B ö s z ö r m é n y i Gy u l a
Ambrózy báró esetei 2.5

Beretva és tőr.

Buda, 1900. szeptember 26.
– Szép napot, bácsika! – köszöntöttem az ajtóban álló öregurat,
aki az imént még úgy rángatta az Ambrózy-villa kapucsengőjét,
mintha tövestül akarná azt kitépni. – Mi tetszik?
– A báró úr itthon találtatik, fi am? – mordult rám a vendég,
aki leginkább egy, a Nyugati indóházban dolgozó,
rég kiérdemesült hordárra emlékeztetett egyszerű, szürke,
gombzsebes ruhájában, fején zöld fezzel. Rövidre nyírt, erősen
őszülő szakálla, tömött bajsza és fáradt szeme alatt a
táskák még nyűttebbnek mutatták, türelmetlensége viszont
már-már szikrát hányt. – Beszéljen hát, fi am! Vagy tudja
mit? Inkább jelentsen be máris annak, aki a háznépből itthon
van.
A mérges bácsika cselédnek nézett, amit nem is csodáltam,
hisz a csengetésre a konyhából szaladtam fel, ahol Terka
nénivel épp krumplit pucoltunk, így tehát kötényt viseltem, és a kezem is piszkos volt.

– Ahogy parancsolni tetszik – mentem bele a játékba. –
Máris szólok a báró úrnak, de addig is tessék itt, a szalonban
várakozni. Kit jelenthetek?
– Vámbéry – mordult ismét az öreg, miközben a szalonba
lépett. – Vámbéry Ármin vagyok.
– A hírneves világutazó, Kelet titkainak ismerője? – szaladt
ki a számon, mire ő meglepve pillantott rám, hisz aligha
gondolta, hogy egy cseléd valaha is hallott róla.
– Az, az – legyintett felém, mintha szúnyogot hessegetne.
– Na eridj már sebest, és hívd ide a báró urat!
– Ármin bátyám! – robogott be néhány perccel később
izgatott örömmel Ambrózy Richárd a szalonba. – Micsoda
megtiszteltetés!
– Rossznyavalyát – csattant fel a bácsika érces hangja. –
Vészhír hozója vagyok, fiatal barátom, szóval ne örvendj
nekem!
Az én imént még boldog karácsony esti, csomagbontó
gyermeknek tűnő báróm hirtelen visszaváltozott eredeti
valójába, vagyis mosolytalan, feszült és karót nyelt lett.
– Hallgatlak, Ármin bátyám, és ha tudok, bármiben állok
a rendelkezésedre.
Az öreg tudós szomorú pillantást vetett Ambrózyra,
majd felém intett, mivelhogy én biz’ még mindig ott álltam
a csukott ajtón belül.
– Előbb küldd ki a cselédet! – mondta szárazon. – Az ügy,
amiben jöttem, rendkívüli horderejű.
– Cseléd? – nézett körül értetlenül Ambrózy báró, majd
meglátva krumplihámozástól szutykos lényemet, bosszúsan
felsóhajtott. – Elnézésedet kérem, Ármin bátyám, hogy
elmulasztottam a bemutatást. Ez a cselédnek látszó, ám valójában
segédemként működő hölgy Hangay Mili kisas�-
szony, házunk vendége.

„Segédemként működő?!” – horgadt fel bennem az indulat,
hisz az én pökhendi báróm úgy beszélt rólam, mint
valami ormótlan gépezetről, amit olykor használ, és ha már
nincs rá szüksége, hát kikapcsol.
– Bármily kényes ügyről van is szó, Ármin bátyám –
mondta Richárd –, Hangay kisasszony előtt bátran beszélhetsz.
– Valóban? – Az öregúr elismerően villantotta rám a tekintetét,
majd újra elkomorult. – Hát jó, legyen! Rövid leszek,
sietnünk kell. Mint te is tudod, jelenleg székesfővárosunknak
igen illusztris vendége van.
– Muzaffer ed-din Qajar perzsa uralkodóra gondolsz,
Ármin bátyám?
– Természetesen rá – bólintott Vámbéry. – A sahnak
most a te szolgálataidra van szüksége, ezért kérlek, vedd a
kalapodat, és gyere velem!
– Most azonnal? – ráncolta homlokát Ambrózy báró, aki,
bár maga is főúr volt, mégis gyűlölt minden ceremóniát,
ami a koronás főkkel való érintkezéssel együtt jár. – Gáspár
bácsival épp az új istálló helyét mértük…
– Most viccelsz velem, Richárd? – kiáltott ingerülten
Vámbéry Ármin. – A perzsa sahra tegnap éjjel Pesten, a
Hungária Nagyszállóban egy kísértet, démon, vagy tudom
is én, miféle ördögi lény rontott rá, és hajszál híján megölte.
Ez csak fontosabb valamicskét, édes fiam, mint az új istállód Vagy tán tévedek?

2
Pest, 1900. szeptember 26.
Nemhiába korunk egyik legnagyobb magyar tudósa,
Vámbéry Árminnak abban tökéletesen igaza volt, hogy a
perzsa sah ellen elkövetett gyilkossági kísérlet fontosabb,
mint az Ambrózy-villa új istállója. Abban pedig én voltam
tökéletesen biztos, hogy nekem ott a helyem, ahol ama bizonyos
éjszakai kísértet a titokzatos keleti uralkodót le akarta
mészárolni. Ezt a véleményemet azonban Richárd sajnos
nem osztotta, ezért úgy otthon felejtett, mint valami feleslegesnek
vélt esernyőt.
– Pedig a zápor bármikor a nyakába hullhat, kedves báró
úr – motyogtam az orrom alatt, s közben máris azon a csavaros
terven dolgoztam, ami majd az események közelébe
juttat engem.
Minderről azonban majd később számolok be. Most lássuk
inkább azt, hogy mi történt a Hungária Nagyszállóban

azalatt, míg én hattyúból (engedtessék meg nekem ennyi
túlzás) rút kiskacsává változva útra nem keltem.
Vámbéry bácsi (ő már csak az marad nekem, hisz oly
kedves kis öregúr) és Ambrózy Richárd sebes konflison
hajtatott át Pestre. A város immár két napja a perzsa sah és
a messzi Kelet fűszerillatú, bódítóan varázsos bűvöletében
égett. A főbb utcákat és épületeket mindenhol fellobogózták,
így amerre a szem ellátott, a langymeleg őszi szélben
egymást váltva lengtek Perzsia, az Osztrák–Magyar Monarchia
és Magyarhon nemzeti zászlai. A legdíszesebb mind
között persze a Hungária Nagyszálló hatalmas épülete volt,
ahol a sah és az európai körútján őt kísérő teljes udvartartás
84 szobát, vagyis két egész emeletet foglalt el. A környező
Kishíd és Mária Valéria utcát, valamint a Duna-parti korzót
már napok óta a rendőrség tartotta ellenőrzés alatt. Minden
tíz méteren gyalogos vagy lovas, karddal és puskával felszerelkezett
egyenruhás meregette szemét a járókelőkre, bérkocsikra,
hintókra. A szállót megközelíteni csakis komoly
ellenőrzés után lehetett, de ez most kivételesen azokat sem
bosszantotta, akik arrafelé laktak, vagy épp ott volt dolguk.
Vámbéry a kocsit az egyik oldalbejárathoz irányította,
majd leszállva róla, szinte ráripakodott az ajtóban álló rendőrre.
– Jelentse a főkapitány úrnak, hogy meghoztam!
Ambrózy báró ezt hallva kissé elmosolyodott, hisz pog�-
gyászként eddig még senki nem beszélt róla, de a jó öregnek,
kit régóta ismert és tisztelt, ezt is könnyedén elnézte.
Rudnay Béla, Budapest székesfőváros főkapitánya a szálló
nagyszalonjában várt rájuk. Idegességét jelezte, hogy bal
keze folyton kardja díszbojtjával matatott, arca egészségtelenül
szederjes volt, és máskor mindig oly szépen vikszolt
bajsza most úgy borzolódott, mint a macska szőre, ha komisz
kutyával találkozik.

– Csakhogy itt vagy végre, kedves barátom! – sietett Ambrózy
elé a főkapitány. A bárónak rögvest feltűnt, hogy a pazarul
berendezett, óriási nagyszalonban egyetlen vendég
sincs, ám annál több a civil ruhás, keménykalapos, savanyú
képű detektív. – Éppen rád van szükségünk, kérlek, jöjj velem
a sahhoz!
– Bocsánat – torpant meg a báró –, de mielőtt őfelségénél
tiszteletemet tenném, szeretném megismerni a tényeket.
– Tények? – Rudnay keserű göcögést hallatott. – Azok
vannak a legkevesebben, barátom. Amit tudok és értek ebből
az egész bolond históriából, azt persze elmondom neked,
de addig is haladjunk a célunk felé. Őfelsége lakosztálya
az első emeleten, az épület középső részén található,
úgyhogy jócskán gyalogolhatunk, és közben beszélhetünk
is eleget.
Az oroszlános perzsa lobogókkal bevont falak közt haladva
mindenhonnan detektívek, nyugtalan pincérek és
szobalányok, valamint kíváncsi vendégek figyelték őket.
Utóbbiak legtöbbje díszes kaftánt, aranyhímzéses, keleti
szabású öltönyt és fezt vagy asztrakánsipkát viselt – ők
mind a sah udvartartásának kisebb-nagyobb rangú tagjai,
vagy épp azok szolgái voltak. A Hungária egyéb vendégei,
akik leginkább külföldről érkezett hölgyek és urak lehettek,
úgy néztek rájuk, mint állatkertben az egzotikus négylábúakra,
míg a detektívek látványától nyomban feszültek vagy
épp ingerültek lettek.
Rudnay egyre sebesebben lépkedett. Átvágtak a zenetermen,
és épp a személyzet számára fenntartott mellékfolyosón
haladtak tovább, mikor kitört belőle a feszültség.
– Micsoda skandalum!
– Skandalum? – kérdezte a báró. – Én nem hallottam
semmit, pedig ebben a városban szélvészként terjednek a pletykák.

 

– Teljes hírzárlatot rendeltem el – felelte a főkapitány –,
és megmondtam az embereimnek, hogy ha valaki csak böffenteni
is mer közülük arról, ami itt történt, azt személyesen
nyakazom le.
Ambrózy báró ekkor felemelte ezüstfejű sétabotját, és keresztbe
téve azt Rudnay előtt, megállította vele az ingerült
főkapitányt.
– Tényeket – mondta. – Most!
A folyosó, ahol hármasban álltak, teljesen kihalt volt.
A rendőrfőnök idegesen beharapta húsos alsó ajkát, majd
biccentett.
– Tényeket akarsz, barátom? Hát jó. Három holttest hever
odalenn, a szálloda jégvermében, és félek, hogy ez még
nem a vérfürdő vége.
– Három halott? – vonta össze szemöldökét Ambrózy
báró.
– Vagy kettő – rántotta meg a vállát Rudnay. – Ahogy
vesszük. Az egyikük ugyanis a sah kedvenc kutyája, ami
mindig vele aludt, az ágy lábánál. Megmérgezték.
– Értem. És a másik két holttest?
– Az egyik Lipka, a legjobb detektívem. Őt állítottam éjszakai
őrségbe a sah ajtaja elé. Átvágták a torkát, miközben…
Khrm, nos, miközben a mosdóban a szükségét végezte.
– Csupán egyetlen rendőr állt a sah ajtaja előtt? – csodálkozott
a báró, mire a főkapitány kedve még paprikásabb lett.
– Hisz tele az egész ház rendőrökkel – recsegte védekezőn.
– Úgy hemzsegünk itt, mint ferencvárosi lelencgyereken
a tetvek. Ki gondolta volna…
– Na, és a másik hulla? – vágott a szavába Ambrózy, akit
valóban csak a tények érdekeltek.
– Ismeretlen, köpcös, középkorú kis ember – szólalt meg
most Vámbéry, sokkal higgadtabban, mint a főkapitány.

 

Oldal: BÖSZÖRMÉNYI GYULA-AMBRÓZY BÁRÓ ESETEI 2.5 BERETVA ÉS TŐR-RÉSZLET1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat