryn a szemébe nézett, ébenfekete pillantása hűvös, rezzenéstelen maradt, vállig érő fekete haja minden lépésnél meglebbent. Csinos, komoly arcán az idegesség leghalványabb jele sem mutatkozott. Nem látszott rajta, hogy nemsokára a világ egyik leghatalmasabb emberének a színe elé járulnak, egy olyan uralkodó elé, aki befolyásolhatja a kontinensük sorsát, ha csatlakozik a háborúhoz, ami minden bizonnyal kitörőben van Adarlanban és Terrasenben. Chaol egyetlen szó nélkül előrefordult. Még a falaknak, az oszlopoknak és az íves átjáróknak is füle van, figyelmeztette korábban Nesryn. Egyedül emiatt nem piszkálta most Chaol a ruhát, ami mellett végül döntött: a világosbarna nadrágot, a térdig érő, gesztenyeszínű csizmát és a legfinomabb selyemből készült fehér inget, amit nagyrészt elfedett a sötét kékeszöldben játszó kabát. A kabát egyszerűnek tűnt, és csupán az elejét díszítő, finoman megmunkált bronzkapcsok, valamint

a magas galléron és a széleken végigfutó vékony aranyszál csillogása jelezte, mennyibe került valójában. Bőrövéről ezúttal nem lógott kard – fantomvégtagként érezte a megnyugtató súly hiányát. Hát még a lábát… Két feladata van. Két feladatot kell végrehajtania az itt-tartózkodása során, és nem tudta volna megtippelni, melyik a lehetetlenebb vállalkozás. Az, hogy meggyőzze a kagánt és a hat örökösjelöltjét, hogy támogassák őket félelmetes seregükkel az Erawan elleni küzdelemben… Vagy az, hogy olyan gyógyítót találjon Torre Cesmében, aki képes ismét lábra állítani őt. Képes helyrehozni őt, fogalmazódott meg benne némi undorral. Gyűlölte ezt a szót. Már-már annyira, mint a kerékzörgést. Helyrehozni. Még ha ezt kívánta is a legendás gyógyítóktól, érdesnek bizonyult a szó, felfordult tőle a gyomra. Száműzte hát az elméjéből a hozzá tartozó gondolatokkal együtt, miközben Nesryn továbbra is követte a szótlan szolgálókat, akik a kikötőből végigvezették őket Antica kanyargós, poros, macskaköves utcáin, majd fel a lejtős úton a kupolákkal és harminchat minarettel dicsekedhető palotáig. A városiak különböző fehér anyagot – selymet, nemezt, vásznat – aggattak a számtalan ablakra, lámpásra és ajtóra. Valószínűleg nemrégiben életét veszthette valamilyen főtisztviselő vagy az uralkodócsalád egy távoli rokona, magyarázta Nesryn mormolva. A kaganátus alá tömörülő temérdek királyság és tartomány gyászszertartásai gyakran összeolvadtak, de a fehér lepel ősi szokás volt, még azokból az időkből, amikor a kagán emberei a sztyeppéken vándoroltak, és a figyelmes, nyílt égbolt alatt helyezték örök nyugalomra a halottaikat. Ám nem úgy tűnt, mintha gyászos hangulat uralkodna a városban, miközben áthaladtak rajta. A lakosok különféle ruhákban siettek el  

mellettük, az árusok kiáltozva kínálták a portékájukat, a fából vagy kőből épült templomok előtt akolitusok igyekeztek betéríteni a járókelőket. Anticában minden isten megfér egymással, mesélte Nesryn. A várost és magát a palotát is egy fénylő, világos kőből épült torony vigyázta az egyik déli domb tetején. A Torre. Az a torony, ahol a világ legtehetségesebb halandó gyógyítói éltek. Chaol igyekezett nem végig arrafelé bámulni a kocsi ablakán keresztül, hiába látszott a hatalmas építmény Antica szinte minden utcájáról, minden szögből. Egyik szolgáló sem említette, nem mutattak rá a tekintélyes toronyra, pedig olybá tűnt, még a kagán palotájával is felveszi a versenyt. Nem, a szolgálók végig némaságba burkolóztak, még a száraz szélben lobogó gyászzászlókról sem tettek említést. Mindegyikük hallgatott, a férfiak és a nők egyaránt, egyenes szálú hajuk sötéten csillogott, és mindannyian bő nadrágot viseltek kobalt és vérvörös, halványarany szegéllyel díszített könnyű esésű kabáttal. Fizetett szolgálók voltak, ám azoknak a rabszolgáknak a leszármazottai, akik a kagán felmenőihez tartoztak. Az előző kagán merész és szenvedélyes volt, és az uralkodónő egy emberöltővel ezelőtt eltörölte a rabszolgaságot, többek között ezzel is jobbította a népe életét. A kagán felszabadította a rabszolgáit, ám fizetett szolgálókként megtartotta őket, ahogyan a gyerekeiket is. És most az ő leszármazottaikat is. Egyikük sem tűnt alultápláltnak vagy sanyarú sorsúnak, és egyikükön sem látszott rémület jele, miközben a hajótól a palotáig kísérték Chaolt és Nesrynt. Úgy tűnt, a jelenlegi kagán jól tartja a szolgálóit. Remélhetőleg az utódja is hasonlóképpen cselekszik majd, bár egyelőre még nem dőlt el, ki követi őt a trónon. Adarlannal és Terrasennel ellentétben itt az uralkodó döntötte el, kire száll majd a birodalma – nem pedig a születési sorrend és az utódok neme. A kagán a lehető legtöbb gyermeket nemzette, ám a számos

lehetséges választás nem sokban könnyítette meg a döntését. És az uralkodócsalád gyerekei folyamatosan versengtek. Gyakorlatilag vérre menően. Meg akarták mutatni az apjuknak, ki a legerősebb, a legbölcsebb, a legalkalmasabb az uralkodásra. A kagánt kötötte a törvény, lepecsételt dokumentumot kellett elhelyeznie egy jelöletlen, rejtett helyen – egy olyan iratot, amiben megnevezte az utódját, ha esetleg azelőtt érné a halál, hogy hivatalosan is bejelentheti, kire esett a választása. Ezt bármikor megváltoztathatta, az intézkedés csupán azt a célt szolgálta, hogy elkerüljék a birodalom öszszeomlását, amitől már azóta tartottak, hogy az első kagán egyesítette a különböző királyságokat és területeket a kontinensen. Nem külső támadástól rettegtek, hanem belső viszálytól. Az a réges-régen élt első kagán igencsak bölcs ember volt. A kaganátus háromszáz éve alatt egyetlenegyszer sem tört ki polgárháború. Miközben Nesryn eltolta Chaolt a hatalmas oszlopok közé behúzódó, kecsesen meghajoló szolgálók előtt, és végre teljes pompájában eléjük tárult a mesésen díszített trónterem, valamint a déli nap fényében ragyogó aranyemelvény, amely körül emberek raja kavargott. Chaol azon morfondírozott, vajon melyiket választja majd a kagán az előtte sorakozó öt alak közül, hogy egy nap átvegye az uralmat a birodalom felett. Csupán a négy tucat ember ruhájának zizegése törte meg a csendet – Chaol néhány szempillantás alatt könnyedén összeszámolta őket –, akik az emelvény közelében álltak, és selyem, bőr és ékszerek falát alkották, egyfajta utat alakítva ki számukra, amin Nesryn aztán végigtolta őt. Ruhazizegés – és persze a kerekek zörgése, csikorgása. Nesryn megolajozta őket ma reggel, de a tengeren töltött hetek nyomot hagytak a fémen. Minden csikordulás, súrlódás olyan volt, mintha valaki a követ karistolta volna a körmével. Chaol felszegte a fejét, kihúzta magát ültében. 

Nesryn tisztes távolságban állt meg az emelvénytől, a kagán utódainak sorfalától. Mindannyian erejük teljében voltak, a fiúk és a lányok egyaránt, határozott vonallal elválasztották őket az apjuktól. Az uralkodó védelme a hercegek és hercegnők elsődleges feladata. Ez a legegyszerűbb módja annak, hogy bizonyítsák, mennyire hűségesek, így próbálnak meg közelebb kerülni az örökösi ranghoz. És az előttük álló öt alak… Chaol közömbös arckifejezést erőltetett magára, miközben ismét megszámolta az előtte állókat. Csak öten voltak. Nem hatan, mint ahogy Nesryn mesélte. Tekintetével nem kereste a hiányzó testvért, ahogy ültében meghajolt. Az utolsó tengeren töltött héten újra és újra elpróbálta a mozdulatot, miközben a hőmérséklet egyre csak nőtt, a levegő szárazzá és napsütöttévé vált. Még mindig természetellenes volt a mozdulat így, a székben ülve, mindenesetre Chaol olyan mélyen meghajolt, hogy végül már csak érzéketlen lábát látta, a makulátlan barna csizmát, és a lábfejét, amit nem érzett, nem tudott mozdítani. Balra ruha susogott, ahogy Nesryn mellé lépett, és szintén mélyen meghajolt. Három lélegzetvételnyi ideig így maradtak, Nesryn azt mondta ugyanis, hogy így szokás. Chaol arra használta ezt a három lélegzetvételt, hogy lenyugtassa az idegeit, hogy száműzze a vállukra nehezedő súly gondolatát. Egykor a rezzenéstelen arckifejezések mestere volt. Évekig szolgálta Dorian apját, pislogás nélkül vette tudomásul a parancsokat. Előtte pedig a saját apját viselte ugyanolyan rendületlenül, hiába okoztak a szavai éppolyan fájdalmat, mint az ökle. Anielle valódi és jelenlegi ura. A lord rang Chaol neve előtt valójában gúny volt. Gúny és hazugság, amit Dorian Chaol tiltakozása ellenére sem volt hajlandó elengedni. Lord Chaol Westfall, a király jobbkeze. 

Gyűlölte. Még a kerekek hangjánál is jobban. Még annál is jobban, hogy képtelen volt megmozdítani a testét a csípője alatt, hogy a merevség még hetek után is letaglózónak bizonyult. Semminek nem volt ő a lordja. Talán csak az esküszegőké. A hazugokéChaol felemelte a felsőtestét, majd belenézett az ősz hajú férfi felfelé ívelő szemébe. Figyelte, ahogy a kagán cserzett, barna bőrét ráncok barázdálták az arcára kiülő ravasz kis mosoly miatt… Chaol azon töprengett, hogy talán a kagán is tisztában van mindezzel.

2. fejezet.

Tulajdonképpen már két fele van, gondolta Nesryn. Egy része az adarlani királyi testőrség parancsnoka volt, aki megfogadta a királyának, hogy meggyógyíttatja a mellette kerekesszékben ülő fiút – és kisajtolja a hadsereget a trónon ülő férfiből. Ez a fele arra sarkallta, hogy felszegje a fejét, kihúzza magát, és a kezét megfelelő távolságra tartsa a csípőjén lógó díszes kard markolatától, nehogy fenyegetésként értelmezzék. De persze ott volt a másik része is. Az a fele, amelyik kénytelen volt visszanyelni a könnyeit, amikor a tengerről, a láthatár szélén megpillantotta az istenek városának tornyait, minaretjeit és kupoláit, s a mindezt vigyázó büszke Torre fénylő oszlopát. Az a fele, amelyik azonnal megérezte a füstölt paprikát, a gyömbér karakteres és a fehér kömény édes illatát, amint maguk mögött hagyták a kikötőt, és a csontjaban érezte, hogy hazatért. Hogy igen, Adarlanban él és szolgál, az életét adná az országáért, az ott élő családjáért, mégis, ez a hely, ahol az apja egykor élt, és ahol az adarlani születésű anyja is jobban érezte magát… Ez volt az ő valódi otthona, ez az ő népe. 

Az emberek cserzett bőre a barna különböző árnyalataiban játszott. Rengeteg fénylő, fekete hajkoronával találkozott – épp olyanok voltak, mint az övé. Szemük sokféle volt, akadt felfelé ívelő, távol ülő, kerek és keskeny vágású, legtöbbször ébenfekete vagy gesztenyebarna, de olykor-olykor látott mogyoróbarnát vagy zöldet is. Az ő népe. Különböző királyságok és területek összessége, igen, de… Itt nem követte suttogás az utcán. Itt nem dobálták meg kővel. A nővére gyerekei nem éreznék magukat másnak. Kitaszítottnak. És ez a fele… Hiába húzta ki magát, hiába szegte fel a fejét, kissé megremegett a térde, amikor felfogta, ki – mi – előtt áll. Nem merte bevallani az apjának, hova és miért megy. Csak annyit mondott, hogy el kell utaznia Adarlan királyának megbízásából, és egy ideig távol lesz. Az apja amúgy sem hitte volna el. Ő maga is alig hitte. A kagán téli estéken, a tűz előtt elsuttogott történet volt, a gyerekei mítoszok, akikről aközben hallott, hogy egyre csak gyúrták a kenyértésztát a pékségben. Az őseik esti meséi, amelyek édes álomba ringatták, vagy egész éjszaka rettegésben tartották. A kagán élő legenda volt. Éppannyira istenség, mint a várost és a birodalmat uraló harminchat isten. Ugyanannyi emléket állítottak Anticában a különböző kagánoknak, mint ahány templomot az isteneknek. Sőt, többet is. Éppen ezért nevezték el az istenek városának – meg persze az aranyemelvény elefántcsont trónján ülő élő istenség miatt. Valóban színtiszta aranyból készült, épp, ahogyan az apja elsuttogott legendáiban szerepelt. És a kagán hat gyereke… Nem kellett bemutatkozniuk, Nesryn így is felismerte őket. Chaol alaposan tanulmányozta a birodalmat a hajóúton, így minden bizonnyal ő is tudta, ki kicsoda.

Azonban ez a találkozó másról szólt. Az elmúlt hetek során Nesryn rengeteget mesélt a korábbi parancsnoknak a hazájáról, cserébe pedig Chaol udvari protokollra oktatta. Ő maga ugyan ritkán volt részese, ám látott belőle épp eleget, miközben a királyt szolgálta. Eddig csak megfigyelőként vett részt a játékban, amiben most kiemelten fontos szereplővé vált. A tét pedig elviselhetetlenül magas volt. Némán várták, hogy a kagán megszólaljon. Nesryn igyekezett nem guvadt szemmel bámulni, miközben átvágtak a palotán. Soha, egyetlenegy alkalommal sem lépett be ide, amikor néhány alkalommal hazalátogattak Anticába. Ahogyan az apja, az ő apja, és a többi felmenőjük sem. Ez volt a legszentebb templom az istenek városában. És a legveszélyesebb útvesztő is. A kagán nem mozdult elefántcsont trónján. Egy újabb, szélesebb trón volt, száz évvel ezelőtt készült, amikor a hetedik kagán kihajíttatta a régit, mivel nem fért el benne. Állítólag halálra zabálta és vedelte magát, de legalább volt annyi esze, hogy kinevezze az örökösét, mielőtt egy nap a mellkasához kapott, és örökre elernyedt… éppen abban a trónban. Urus, a jelenlegi kagán nem lehetett több hatvanévesnél, és a jelek szerint sokkal jobb egészségi állapotnak örvendett. Ugyanakkor fekete haja már réges-régen olyan színűvé vált, mint a faragott trón, és ráncos bőrét hegek szabdalták, mintegy emlékeztetve mindenkit, hogy ő igenis megharcolt ezért a trónért az anyja életének utolsó napjaiban… Keskeny, felfelé ívelő ónixszínű szeme fényesen ragyogott, akár a csillagok. Éber volt és mindent látott. Hófehér haját nem díszítette korona. A halandók között járó isteneknek nincs szükségük megkülönböztető jelzésekre. Mögötte a nyitott ablakokban selyemcsíkok lengedeztek a forró szellőben. A kagán és családja együttérzését fejezte ki az elhunyttal

kapcsolatban – bárki volt is az, nyilván valamilyen fontos személy –, akinek a lelke visszatért az Örök Kék Éghez és a Szunnyadó Földhöz, amit a kagán és ősei tiszteltek, hiába imádhatta az összes alattvalójuk
kedve szerint a harminchat istent. Vagy bármely másikat, ha olyan frissen bekebelezett területről volt szó, aminek az istenei még nem szerepelnek a panteonban. Nyilván rengeteg ilyen akadt, tekintve, hogy az előttük ülő férfi három évtizedes uralma alatt jó néhány tengerentúli királysággal odébb tolta a birodalom határvonalait. Hegek csúfította ujjain minden királyságot egy-egy gyűrű jelképezett, amelyek drágakövei meg-megcsillantak a fényben. Harcos teljes pompában. A kagán lecsúsztatta a kezét az elefántcsont trónról – aminek alapanyagát a középső füves területeken élő hatalmas jószágok agyara biztosította –, és az ölébe tette, elrejtette az aranyszegélyű kék selyem redői alatt. Az indigókék festéket a párás, buja nyugati területekről hozták ide, Balruhnból, ahonnan Nesryn népe származott. A dédapját a kíváncsiság és az ambíció arra sarkallta, hogy kiszakítsa innen a családját, átrángassa a hegyeken, a füves vidékeken és a sivatagokon a száraz északon található istenek városába. A Faliqok generációkra visszanyúlóan kereskedelemmel foglalkoztak. Semmi egzotikusat nem árultak, csupán egyszerű, jó minőségű vásznakat és a háztartásokban szükséges fűszereket. Nesryn nagybátyja még mindig ilyesmivel foglalkozott, és a különböző, szép hasznot hozó befektetései egészen tehetős emberré tették őt. A családja itt, ebben a városban él gyönyörű otthonában. Határozottan előrébb jutott, mint az apja, aki otthona partjait elhagyva úgy döntött, péknek áll. – Nem mindennap küld egy új király ilyen fontos személyt hozzánk – szólalt meg végül a kagán az ő nyelvükön, nem pedig a déli kontinens nyelvén, a halhán. – Tulajdonképpen megtiszteltetésnek is vehetjük. Éppolyan akcentussal beszélt, mint Nesryn apja, ám az ő hangjában nem csendült melegség, derű. Ha megszólalt, egy olyan ember hangján

szólt, aki hozzászokott, hogy engedelmeskednek neki, aki megharcolt az uralkodói címért. És kivégeztette két testvérét, akik nem viselték jól, hogy alulmaradtak. A három másik közül egy száműzetésbe vonult, ketten pedig esküt tettek neki. És a Torre gyógyítói gondoskodtak róla, hogy sose nemzhessenek utódokat. Chaol biccentett. – Részemről a megtiszteltetés, nagykán. Nem felség – az a cím a királyokat és királynőket illeti. Nem elég magasztos, csodás megszólítás az előttük ülő férfinak. Csupán azzal a címmel tisztelhették meg, amit az elődei is viseltek: a nagykánnal. – Részedről – elmélkedett hangosan a kagán, és sötét szeme most Nesrynre vándorolt. – No és a társad részéről? Nesryn legszívesebben ismét meghajolt volna. Dorian Havilliard az ellentéte volt ennek a férfinak. Aelin Galathynius viszont… Talán az ifjú királynő jobban hasonlít a kagánra, mint Dorian királyra. Vagy legalábbis fog, ha elég sokáig húzza. Ha egyáltalán trónra ülhet. Nesryn elhessegette ezeket a gondolatokat, miközben Chaol megfeszülő vállal rápillantott. Nem a szavak, nem a társaság miatt, hanem mert kénytelen volt felnézni, egy székből szembenézni a tekintélyes harcos királlyal… Nesryn tudta, hogy nehéz ez a nap Chaol számára. Kissé megmozdította a fejét. – Nesryn Faliq vagyok, az adarlani királyi testőrség parancsnoka. Ahogyan korábban Lord Westfall is az volt, mielőtt Dorian király a nyár folyamán jobbkezévé nevezte ki. Hálás volt, hogy a résvári évek megtanították, ne mosolyogjon, ne rezzenjen össze, ne mutasson félelmet – hálás volt, hogy bár a térde remegett, a hangja egyenletes, nyugodt maradt. Így folytatta: – A családom innen származik, nagykán. A lelkem egy része még mindig Anticáé. – A szívéhez, az aranyban és vörösben pompázó finom

anyagra emelte kérges kezét. Ezek a színek jelképezték azt a birodalmat, ahol a családja gyakorta üldözöttnek és nemkívánatosnak érezte magát. – Életem legnagyobb megtiszteltetése, hogy beléphettem a palotájába. Talán így is volt igaz. Ha lesz ideje meglátogatni a rokonait a kertekkel teli Runni-negyedben – ahol főleg a nagybátyjához hasonló kereskedők és üzlettulajdonosok éltek –, ők biztosan így gondolják majd. A kagán szája enyhe mosolyra húzódott. – Ez esetben üdvözlöm a valódi hazájában, parancsnok! Nesryn ha nem is látta, érezte, ahogyan Chaol arca megvonaglik. Nem volt teljesen biztos abban, hogy mi okozta a mozdulatot: az, hogy ezt a birodalmat nevezték meg hazájaként, vagy a rang, ami most már őt illette. Végül köszönetképpen fejet hajtott. A kagán Chaolhoz fordult. – Úgy sejtem, azért jöttél, hogy bevonj a kis háborútokba. Chaol kissé kurtán válaszolt. – A királyom parancsára érkeztem. – Némi büszkeség csendült a királyom szóban. – Hogy virágzó kereskedelem és béke időszakába léphessünk. A kagán egyik gyermeke – egy fiatal nő, válla alá omló éjfekete hajjal és sötéten lángoló tekintettel – savanyú pillantást váltott a mellette álló bátyjával, aki talán három évvel lehetett idősebb nála. Ezek alapján ők lehettek Hasar és Sartaq. A harmadik és a második szülött. Mindketten hasonló, bő nadrágot viseltek, és hímzett tunikát, elegáns bőrcsizmájuk a térdükig ért. Hasar nem volt különösebben szép, de a szeme… A benne táncoló lángok, ahogyan a fivérére pillantott, ellensúlyozták mindezt. És Sartaq… A rukhin parancsnoka. Az alakulaté, amit az apja rukokon repülő harcosai alkottak.

Az északi légi sereg már régóta a hatalmas Tavan-hegységben állomásozott a rukjaikkal, az óriási madarakkal, amik ránézésre sasnak tűntek, és elég nagyok voltak ahhoz, hogy magukkal ragadjanak egy marhát vagy egy lovat. Nem voltak olyan megtermettek és pusztítóan súlyosak, mint a vasfogú boszorkányok wyvernjei, ám ezt a hiányosságukat gyorsasággal, ügyességgel és ravaszsággal ellensúlyozták. Tökéletes hátasoknak bizonyultak a legendás íjászok számára, akik őket megülve vonultak csatába. Sartaq arca komor volt, széles válla megfeszült. Úgy tűnt, pont anynyira kényelmetlenül érzi magát az elegáns ruhában, mint Chaol. Nesryn elmélázott, vajon a férfi rukja, Kadara ott ül-e a palota harminchat minaretjének egyikén, és szemét végig a rettegő szolgálókon és őrökön tartja-e, miközben türelmetlenül várja a gazdáját. A tény, hogy Sartaq is itt állt előttük… Tudták. Jó előre tudták, hogy Chaollal ide tartanak. A mindentudó pillantás, amit Sartaq és Hasar váltott, épp eleget elárult Nesrynnek: ha más nem is, ők ketten mindenképpen megbeszélték, miféle jelentőséggel bírhat ez a látogatás. Sartaq tekintete a húgáról Nesrynre siklott. Nesryn engedélyezett magának egy pislantást. A férfi bőre sötétebb volt, mint a többieké – talán mert annyi időt töltött az égen, a napsütésben –, rezzenéstelen szeme ébent idézett. Tekintete mély volt, és kifürkészhetetlen. Sötét haját kiengedve hordta, csupán egy vékony fonat követte a füle ívét. Tincsei izmos mellkasa alá értek, és enyhén meglebbentek, amikor biccentett. Nesryn meg volt győződve róla, hogy a gesztus gúnyos volt. Micsoda jöttment, nyomorult párost küldött Adarlan. A sérült korábbi parancsnokot és a közönséges származású jelenlegit. Talán a kagán korábbi szavai, amikor megtiszteltetésről beszélt, valójában burkolt utalást jelentettek arra, milyen sértőnek találja a helyzetet. Nesryn elfordult a hercegtől, hiába érezte magán Sartaq pillantását továbbra is, egyfajta fantomérintésként. 

Oldal: SARAH J. MASS: A HAJNAL TORNYA - RÉSZLET
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat