– Valóban? A nagynénédé? – Nem is próbálta leplezni a kétkedését.
Rettenetes zavarba jöttem.
– Ó, igen… Fantasztikus levélíró… hetente ír, olykor kétszer
is… egyébként a skót felföldön lakik, és szegénykém, szörnyen magányos…
az öreg, vak collie-ján kívül nincs, akivel beszélgethetne…
tudod, kerekes székbe kényszerült, és nem tud eljárni otthonról…
– Túl sok apró részlettel gazdagítottam, a hazugok gyakori hibájába
esve.
– Ez esetben a leveleit minden bizonnyal nem NW3 postabélyegzővel
bérmentesítik.
Éreztem, hogy megfagy az ereimben a vér. Köztudott volt, hogy
az Angol Balett székháza a Belsize Parkban van. Sebastian úgy mosolygott,
mint egy kínvallató, amikor csont roppanását hallja. A testem
néma sikolyba feszült, de egy táncos fortélyai között első helyen
szerepel a színészi játék, így kifelé tovább mosolyogtam, ő meg
tovább figyelte az arcomat. Gyötrelmes volt úgy tennem, mintha
ártatlan és közömbös volnék. Már éppen ott tartottam, hogy mindent
bevallok, és az irgalmára bízom magam, ha volt benne ilyesmi,
amikor így szólt: – Zárd be az ajtót!
Felugrottam, hogy teljesítsem a parancsát. A kihallgatás legfrissebb
fenyegetése annyira elvonta a figyelmemet, hogy fel sem
készültem a fájdalomra, ami a talpamból a térdembe sugárzott.
Az ajtót egy régimódi réz rászegező zárral lehetett becsukni. Időbe
telt, mire a kulcsot rá tudtam fordítani, és ezalatt lehetőségem
volt rendbe szedni a vonásaimat. Miközben visszamentem az asztalhoz,
megkönnyebbülten láttam, hogy gyökeres fordulat állt be.
A tekintete elvesztette ridegségét, a mosolya majdnem szeretetteljes
volt.

– Jaj, Marigold! Micsoda kis intrikus vagy! – nevetett lágyan. –
Vedd le a harisnyádat, kis amuse-gueule-m!
Ezt a becenevet találta ki számomra – és kétségkívül számtalan
más lány számára –, ami a „gueule”– girl (lány) szójátékán alapult.
Elfogadtam a szomorú tényt, hogy sokakkal osztozom rajta. Ráadásul
a pesszáriumom az öltözőszekrényem polcán volt. Több eszem
volt annál, semhogy azt javasoljam, várjon kicsit, míg idehozom.
Gyorsan levetettem a lábmelegítőmet, a harisnyanadrágomat és a
bugyimat. Szerencsére olyan dresszt viseltem, ami alul francia kapcsokkal
záródik, így a felsőrészt a kardigánommal együtt magamon
tarthattam. A tűz ellenére szinte megfagyott körülöttünk a levegő,
ami már több volt, mint metaforikus.
– Ülj fel az asztalra! – Beszéd közben kigombolta a sliccét. – Tárd
szét jobban a combodat… kicsit emeld meg a csípődet… á, igen!...
így már sokkal jobb! Nagyon jó! Mmm… milyen helyes kis tested
van… feszes, szűzies… tökéletes test… – Visszafogottan elegáns
környezetünkkel összhangban, lassan mozgott bennem. – Ha akarnám,
az évtized legnagyobb táncosává tehetnélek… a huszadik…
század… legnagyobb nevévé… – Ahogy egyre jobban felizgult, a
szavak úgy peregtek egyre gyorsabban és sziszegve az ajkáról. – De
ha… elhagysz… te… kis… fruska…, gondoskodom róla, hogy
többé egyetlen dicsérő kritikát se kapj… tedd arrébb azt a kibaszott
szemetet!
Oldalra söpörtem a tintatartót, és hátrahajoltam az íróasztalon.
Megfogta a bokámat, és olyan magasra emelte a lábamat, hogy a
lábfejemmel átkulcsolhattam a nyakát. Az itatóson egy kis kemény
tárgy nyomta a gerincemet. Valószínűleg a szimbolikus bicska. Igaz,
hogy minden kritikus hajlamos a fenyegetésre és a megvesztegetésre?
Nem tudhattam. Bizonyára Mr. Lubikoffnak is van ekkora

befolyása. Ha nem több? Ugyanakkor dönthet úgy is, hogy egy totális
háború Sebastian ellen még sincs az ínyére. Annak ellenére,
hogy az egyéni és kollektív versengés heves volt – bár talán a pontos
kifejezés a kíméletlen lett volna –, minden résztvevő fenntartotta
a látszatot, miszerint felette állunk a kicsinyes rivalizálásnak, és az
egyetlen, ami számít, a magasztos művészet, amelynek mi csak szerény
tolmácsolói vagyunk. Mindez csak öncélúság volt.
Minden azon múlt, hogy Mr. Lubikoff mennyire szeretné, hogy
nála táncoljak. Lehet, hogy van számomra egy partnere. Akárcsak
a gyertyatartók, díszek, alkalmilag felállított asztalok esetében,
egy páros többet ér, mint a partnerek külön-külön. Karszavina és
Nizsinszkij, Fonteyn és Nurejev, Sibley és Dowell olyan párosok
voltak, akik egymás táncából merítettek ihletet, mellesleg remekül
néztek ki együtt, és ez gyorsabban megtöltötte a színházakat, mint
bármi más. De Mr. Lubikoff nem engedi majd azonnal, hogy belelássak
a kártyáiba. Egyelőre nem engedhettem meg magamnak,
hogy bármi olyat tegyek, amivel magam ellen hangolom Sebastiant.
Tanácstalanságomban majdnem összekulcsoltam az ujjaimat a
fejem alatt, amit olyankor teszek, ha komolyan töröm a fejemet
valamin, de Sebastian hangos sziszegése, ami erősen hasonlított egy
mozdony hangjára, ami gőzt adva kihúz az állomásról, arra késztetett,
hogy felsóhajtsak, és mámorosan a küszöbönálló orgazmus grimaszába
torzult arcába bámuljak; egy ezüstös tincs magas, csontos
homlokába hullott.
– Légy… jó…, és… akkor… Freddyvel… táncolhatsz! – Minden
szót egy erős lökés kísért, amitől a mozdony kazánja robbanásig
feszült.
Miközben feladatát végrehajtva, lihegve fölém hajolt, Freddyt is hozzáadtam
az egyenlethez. Frederick Tone, az LBT premier danseur-je

pillanatnyilag Amerikában turnézott Mariana Willoughbyval és a
társulat egy részével; sajnos, nem sikerült kívánatos párt alkotniuk.
Senki sem tudta megmondani, miért, egyszerűen csak nem jött
össze. Freddynél a virtuóz technikai tudás páratlan szökellésekkel
párosult. Ráadásul tökéletes fizikuma és lélegzetelállító külseje volt.
Ezzel szemben szegény Alexnek, akivel rendszerint táncoltam, nem
volt nyaka, keskeny volt a válla, apró szeme körül pedig piros folt
éktelenkedett, akárcsak egy francia bull terriernek. És bár technikai
szempontból elsőrangú teljesítményt nyújtott, sosem lángolt,
legalábbis velem nem. Kedves fiú volt, és nagyon szerettem, de egy
párosnál lényegtelen a kedvesség, ami nagy szerencse, mert Freddy
igazi szemétláda volt.
Sebastian már a ruháját igazgatta. Én is felszabadultan öltözködtem,
ám ennek az érzésnek semmi köze sem volt a közösüléshez. Bár
a táncosok, talán az életük intenzív testiségének kivetítéseként általában
rendkívül szexisek, és többé-kevésbé mindenkivel és mindennel
hajlandóak párosodni, én személy szerint nem igazán értettem,
mire az a nagy felhajtás.
Tizenhét évesen veszítettem el a szüzességemet egy hatvanéves
dramaturggal, aki Orlando Silverbridge-dzsel dolgozott együtt a
Homlokzat felújításán, ami egy táncot és szavalatot kombináló excentrikus
balett volt. Ez volt az első hivatásos szerepem a karban.
A dramaturg hihetetlenül öregnek, majdnem vénnek tűnt. Jó kapcsolatokkal
rendelkezett, baráti kapcsolatot ápolt a királyi családdal,
hosszú és kiemelkedő pálya állt mögötte, és a művészvilágban mindenki
ünnepelte, aki csak számított valamit. Kopasz volt, ezt azonban
a szőrös fül és a jó élettől megnőtt pocakon burjánzó göndör,
ősz szőrzet ellensúlyozta. A borzalmas megpróbáltatást csak úgy bírtam
elviselni, hogy figyelmeztettem magam az ígéretére, miszerint

Orlandóval – akivel akkoriban viszonya volt – kirúgat a balettkarból,
ha nem engedek neki. Tudtam, hogy megteheti, mert Orlando
hihetetlenül ambiciózus volt, és a dramaturg szőrös hasa ellenére
is ülve pitizett, valahányszor a dramaturg nyalánksággal kecsegtette.
Szüzességemet a színpad alatti egyik kelléktároló helyiségben veszítettem
el. Aurora hercegnő ágya szerencsére kéznél volt. Később
Lizzie karjában sírtam, mert a szerelemről akkoriban ostoba, romantikus
elképzeléseket dédelgettem. Sajnos, amikor Orlando rájött,
hogy lefeküdtem a dramaturggal – mindig is gyanakodtam
Bellára, hogy hangtalanul ólálkodik a színházban –, olyan bosszús
lett, amiért bemerészkedtem a kizárólagos vadászterületére, hogy
két évembe került, amíg visszaverekedtem magam a kegyeibe.
– Elkésem az ebédről – pillantott Sebastian az órájára, és a hangjából
egy kis bosszúság csendült ki, mintha én tartottam volna vis�-
sza. Mialatt a cipőm szalagjait kötöttem meg, a noteszét vizslatta,
majd felkapta a kagylót, és tárcsázott.
– Halló! A Wiltonnal beszélek? Legyen kedves megmondani
Lord Bezantnak, hogy tizenöt percet kések. És természetesen elnézést
kérek. – Letette a kagylót. – Nem árt az öreg fösvénynek, ha
tudja, hogy némelyikünknek állása van. Szeretném, ha pénzt guberálna
ki a Les Patineurs-re. Ma este a próba után találkozunk.
Dulwichba megyünk.
Dulwichban állt Sebastian gyönyörű, bár meglehetősen rozzant,
régensség korabeli háza; a legszükségesebbeken kívül alig volt benne
bútor. A szalon üresen tátongott, csak egy kanapé állt benne,
amelyen Sebastian a szerelmi viszonyait bonyolította, már amikor
otthon volt, és Sebastian egyetlen luxustárgya, egy pompás Steinway
hangversenyzongora. Nem mindennapi kegy volt Sebastian

rezidenciájába meghívást kapni. Megbízható forrásból tudtam,
hogy Sebastian előző szeretője sosem lépte át a ház küszöbét.
– Jaj, de csodálatos! Csak az a baj…, hogy elég fáradt leszek. És
taxit sem könnyű szerezni.
Sebastian Les Chanterelles-ben tartott születésnapi vacsoráját követően
kaptam először meghívást Dulwichba. Ez két hónapja történt,
és amikor Bella fülébe jutott a társulaton belül keringő pletyka
erről a figyelemre méltó megtiszteltetésről, a továbbiakban már
a látszatát is kerülte annak, hogy kedvel. Talán vigaszára szolgált
volna, ha tudja, milyen keserves este volt. Az étteremben Sebastiant
teljesen lefoglalta az, hogy elbűvölje a rövidesen bemutatásra kerülő
produkciók szponzorálására kiszemelt vendégeket, és egy pillantást
sem vetett rám. Egy megkeseredett koreográfus és egy impresszárió
között ültem: a koreográfust kétszer is mellőzték Orlando miatt,
az impresszáriót pedig nemrég hagyta ott a felesége egy díszletfestő
miatt. A főfogásnál már üveges tekintetűek voltak, a pudingnál meg
zokogtak. Még a kitűnő étel sem vigasztalt. A táncosoknak könnyűeknek
kell lenniük, hogy könnyen fel lehessen emelni őket. Ettem
pár osztrigát, egy kis darab csirkét, három salátalevelet és egy szelet
ananászt, és éhesen meresztettem a szemem, mialatt a többiek halálra
zabálták magukat.
Több kimerítő óra elteltével Sebastian megragadta a karomat,
taxiba tuszkolt, és magával vitt Dulwichba. Nem volt időm a ház
szépségét csodálni, mert Sebastian lesegítette rólam a kabátot, és a
kanapéra mutatott. A szex sok kalóriát éget. Szerelmeskedés közben
vágyakozva gondoltam arra a tál sült krumplira, amihez a zokogó
impresszárió hozzá sem nyúlt. Az egészet megehettem volna úgy,
hogy egy dekát sem hízom. Amikor Sebastian kielégítette a vágyát,
felsegítette rám a kabátot, a bejárati ajtóhoz kísért, és határozottan

becsukta mögöttem. Hajnali kettő volt, és sehol egy taxi. Szörnyű
háromnegyed órát töltöttem egy telefonfülkében, ami pisiszagtól
bűzlött, mire találtam egy minitaxit, ami hazavitt.
– Ott maradhatsz éjszakára – közölte Sebastian. Meglepettnek
látszhattam, mert hozzátette: – Nem zavarsz. Elalhatsz a kanapén.
– Köszönöm – feleltem alázatosan. Tisztában voltam vele, hogy
példátlan kegyben részesített.
Ismét az órájára nézett. – Húzás!
Elhúztam. A menza zsúfolásig tele volt. Joghurt már nem maradt,
így az almát és a sajtot állva kellett megennem.
– Hol voltál? – jött oda hozzám Lizzie.
– Lenoir irodájában. Valószínűleg dugott – felelte helyettem Bella,
aki egy közeli asztalnál ült. A társai feltűnően ellenségesen nevettek.
Mióta Sebastian kedvese lettem, és főleg, mióta megkaptam
Giselle szerepét, a barátaim olyan sebességgel váltak köddé, ami
megrémített volna, ha hasonló körülmények között nem ugyanezt
látom másoknál is. Ha fantasztikusan sikeres lennék, ugyanilyen
gyorsasággal sereglenének vissza, de addig boldogtalan köztes állapotban
vagyok: már nem tartozom a pórnéphez, de még az istenekhez
sem. Nyomorúságos állapot volt, de nem tehettem ellene
semmit.
Ügyet sem vetettem a gúnyos vihogásra, és nyugodt felsőbbrendűséget
tettettem. – Egy új cipőt törtem be.
– Tényleg? – biggyesztette le megvetően a száját Bella. – Akkor
miért ragadtak papírkarikák a hátadra?
A közönség tekintete elől elrejtve álltam a faépítményben, amelyet
kívülről kunyhónak festettek meg; itt lakott Giselle az anyjával.
A kulisszák mögött a hozzám hasonlóan falusi lányoknak öltözött

balettkar hajladozott és nyújtózkodott. A szívem olyan hevesen
vert, hogy megremegtette tüllszoknyám testhez álló felső részét, és
csupasz karom libabőrös lett. Izgalmamban könnybe lábadt a szemem.
Most fogtam csak fel igazán, hogy a mérhetetlen erőfeszítés,
amivel a testemet tökéletes hangszerré formáltam, a fájó izmok, a
megerőltetés, a rándulások, a zúzódások, a vérző lábujjak, az éhezés,
a pocsék fizetés, a rivalizálások, a féltékenykedések és a csalódások,
mind megérték. Hatéves korom óta, amikor azt mondták,
hogy szaladjak körbe a falu kultúrházának nagytermében a színpadon,
és tegyek úgy, mintha pillangó volnék, az életem erre a célra
irányult, hogy a testemmel szépséget, félelmet, szerelmet, bánatot,
örömet, reményt, kétségbeesést, gonoszságot és felmagasztosulást
fejezzek ki.
Az ütősök azt a taktust játszották, ami Albrecht herceg kopogását
utánozta a kunyhó ajtaján. A díszletmunkás, aki a kezét a kilincsre
téve várt, hogy ajtót nyisson nekem, sok szerencsét kívánt.
Mintha álmomban hallottam volna. Máris egy félős, várakozással
teli parasztlány voltam, aki titokzatos kedvese után sóhajtozik, kinek
udvarlása páratlan boldogsággá varázsolta egyhangú, vidéki életét.
Lángoló szerelemmel vártam, hogy láthassam, érezzem a derekam
körül a karját, a szemébe nézhessek, csodáljam a szépségét,
kifejezhessem hálámat a szerelméért, és osztozzam vele a jövendő,
férjként és feleségként megélt boldogság nagyszerű látomásában.
A zene Giselle belépőjére felkészülve lelassult. Nyílt az ajtó, számolni
kezdtem az ütemet, beszívtam a levegőt, demi-pointe-ra (fél
spiccre) emelkedtem, és belevetettem magam a hang, fény, szín és
mámor világába.

 

Oldal: VICTORIA CLAYTON-HOL KÉSEL HERCEGEM? RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat