Köszönetnyilvánítás
Soha nem írhattam volna meg ezt a könyvet, ha nem támogat és bátorít szüntelenül
írócsapatom: Holly Black, Kelly Link, Ellen Kushner, Delia Sherman,
Gavin Grant és Sarah Smith. Szintén nem boldgoultam volna az NB csapat
tagjai – Justine Larbalestier, Maureen Johnson, Margaret Crocker, Libba Bray,
Cecil Castellucci, Jaida Jones, Diana Peterfreund és Marissa Edelman – nélkül.
Köszönetet kell még mondanom Eve Sinaikónak és Emily Lauernek segítségükért
(és a szarkasztikus megjegyzésekért), illetve Sarah Rees Brennannek, amiért
a világon mindenkinél jobban szereti Simont. Hálás vagyok mindenkinek a
Simon & Schusternél és a Walker Booksnál, amiért hittek ezekben a könyvekben.
Külön köszönöm szerkesztőmnek, Karen Wojtylának a lila ceruzával írt
megjegyzéseket, Sarah Payne-nek a jóval a határidő után is megoldott változtatásokat,
Bara MacNeillnek, hogy nyomon követte Jace fegyverarzenálját, illetve
ügynökömnek, Barry Goldblattnak, aki mindig közli velem, hogy hülye vagyok,
amikor hülye vagyok. Köszönet illeti a családomat is: édesanyámat, édesapámat,
Kate Connert, Jim Hillt, Naomi nénikémet és Joyce kuzinomat, amiért, mindannyian bátorítottak. 

Ez a keserű nyelv
Ismerem utcáidat, édes városom,
Ismerem az ágaidon rajokban kuporgó
démonokat és angyalokat.
Ismerlek téged, folyó, mintha a szívemben hömpölyögnél.
Harcos lányod vagyok.
Testedből betűk fakadnak,
akár forrásból a víz.
Nyelvek lenyomata vagy te
ahogy beszélünk rajtuk
a város felemelkedik.
Elka Coke

Prológus
Füst és gyémántok
A lélegzetelállító üveg és acél épület csillogó tűként emelkedett
a magasba a Front Streeten, mintha csak az égre akart volna gombot varrni.
A Metropole-nak, Manhattan legdrágább új belvárosi lakóházának ötvenhét
emelete volt. A legfelsőn, az ötvenhetediken kapott helyet a legfényűzőbb lakás:
egy látványos, fekete-fehérrel berendezett lakosztály. A csupasz márványpadló,
amely túlontúl új volt hozzá, hogy megtelepedjen rajta a por, visszatükrözte a
csillagoknak a padlótól a mennyezetig érő óriási ablakokon beáramló fényét.
Az ablakok üvegét olyan tökéletesre csiszolták, hogy a szemlélő úgy érezhette,
semmi sincs közte és a város között, ettől pedig még azokat is elfogta a szédülés,
akiknek amúgy nem volt tériszonyuk.
Messze odalent Mahnattan és Brooklyn kétoldalt kanyargó fénycsíkjait kettéválasztotta
az East River ezüstszalagja, a fölötte átívelő ragyogó hidakkal és a
légypiszoknyi hajókkal. Tiszta éjszakákon még a megvilágított Szabadság-szobrot
is látni lehetett dél felé – csakhogy ma este leereszkedett a köd, és a Liberty
Island elrejtőzött a pára fehér fala mögött.
Akármilyen csodálatos is volt azonban a kilátás, az ablaknál álló férfit nyilvánvalóan
nem izgatta különösebben. Keskeny, aszkétikus arcán komor kifejezéssel
fordult meg, és indult el a szoba közepe felé. Csizmája sarka hangosan kopogott
a márványpadlón. – Nem végeztél még? – kérdezte, és beletúrt hófehér hajába. – Vagy egy órája itt vagyunk.

A padlón térdelő fiú feszülten és sértődötten pillantott fel rá. – A márvány az
oka. Masszívabb, mint gondoltam. Nehéz megrajzolni rajta a pentagramot.
– Akkor hagyd a pentagramot! – Közelről azonnal nyilvánvaló lett, hogy
fehér haja ellenére a férfi nem volt öreg. Kemény, mogorva arcán nem látszottak
ráncok, tekintete tiszta volt és egyenes.
A fiú nyelt egyet, és a keskeny lapockáiból kiálló hártyás szárnyak (farmerdzsekije
hátába lyukakat vágtak, hogy helyet csináljanak nekik) idegesen verdesni
kezdtek. – A pentagram minden démonidéző szertartásnak szerves része.
Ön is tudja, uram. Anélkül…
– Nem vagyunk védve. Tisztában vagyok vele, ifjú Elias. Azért csak folytasd!
Ismertem olyan boszorkánymestereket, akik megidéztek egy démont, lyukat beszéltek
a hasába, aztán vissza is küldték a pokolba, gyorsabban, mint ahogy te
megrajzolsz egy ötágú csillagot.
A fiú nem felelt, csak megint nekiesett a márványnak, ezúttal még türelmetlenebbül.
Izzadság csöpögött az orra hegyéről, haját félresöpörte a homlokából.
Ujjai között hálószerű hártyák feszültek. – Kész – mondta végül, és sóhajtva
nehezedett a sarkára. – Készen van.
– Jó. – A férfi elégedettnek tűnt. – Lássunk neki!
– A pénzem…
– Mondtam már, hogy akkor kapod meg a pénzed, ha sikerült beszélnem
Agramonnal. Előbb nem.
Elias felállt, és lerázta magáról a dzsekijét. A szövet a belevágott lyukak ellenére
is kellemetlenül összepréselte a szárnyait; amikor végre megint szabadok voltak,
kiterjesztette őket, megmozgatva a szoba áporodott levegőjét. A szárnyak
egy olajfoltra emlékeztettek: feketék voltak szemkápráztató színekkel átszőve.
A férfi elfordította a tekintetét, mint aki nem szívesen látja őket, Eliasnak azonban
ez fel sem tűnt. Az óramutató járásával ellenkező irányban körözni kezdett a
földre rajzolt pentagram körül, miközben a tűz ropogására emlékeztető démonnyelven
kántált valamit. Sziszegve, mint amikor egy gumiabroncsból kiszívják

a levegőt, a pentagram körvonalait hirtelen elborították a lángok. A tucatnyi
hatalmas ablaktábla üvegében tucatnyi lángoló ötágú csillag tükröződött. Valami
megmozdult a pentagram belsejében: valami formátlan és fekete. Elias egyre
gyorsabban kántált tovább, felemelte hártyás kezét, ujjaival finom formákat rajzolt
a levegőbe. Ahol elhaladtak, kék tűz ragyogott tovább. A férfi nem igazán
beszélte a chthoniait, a boszorkánymesterek nyelvét, néhány szót azonban így is
ki tudott hámozni Elias ismétlődő kántálásából: Agramon, szólítalak. A világok
közti űrből szólítalak.
A férfi egyik kezét a zsebébe csúsztatta. Ujjai kemény, hideg, fémes tárgyat
érintettek. Elmosolyodott.
Elias megtorpant. Éppen a pentagram előtt állt, hangja kitartóan emelkedett
és süllyedt, körülötte kék tűz ropogott. Egyszerre fekete füstfelhő tört elő a
pentagram közepéből, kanyarogva emelkedett felfelé, közben pedig kiterjedt, és
kezdett szilárd testet ölteni. Két szem bukkant elő az árnyékban, mint a pókhálóban
fennakadt ékkövek.
– Ki hívott ide világokon át? – Agramon hangja az összetörő üveg csörömpölésére
emlékeztetett. – Ki hívott ide?
Elias abbahagyta a kántálást. Mozdulatlanul állt a pentagram előtt – csak a
szárnyai verdesték lassan a levegőt. A szobában égés és rothadás szaga terjengett.
– Agramon – mondta a fiú. – Elias vagyok, a boszorkánymester. Én szólítottalak.
Egy pillanatra csend támadt. Aztán a démon elnevette magát, már ha a füstre
rá lehet fogni, hogy nevet. A hang, amit kiadott magából, mart, akár a sav. – Ostoba
boszorkánymester – sziszegte Agramon. – Ostoba fiú.
– Te vagy ostoba, ha azt hiszed, hogy csak úgy megfenyegethetsz – felelte
Elias, de a hangja éppen úgy remegett, akár a szárnyai. – Annak a pentagramnak
a foglya leszel, Agramon, amíg szabadon nem engedlek.
– Tényleg? – A füst előretört, újra és újraformálva magát. Egy nyúlványa
emberi kéz alakját vette fel, és végigsimította az égő pentagram peremét. Aztán
hirtelen lendületet vett, akár a gátat átszakító áradás, s kigomolygott a csillag

körvonalain túlra. A lángok pislákolni kezdtek és elhaltak, Elias pedig sikítva
tántorodott hátra. Kapkodva távoltartó és foglyul ejtő varázsigéket kezdett kántálni
chthoniai nyelven. Semmi sem történt; a fekete füstgomoly feltartóztathatatlanul
tört előre, és lassan kezdett formát tölteni – torz, hatalmas, visszataszító
formát. A tüzes, kerek szemek lassan akkorák lettek, mint két csészealj, és hátborzongató
fényt árasztottak magukból.
A férfi közönyösen figyelte, ahogy Elias újabb sikollyal sarkon fordul, és futásnak
ered. Az ajtóig sem jutott el. Agramon előrelendült, és a fekete massza
úgy csapott le a boszorkánymesterre, akár egy teli üst fortyogó kátrány. Elias egy
darabig kétségbeesetten igyekezett ellenállni – aztán nem mozdult többé.
A fekete tömeg visszavonult, hátrahagyva a márványpadlón kicsavarodva heverő
testet.
– Erősen remélem – mondta a férfi, aki időközben kivette a zsebéből a hűvös
fémtárgyat, és most szórakozottan forgatta az ujjai között –, hogy semmi olyasmit
nem tettél vele, ami miatt használhatatlanná vált volna. Szükségem van a
vérére, ha nem tudnád.
Agramon, a halálos, gyémántszemű fekete füstoszlop megfordult. Tekintetével
végigmérte a férfi drága öltönyét, keskeny, közönyös arcát, a bőrét borító fekete
Jeleket és a kezében tartott, ragyogó tárgyat. – Maga fizetett ennek a boszorkánymesternek,
hogy idézzen meg? És nem mondta meg neki, mire vagyok képes?
– Eltaláltad – felelte a férfi.
Agramon kelletlen elismeréssel a hangjában szólalt meg. – Okosan csinálta.
A férfi tett egy lépést a démon felé. – Mert okos is vagyok. Ráadásul most
már engem szolgálsz. Nálam van a Végzet Kelyhe. Ha nem engedelmeskedsz nekem,
számolnod kell a következményekkel.
A démon nem válaszolt azonnal. Végül engedelmesen a földre ereszkedett – egy
valódi test nélküli lénynél ez már térdelésnek számított. – Állok szolgálatára…?
A mondat udvarias kérdő hangsúllyal ért véget.
A férfi elmosolyodott. – Szólíts Valentine-nak.

 

Oldal: VÉGZET EREKLYÉI-HAMUVÁROS/ RÉSZLET1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat