Első rész:
Bartillia után.

A csatamágus az éj közepén robbantotta be a várfalat.
Caliannara a szegénynegyed biztos távolából hallotta a dörrenést.
Azt is tudta, mit jelent. Apja, a gróf halálát, több tucat szolga lemészárlását,
a kincstár kifosztását – és hogy Vare meg ő immáron földönfutók.
Harmadnapja bujkáltak a város peremén, ahol a sikátorbűz, a
csatornalé és a patkányok hada elvette a zsoldosok kedvét a kutakodástól.
Vare alkonyatkor hagyta magára, hogy élelmet, és ami még
fontosabb, híreket szerezzen. Caliannara az odú legsötétebb zugában,
árnyékként kuporogva várta, miközben odakint az ostromlók
lármája verte fel az éjszakát. Minden sikoly ismerősnek tűnt, minden
diadalüvöltés mögé apja gyilkosát képzelte. Közéjük akart állni,
sziklafa íjával a kezében, és ha végül menekülni kényszerülnek is,
kitartani, amíg csak lehetséges. A döntést azonban nem ő hozta
meg, hanem a gróf, Vare pedig engedelmeskedett: megragadta fiatal
úrnőjét, amíg mögöttük egy szobalányt öltöztettek erőszakkal fejedelmi
díszbe – Mariom, zümmögött a név Caliannara fülébe még
három nap múltán is, Mariomnak hívták –, és magával vonszolta.
Dideregve húzta össze magát a kunyhó sarkában. A tűz, amire
hajadoni fonatát vetették, mostanra leégett, de fojtogató füstje még
mindig betöltötte a nyomorúságos viskót. Köhögnie kellett tőle, bár

az égő haj szaga jóval kevésbé zavarta, mint a kiontott vér bűze, ami
az utcáról szivárgott be a szedett-vedett deszkafalon keresztül.
Az első két éjszakán még megesett, hogy egy-egy zsoldos bepillantott
az ajtón. Ilyenkor Caliannara behúzta a nyakát, megmarkolta
a kését – silány darab volt, hiszen nem árulhatta el rangját
azzal, hogy sziklafából csiszolt fegyvert rejteget a rongyai alatt –, és
visszafojtotta a lélegzetét. Ám a fáklyafény egyszer sem érte el a sarkot,
ahol kuporgott.
Mostani magányát azonban ember nem, csupán egy patkány
zavarta meg. Farkasszemet néztek az elégetett haj füstjén keresztül,
amíg az állat meggyőződött róla, hogy ezúttal nem rágcsálnivaló holttest
akadt az útjába, aztán a szalmazsák mellé vetett fekete kenyérhez
surrant, és lakmározni kezdett. Caliannarát émelyítette a nesz,
de nem zavarta el a patkányt; az legalább egy időre elterelte a figyelmét
a kinti eseményekről. Egészen addig hallgatta a motozását, amíg
halk nyikordulással rájuk nem nyílt az ajtó.
Vare körbepillantott, mielőtt belépett volna. Vállán szélesen
feszült meg a szakadozott köpeny, mégis halkan és könnyedén
mozgott, amint az nemesi testőrtől el is volt várható. Az eliszkoló
patkány láttán ráncok szaladtak karvalyorra köré. Caliannara a
kenyérdarabot bámulta, és csak akkor mozdult meg, amikor a férfi
a kezét nyújtotta neki.
– A várban vannak? – Elsőre nem sikerült kimondania a kérdést,
meg kellett köszörülnie a torkát, hogy megismételhesse.
Vare súlyosat bólintott.
– Akkor az apám halott. Mind halottak.
Bergant gróf arca fájó élességgel rajzolódott ki a lány tudatában,
mint holmi festmény, amit kérlelhetetlenül megfakít majd az idő.
Összefüggéstelen emlékképek társultak hozzá: a legutóbbi vadászaté,

ahol szégyenletesen kevés vadat sikerült elejteniük, de cseppet sem
bánták, egy csendes vacsoráé, amikor apja a király haditanácsosaként
eltöltött éveiről mesélt, és végül a legfrissebb, ami az összes többit
háttérbe szorította. A szálegyenes hátú, sápadtságában is eltökélt
nemes úré, amint darabokra tépi az ostromgyűrűn kívülről érkezett
levelet, és parancsba adja, hogy vezessék el egyetlen lányát a színe elől.
Ott pusztult el vajon, a csarnoka közepén, ugyanolyan büszkeséggel
fogadva a hóhérait is, mint amivel tőle vett búcsút? Caliannara tompán
arra gondolt, hogy sírnia kellene, de nem érzett mást, csak végtelen
ürességet, amit még Vare következő szavai sem tudtak betölteni.
– Nem mind, úrnőm. Te élsz, és ha rajtam múlik, életben is maradsz.
A lány hallgatott. Lelki szeme előtt halottakkal borított folyosók
és a várfalon át betörő zsoldosok képei kavarogtak. Azon a várfalon,
ami mindeddig rendíthetetlenül állta az évszázadok viharait,
amin meg kellett volna törnie az ostromló seregnek, amíg erősítés
nem érkezik – és amit egyetlen, semmiből jött robbanás a földdel
tett egyenlővé.
– Továbbra is úgy gondolod, hogy varázslattal van dolgunk? –
suttogta aztán, de testőre így is megértette.
– Nincs kétségem felőle, úrnőm. A túlélők dörgőporról beszélnek,
de a falat mágiával rombolták le.
Caliannara nem kérdezte, honnan tudja. Vare értesülései eddig
is helytállónak bizonyultak, most sem látott okot arra, hogy kételkedjen
bennük.
– Mágiával – ismételte. – Akkor tényleg Yondican báró fordult
ellenünk.
Ezúttal a szomszéd királyságbeli nemesember alakja ködlött fel
előtte, akivel csupán hetekkel azelőtt jegyezték el, és az ürességen,

ami a robbanás óta eltöltötte, először sejlett át érzelem. Halvány
szikra volt mindössze, a düh szikrája, szinte azonnal ki is oltotta a
tehetetlenség. Talán sosem jutnak ide, ha tiltakozott volna, amikor
apja közölte vele, hogy felbontották az eljegyzését Yondicannal, és
másik vőlegényt talált számára…
– Egyél! – Vare félig sült húst nyomott a kezébe. A lány fásultan
harapott bele, és csak akkor jött rá, mennyire éhes volt már, amikor
gyomrában elcsitult az addig kínzó fájdalom. – Nincs értelme
tovább maradnunk. Aki még talpon van, a várat fosztogatja. Ez a
legjobb esélyünk, hogy kijussunk.
– Hová megyünk?
– Biztonságba helyezlek.
Caliannara megvakarta a karját. A bolhák már az első éjszakán
gyötörni kezdték, és azóta sem hagytak nyugtot neki. Nem ellenkezett,
amikor Vare ócska köpenyt borított a vállára, és kiterelte az
éjszakába.
Vérszennyes sárlé csordogált a kunyhók között, feláztatta a döngölt
agyagot. Mindenfelé holttestek hevertek a küszöbökön, egyikük
fölött két kutya acsarkodott. Caliannara közelebb húzódott
Varéhoz. Látta a holdfényben testőre arcélét, markáns karvalyorrát,
hátára hulló fekete haját és a sejtésnyi borostát, ami végigfutott az
állán. Az ismerős vonások segítettek, hogy ne érezze magát tökéletesen
egyedül, de csak akkor enyhült szíve zakatolása, amikor a férfi
tőrt csúsztatott a kezébe.
– Ha kevesen jönnek, ellenük. Ha sokan, magad ellen – mormolta
Vare. – De ez a városrész már kiürült, aligha találkozunk
bárkivel is.
Ezúttal sem tévedett. Csupán egy-két koldus vetődött az útjukba,
akik elég eszesek voltak hozzá, hogy elrejtőzzenek a fosztogatók elől.

Sötét alakok osontak az árnyékban, olykor a távolból a gróflány és
a testőr kettősét méregetve, de senki sem támadott rájuk. Anélkül
érték el a városfalat, hogy megállították volna őket.
– Átmászunk – súgta Vare. – A kapu miszlikbe tört, de őrzik.
A fal érdes kövei jó kapaszkodót kínáltak, de hidegük bántotta
a kezet, keménységük beszakította a megerőltetéshez nem szokott
körmöket. Vare árnyékként segítette úrnőjét a mászásban: megelőzte,
aztán lenyúlt, és maga mellé húzta. Megbizonyosodott róla,
hogy a lány szilárdan kapaszkodik, csak akkor ugrott le a túloldalra,
és kitárta a karját, hogy elkaphassa védencét.
Caliannara még hátrafordult, mielőtt követte volna. A lerombolt
város és közepén a lángokban álló kastély – az egyetlen otthon, amit
életének tizennyolc éve alatt ismert – magához bilincselte a tekintetét.
A tetőkön zöld fényjáték kúszott végig; a lány beleborzongott,
noha a látvány megerősítette Vare szavait. Ezt nem okozhatta dörgőpor,
akkor sokkal hevesebben, mindent emésztően égett volna.
Feltámadt a szél, a lány füléhez sodorta az arcán lecsorduló könnycseppet.
Vare felpisszegett neki, és sürgetően intett. Caliannara megtörölte
a szemét, aztán ugrott, belekapaszkodott a testőrébe, és egy
pillanatra hozzásimult. Reszketett a város felé süvöltő, jeges szélben.
– És most?
– Be a lápba. – Vare levetette rongyos köpenyét, és azt is a lány
vállára terítette. A holdfény élesen rajzolta ki a karján húzódó fehér
forradást.
Hallgatag, komor órák következtek. Fedezék nélküli szántóföldeken
vágtak át, az éjszaka sötétjére bízva, hogy elrejtse őket az
utat járó fegyveresek elől. A fagyos göröngyök alattomosan gördültek
Caliannara talpa alá, mintha puszta rosszindulatból akarták
volna elgáncsolni, hátuk mögött a város füstje megülte az eget, és

beszennyezte a holdat. A gróflány beburkolózott dupla köpenyébe,
és Vare karjára támaszkodott. Testőre határozottan, de gyengéden
vezette; ügyelt rá, hiszen tudta, hogy nem bír egy közember erőnlétével.
Végül azonban a szántók elmaradtak mögöttük, a tájra pedig
a zsoldosok kurjantásai és a lópaták zaja helyett az őszi éjszakák
csendje ereszkedett.
– Biztosan jó ötlet sötétben járni a lápvidéket? – Caliannara
toporgott, hátha a mozgás segít a hidegtől hasogató lábujjain. Sokért
nem adta volna, ha ócska cipő helyett rendes csizmát viselhetett
volna, Vare azonban ragaszkodott a tökéletes álcához.
– Nincs választásunk, úrnőm – felelte. – Nappalra továbbmehetnek.
– Kicsodák?
– Hallottál már a Karvalyokról?
Caliannara szeme megrebbent a félelemtől.
– Egy zsoldoscsapat?
– Nem fognak ártani neked.
Ezt még testőrének sem tudta elhinni. Amióta eszét tudta, éltek
a birodalomban férfiak és nők, akik áruba bocsátották fegyverüket
– ha kellően megfizették őket, akár sötét célokért is. Pusztító eszközök
csupán, pénzért bármire képesek, ami sokszor kapóra jött egyikmásik
nemesnek, arra azonban, hogy egyikük ellen vonuljanak
– méghozzá ekkora számban –, még sosem volt példa. Caliannara
három napot rettegett végig, miközben otthonát zsoldosok dúlták
szét, és épp elég halált látott-hallott ahhoz, hogy soha többé ne akarjon
a közelükbe kerülni.
Vare látta, hogy megremeg, és bátorítóan megszorította a karját.
– Bíznod kell bennem, úrnőm. Tudom, mit csinálok.
– De hisz felégették a városomat!

– Nem a Karvalyok. Ők soha. Az ostromnak még csak a közelébe
se jöttek. Három napja figyelek, azóta nem mozdultak a táborukból.
– Mi mást keresnének itt? – kérdezte kétkedve a lány.
– Azt csak a sors tudja, úrnőm. De számunkra a biztonságot jelentik.
A lábukkal tapogatták ki a zsombékokat. Kerülték a víztükrön
megtörő holdsugarat. Caliannara a hideg ellenére is leizzadt, amíg
félig elkorhadt pallókon egyensúlyozott, vagy növénycsomók tetején
ugrált, és többször is csak Vare karja mentette meg a vízbe zuhanástól.
– Kitartás – mormolta a férfi. – Hamarosan elérjük a dombhátat.
Ott táboroznak.
Caliannara bólogatott. Tudott a szárazulatról, ahol a maga idejében
ősei vára állt, mielőtt a láp magáénak követelte volna a térszínt.
Mindig is fel szerette volna keresni a romokat, ámbár merőben más
körülmények között. Sóhajtva eredt neki, de meg is dermedt, amikor
néhány lépésnyire idegen hang harsant:
– Meg se kérdezem, ki vagy és honnan tudsz a táborhelyről. Már
tegnap mérget mertem volna venni rá, hogy te szimatolsz errefelé.
Vare kardja tompa zörejjel hullott a földre, ahogy lassan égnek
emelte a kezét. Caliannara először nem értette, aztán meglátta a
testőre hátának szegezett nyílvesszőt. Mögöttük, a zsombék szélén
napszítta-szőke, karcsú zsoldos állt sziklafa tüskékkel kivert
bőrzekében. Fiatalabb volt, mint Vare, huszonhat-huszonhét éves
lehetett; arcát a holdfény már-már udvarképesnek mutatta, gúnyos
vigyorától azonban libabőr borította el a lányt.
– Zurvan Delanga. – Vare megvetéssel ejtette ki a nevet. – Megköszönném,
ha nem állnál az utunkba.
– Ne fáraszd magad! Akkor is az utadba állnék, ha nem kaptam
volna rá utasítást.

Éles hangja volt, kellemetlen, bántotta Caliannara fülét. Vare is
ökölbe szorította a kezét, még ha türelmesen felelt is:
– Segítségre van szükségünk.
– Azt mindjárt kitaláltam – húzta el a száját a zsoldos. – Mi más
kéne, mint segítség? Csakhogy a parancs nem változott. Tizenegy
év ide vagy oda, még mindig nemkívánatos vendég vagy a Karvalyok
táborában.
Csak a félelem akadályozta meg benne Caliannarát, hogy a név
hallatán az ajkába harapjon. Vare azonban nem adta fel.
– A jelen helyzetben Shastor sem vitatná, hogy…
– Rohadtul nem érdekel, mit vitatna a kapitány.
– Ne szórakozz velem, Delanga, Shastor tartozik nekem!
– Ő nem így gondolja, miután otthagytad a szarban. Miután
mindenkit otthagytál a szarban.
– Akkor csak őt vidd magaddal! – Varét mozdulatlanságra ítélte
a hátának szegezett nyílhegy, így csupán az állát biccentette úrnője
felé. Caliannarának tüstént megdermedt az ereiben a vér. Tiltakozni
akart, ám a szőke megelőzte:
– Cipeljük helyetted a poggyászodat? – kérdezte megvetően. –
Minek nézel te minket?
– Most nem rólam van szó.
Vare hangja elakadt, ahogy a zsoldos kihúzta az íját, a gróflány
pedig lehunyta a szemét, és önkéntelenül is kitapogatta az övébe
dugott tőr markolatát. A fegyver hűvösen simult az ujjai alá. Hiányzott
a gyakorlóterem biztonsága, meg a tudat, hogy ellenfele – rendszerint
Vare – akkor sem ártana neki, ha hibázik, de nem felejtette
el testőre szavait. Ha kevesen jönnek, ellenük.
A zsoldos figyelmét nem kerülte el a mozdulat. Gyilkos könnyedséggel
perdült; hátára csapta az íját, másik kezében pedig, ami a lány

nyakához suhant, hosszú vadászkés villant. Caliannara érezte a torkán
az élét, ahogy nyelt egyet. Lehunyta a szemét, mégis maga előtt
látta a szőke gúnyos mosolyát.
– Ne merészelj kezet emelni rá!
Vare hangja kapkodónak tűnt, idegesebbnek, mint amilyennek
Caliannara valaha hallotta – pedig néztek már farkasszemet útonálló
csürhével és vérig sértett, párbajozni kívánó nemes ficsúrral is
–, mintha bármire képesnek ismerné a szembenállót. Az továbbra
is sakkban tartotta a lányt, testőrének pedig csupán a válla fölött
vetette oda:
– Fürödj meg!
Caliannara majdnem rábólintott. Csakugyan bűzlöttek mindketten,
az orrfacsaró szag része volt sebtében felöltött álcájuknak.
Aztán rájött, hogyan érti a zsoldos, és kitört belőle a riadalom.
– Ne!
A szőke új keletű érdeklődéssel futtatta végig rajta résre húzott
szemét.
– Á, szóval lány a kölyök? Talán mégis érdekelni fogja a kapitányt.
– A zsoldos arca megkeményedett. – Gyerünk, a vízbe! És meg ne
próbálj kijönni, amíg hallótávolságon belül vagyok.
– Halálra ítéled! – Caliannara egyszerre elfeledkezett a torkát
környékező pengéről. – Ebben a szélben…
– Feltalálja magát – szakította félbe a szőke. – Jó szokása. – Meglebbent
a copfja, ahogy hátrakapta a fejét. – Mi lesz?
A lány beharapta az ajkát. Vare megadóan lépett a láp felé; Calian
nara tudta, hogy az őrá emelt kés miatt nem áll ellen. Bensőjében
a félelem mellett ismét feltámadt a keserű düh. Vare hiába bizakodott:
végül a Karvalyok sem különbek a többi zsoldosnál. Ez itt legalábbis
ugyanolyan könyörtelen, mint akik az otthonát fosztogatják.

Ha továbbra is olvasnád szívesen, a könyvesboltban megtalálod, és a Westendben, és még ahol a Könyvmolyképző kiadó boltja van.

 

Oldal: KAE WESTU-KARVALYSZÁRNYON/ RÉSZLET.
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat