Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

– Esküszöm, hogy eleresztem Norát a nyár vége előtt. Ha az eskümet
megszegem, érjen utol a halál, és váljak porrá, mert porból vétettem.
Az angyal áthúzta az ingét a fején, és a térdére támaszkodott.
A válla minden lélegzetvétellel emelkedett és süllyedt.
– Csináljátok – mondta, és Hank egyszerre érzett megvetést és
irigységet a bátorsága miatt. Nagyon szívesen elvégezte volna a munkát
maga, azonban az óvatossága erősebb volt. Nem tudhatta, nem
maradt-e rajta nyoma az ördöngösségnek, és ha az a pont, ahol az
angyalok szárnya a testükhöz illeszkedik, valóban olyan érzékeny,
mint mondják, egy érintéssel könnyen elárulhatná magát. Ahhoz
pedig már túl sokat fektetett be, hogy most bukjon el.
Csalódottságát leplezve az embereihez fordult.
– Tépjétek ki a szárnyait, és takarítsátok el a mocskot. Aztán
hajítsátok
ki a Delphicen, ahol biztosan megtalálják. De benneteket
ne lásson senki.
Nagyon szívesen megparancsolta volna azt is, hogy jelöljék meg
az angyalt az ő pecsétjével, az ökölbe szorított kézzel, ami a diadala
látható jeleként még magasabb rangra emelné a nefiltársadalomban,
azonban az angyalnak igaza volt. Ha sikert akarnak elérni,
nem lehetett nyoma, hogy ők ketten kapcsolatban állnak egymással.
Visszaérve az autóhoz, Hank végignézett a temetőn. Az előadásnak
már vége volt. Az angyal arccal a porban hevert, az inge nélkül,
a hátán két nyílt seb tátongott. Ugyan fájdalmat nem érzett, mégis
úgy tűnt, a teste a veszteségtől sokkot kapott. Hank azt a szóbeszédet
is ismerte, hogy a bukott angyalok Achilles-sarka a szárnyuk helye –
és ebben a pletykának igaza lehet.
– Akkor ennyi volt? – lépett mellé Blakely.

– Még egy hívás – felelte Hank, nem minden irónia nélkül. –
A lány anyjának.
A füléhez emelte a mobilt. Megköszörülte a torkát, hogy kellően
fáradt és aggodalmas legyen a hangja.
– Blythe, drágám, most kaptam meg az üzenetedet. A családommal
nyaraltunk, éppen a repülőtérre sietek. Az első géppel megyek.
Mondj el mindent! Hogy érted, hogy elrabolták? Biztos vagy ebben?
Mit mond a rendőrség? – Hallgatta a nő rémült zokogását. – Figyelj
– mondta aztán nyomatékosan –, itt vagyok melletted. Minden forrásomat
igénybe veszem, ha ez az ára. Ha Norát valóban elrabolták,
megtaláljuk.

1. fejezet

Coldwater, Maine
– napjainkban

Még mielőtt a szememet kinyithattam volna, tudtam,
hogy veszélyben vagyok.
A halk lépések közeledtek. Megmozdultam. Az álom egy foszlánya
még megragadt a fejemben, tompította a gondolataimat. Hanyatt
hevertem, a hátam fázott, a nyakam fájdalmas szögben megbicsaklott.
Felnéztem. A kékesfekete ködből keskeny kődarabok bukkantak
elő, és egy fura, értetlen pillanatig csorba fogaknak láttam őket
– aztán felismertem, mik is valójában. Sírkövek.
Megpróbáltam felülni, de a kezem kicsúszott alólam a nedves füvön.
Az álom maradványaival küzdve legurultam egy félig földbe
süppedt sírról, csak tapogatózni tudtam magam körül a párában.
A nadrágom térde átázott a harmattól, amikor vaktában átmásztam
a sírok és emlékművek között. Már majdnem felismertem a helyzetet,
de még mindig nem tudtam megfogni a gondolatot: túl erős
volt a koponyámban visszhangzó fájdalom.

Végigmásztam a kovácsoltvas kerítés mellett, letaposva a többéves,
rothadó avart. Fentről szellemszerű süvöltés hangzott. Megborzongtam,
azonban korántsem ez volt az a hang, ami a legjobban megrémített.
Lépések taposták a füvet mögöttem, de hogy közel-e vagy
távol, nem tudtam volna megmondani. Vadászkiáltás harsant a ködben,
és meggyorsítottam a tempómat. Ösztönösen tudtam, hogy el
kell rejtőznöm, csakhogy össze voltam zavarodva: túl sötét volt, hogy
tisztán lássak, és a kék köd nemlétező alakokat rajzolt a szemem elé.
Távolabb, az összevissza nőtt faágak között, egy fehér kőből emelt
mauzóleumot pillantottam meg. Talpra kecmeregtem, és futva indultam
felé.
Átcsusszantam két márványszobor között, és a túloldalon már
várt rám valaki – magas árnyalak, karja lesújtani készült. Hátratántorodtam.
Még zuhanás közben felismertem a tévedésemet: az alak
kőből volt. Egy kőangyal állt a talapzaton, hogy őrizze a holtakat.
Talán fel is nevettem volna idegességemben, de a fejem ekkor valami
keménynek vágódott, a világ pedig oldalra csúszott és elsötétült.
Nem fekhettem túl sokáig ájultan. Amikor az öntudatlanság feloszlott,
még mindig ziháltam az előbbi futástól. Tudtam, fel kellene
állnom, de arra már nem emlékeztem, miért is – úgyhogy csak
feküdtem tovább, amíg a jeges harmat elkeveredett meleg izzadságommal.
Végül aztán pislantottam, és egyszerre tisztán kivettem a
legközelebbi sírkő feliratát. A gravírozott betűk három sorba álltak
össze:
H A R R I S O N G R E Y
A LEGJOBB FÉRJ ÉS APA
2008. MÁRCIUS 16.

Az ajkamba haraptam, hogy fel ne kiáltsak. Most már megértettem,
miféle árnyékok üldöznek percek óta, amióta felébredtem.
Coldwater város temetőjében voltam – az apám sírjánál.
Csak egy rossz álom, gondoltam. Még nem ébredtem fel igazán. Ez
az egész csak egy rossz álom.
Az angyal engem nézett, csorba szárnyait kiterjesztette, jobb karjával
a temető mélye felé mutatott. Az arcán nem ült valódi érzelem,
azonban az ajka alapján inkább rosszkedvű volt, mint jóindulatú.
Egy pillanatig csaknem elhitettem magammal, hogy valóságos,
hogy nem vagyok egyedül.
Remegő szájjal rámosolyogtam. Az ingujjammal töröltem le a
könnyeimet – bár nem emlékeztem, mikor kezdtem sírni. Kétségbeesetten
szerettem volna a kőangyal karjába mászni, hogy érezzem
verdeső szárnyainak szelét, amikor elragad, ki a temetőből, el innen.
Kábaságomból a léptek hangja rántott ki. Most már gyorsabban
közeledtek. Arra fordultam. A ködön át-átvillogó ugráló fényfolt
megbabonázott: a lépések ritmusára emelkedett és süllyedt. Lép –
villan, lép – villan…
Zseblámpa.
Amikor egyenesen a szemem közé vágott a sugara, elvakítva hunyorogtam.
Nem volt kellemes rádöbbenni, hogy egyáltalán nem
álmodom.
– Na, nézzed csak – mordult egy férfihang a fénycsóva mögül. –
Te nem lehetsz itt. A temető zárva van.
Elfordítottam a fejemet. A fény még mindig a szemhéjam mögött
táncolt.
– Hányan vannak a többiek? – csapott le a férfi.
– Micsoda? – Csak valami halk suttogást tudtam kipréselni ma-
gamból.

– Hányan vannak még itt veled? – folytatta egyre dühösebben.
– Azt gondoltátok, kijöttök és eljátszadoztok az éjszakában? Bújócskát?
Szellemesdit? De nem ám akkor, amikor én vagyok őrségben!
Valóban, mit keresek én itt?, kérdeztem magamtól. Azért jöttem,
hogy meglátogassam az apámat? Hiába keresgéltem az emlékeim
között, semmit sem találtam. Nem emlékeztem rá, hogy beléptem
a temetőbe. Valójában szinte semmire sem emlékeztem. Mintha az
egész estét kihúzták volna a lábam alól.
Ami még rosszabb volt, az aznap reggelre sem emlékeztem. Felkelés,
öltözés, reggeli. Hétköznap volt? Iskolába mentem?
Elfojtottam a rémületemet, igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat.
Elfogadtam a férfi kinyújtott kezét, azonban amint felültem,
ő máris újra rám villantotta a zseblámpát.
– Hány éves vagy?
Végre valami, amit biztosan tudtam.
– Tizenhat – feleltem. Majdnem tizenhét – a születésnapom augusztusban
lesz.
– Mi a frászkarikát csinálsz itt egyedül? Nem tudod, hogy már rég
megvolt a lámpaoltás?
Tétován körülnéztem.
– Én…
– Ugye, nem lógtál meg hazulról? Csak mondd, hogy van hova
menned.
– Igen – jelentettem ki. A tanyaház.
Az otthonom emlékétől először megkönnyebbültem, aztán megriadtam.
Rég megvolt a lámpaoltás? Milyen rég? Hiába igyekeztem
kizárni a fejemből anyu várhatóan dühös arcát, amikor majd besétálok
az ajtón.

– Ez az igen, ez egy lakcímet jelent, igaz?
– Hawthorne Lane – álltam fel, de a vér a fejembe szökött, és
meginogtam. Miért nem emlékszem, hogy jutottam ide? Biztosan
autóval. De hol állítottam le a Fiatot? És hol a táskám? A kulcsaim?
– Ittál? – faggatott a férfi összehúzott szemmel. Nemet intettem.
A zseblámpa sugara, amely eddigre elhagyta az arcomat, most
megint a szemem közé vágott.
– Na, várjunk csak – szólalt meg a férfi, és valami olyasmi volt a
hangjában, ami nemigen tetszett –, nem az a lány vagy? Az a Nora
Grey? – Úgy mondta ki a nevet, mintha sokkolná. Hátraléptem.
– Honnan tudja a nevemet?
– A tévéből. A jutalom miatt. Hank Millar tette közzé a hirdetést.
Amit ezután mondott, egyszerűen nem hallottam meg. Az életemben
Marcie Millar állt a legközelebb ahhoz, amit ősellenségnek
neveznék. Mi dolga volt velem az apjának?
– Június vége óta kutatnak utánad.
– Június? – kérdeztem vissza, és a pánik kezdett erőre kapni bennem.
– Miről beszél? Április van. – És ki keres? Hank Millar? Miért?
– Április? – nézett rám a férfi furcsán. – Kislány, szeptember van.
Szeptember? Nem, az nem lehet. Tudnék róla, ha a második osztály
befejeződött, a vakáció megkezdődött és véget is ért volna. Csak
pár perce tértem magamhoz, tény, hogy zavartan, de nem hülyén.
De mért hazudna a férfi?
Most, hogy leengedte a zseblámpát, meg tudtam nézni magamnak.
Koszos farmert viselt, az arcán hosszú borosta nőtt, a körmei
alatt gyászkeret díszlett. Nagyon hasonlított azokhoz a csavargókhoz,
akik a vasútvonalak mentén vándoroltak, nyaranta pedig a
folyónál ütöttek tanyát. Azt beszélték, hogy fegyverük is van.

– Igaza van, már otthon kellene lennem – bólintottam, és hátrálni
kezdtem. A zsebemhez nyúltam. Se telefon, sem kulcsok nem
dudorodtak ki a nadrágomon.
– És most mégis mit gondolsz, hova mész? – kérdezte a férfi, és
megindult utánam. A gyomrom összeugrott a hirtelen mozdulattól,
és nekilódultam. Arra rohantam, amerre a kőangyal mutatott, és
reméltem, hogy eljutok a déli kapuhoz. Egyébként az északi kaput
választottam volna, amit ismertem, de ahhoz a férfi felé kellett volna
indulnom.
Kifutott a lábam alól a talaj, megbotlottam a váratlan lejtőn. A cipőm
csattogott az egyenetlen, köves talajon, ágak karmolták a karomat.
– Nora! – kiáltott a férfi. A legszívesebben felpofoztam volna
magamat, amiért elárultam neki, hogy a Hawthorne Lane-en lakom.
Mi van, ha követ?
Nemhogy követett, de hosszabb lépteivel hamar be is ért. Vadul
kaszálva csapkodtam a ruhámba akaszkodó karmos ágakat. A férfi
elkapta a vállamat, én visszaperdülve leráztam magamról.
– Ne érjen hozzám!
– Várjál már! Mondtam, hogy jutalom is jár, azt pedig én meg
akarom kapni!
Megint a karomért nyúlt, én pedig hirtelen lendülettel bokán
rúgtam.
– Aauu! – A lábszárát szorongatva lekuporodott.
Saját erőszakosságom megrémített, de nem volt más választásom.
Visszatámolyogtam néhány lépést, és sietősen körülnéztem, hogy
rájöjjek, hova is vetődtem. Az ingem verejtéktől nyirkosan tapadt
a testemre, a nedvesség végigcsordogált a gerincem mentén. Égnek
állt a haj a tarkómon. Valami nem volt rendjén. Még összezavarodott
aggyal is fel tudtam idézni a temető térképét – ezerszer jártam

itt apám sírjánál –, de hiába tűnt ismerősnek a hely minden egyes
részlete, beleértve az égő avar fullasztó füstjét és az állott víz bűzét
is, a látványban volt valami furcsa.
Aztán rájöttem.
A juharfák levelei vörösbe fordultak. A közelítő ősz jele. De az
nem lehet. Hiszen április van, nem szeptember. Hogyan változhattak
mégis meg a levelek? Lehet, hogy az a férfi mégis igazat mondott?
Visszanéztem, és azt láttam, hogy a fülére szorított telefonnal sántikál
utánam.
– Igen, ő az. Biztos vagyok benne. Dél felé igyekszik elhagyni a
temetőt.
Újult félelemmel vetettem magam előre. Mássz át a kerítésen! Fuss
egy kivilágított, emberekkel teli helyre! Hívd a rendőrséget! Hívd fel
Vee-t…
Vee. A legjobb, bizalmas barátnőm. A házuk közelebb volt, mint
a miénk. Odamegyek. Az anyja majd hívja a rendőrséget. Elmondom,
hogy nézett ki a férfi, és megkeresik. Gondoskodnak róla, hogy
ne zaklasson. Aztán lépésről lépésre visszaszerezzük az emlékeimet
az estéről, végül pedig a memóriámon esett lyukakat is befoltozzuk.
Azzal már lehet kezdeni valamit, és nem fogom magam ilyen idegennek
érezni, mint aki lóg egy világban, ahová tartozik, de amely
nem hajlandó befogadni.
Csak a temetőkerítésnél álltam meg, hogy átmásszak. Egy háztömbnyire,
épp a Wenthworth-híd túloldalán van üres telek. Azon
átvágok, és három utca – az Elm, a Maple és az Oak – meg a mellékutcák
és átjárók, és máris biztonságban vagyok Vee-ék házában.
A híd felé siettem, amikor a sarkon megszólalt egy éles hangú sziréna,
és fényszórók villanása szögezett a helyemre. Egy kombi, a tetején
kék buborék-villogóval, csikorogva fékezett a híd lábánál.

Az első gondolatom az volt, hogy rohanjak, mutassam meg a
rendőrnek a férfit, aki a temetőben elkapott, de a következő pillanatban
mást gondoltam, és elöntött a rémület.
Mi van, ha nem is rendőr? Mi van, ha csak annak adja ki magát?
Ilyen villogót bárki szerezhet. Miért nem rendőrautóval van? Ahogy
hunyorogva próbáltam kivenni, úgy láttam, nem is egyenruhát visel.
Mindez villámgyorsan futott végig az agyamon. Ott álltam a híd
lejtős lábánál, a kőfalnak támaszkodva, hogy el ne essek. Abban biztos
voltam, hogy a talán-rendőr meglátott, de bemenekültem a folyó
széle fölé boruló fák ágainak árnyékába. A szemem sarkából láttam
a Wentworth folyó fekete vizének csillogását. Gyerekként Vee és én
ugyanitt, a híd alatt kucorogtunk, apró rákocskákat fogtunk úgy,
hogy hot doggal felcsalizott botokat dugtunk a vízbe. A rákocskák
belekapaszkodtak a húsba, és még akkor sem engedték el, amikor
kiemeltük és egy vödörbe ráztuk őket.
A folyó medre középen jó mély volt, és lakatlan területeken
kanyargott, ahol soha senki nem költött közvilágításra. A beépítetlen
terület után az ipari negyeden csordogált keresztül, onnan pedig
egyenesen a tengerbe.
Átfutott a fejemen, vajon képes lennék-e leugrani a hídról. Ugyan
rettegtem a magasságtól és a zuhanástól is, de úszni tudtam. Csak a
vízig kell eljutnom…
Bevágódott egy kocsiajtó, és a hang visszarántott a jelenbe. A talán-
rendőr kiszállt az autóból. Éppen úgy nézett ki, mint egy bűnöző:
göndör fekete haj, fekete ing, fekete nyakkendő, fekete pantalló.
Valami emlék moccant meg az elmém mélyén, de mielőtt felismertem
volna, ismét eltűnt a semmibe, én pedig ugyanolyan tanácstalan
voltam, mint azelőtt.

A földön rengeteg ág és gally hevert. Lehajoltam, és kiemeltem
egy karvastagságú darabot.
A talán-rendőr úgy tett, mintha nem is látná a fegyveremet, pedig
tudtam, hogy igen. Hajtókájára tűzte a jelvényét, aztán felemelte
a két kezét. Nem foglak bántani, mondta a mozdulat.
Nem hittem neki.
Tett néhány lépést előre, óvatosan, nehogy egy hirtelen mozdulattal
elijesszen.
– Nora – szólított meg. – Én vagyok. – Megrándultam, amikor a
nevemet mondta. Még sosem hallottam a hangját korábban, és ettől
a szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy a dübörgés visszhangzott
a fülemben. – Megsérültél? – kérdezte.
Növekvő idegességgel figyeltem, a gondolataim százfelé cikáztak.
A jelvény könnyen lehet hamis; azt már eldöntöttem, hogy a villogó
úgyis az. De ha nem rendőr, akkor ki ez az ember?
– Felhívtam édesanyádat – folytatta, és elindult a hídhoz vezető
lejtőn. - a kórházban vár.

Nem dobtam el a fadarabot. Zihálva lélegeztem, éreztem, ahogy
a levegő ki-be áramlik a fogaim között. A hátamon újabb izzadságcsepp
gördült le.
– Minden rendben lesz. Vége, elmúlt. Nem fogom hagyni, hogy
bárki is bántson. Most már biztonságban vagy.
Nem tetszett, hogy olyan gyorsan közeledik, sem a közvetlen
hang, amit megütött.
– Ne jöjjön közelebb! – figyelmeztettem, bár izzadt kezemmel
nehezen találtam rendes fogást a fadarabon.
– Nora? – nézett rám homlokráncolva. A fadarab megremegett
a kezemben.

Ha továbbra is olvasnád Nora misztikus történetét, a könyvesboltban megtalálod, és azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó űzletet nyitott.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 80
Tegnapi: 455
Heti: 2 193
Havi: 8 001
Össz.: 381 009

Látogatottság növelés
Oldal: BECCA FITZPATRICK-SILENCE/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »