Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

– Miért nem mondtad? – Áruló hangok is kiszöknek a számon
a tátogással. Legszívesebben üvöltenék, lehordanám a sárga földig,
amiért kockáztatni merészelt. Próbálok nagy levegőt venni, de a tüdőm
összezsugorodik.
– Mert nem biztos, hogy jól láttam. – Pippa behúzza a nyakát.
Hát persze hogy jól látta. Én is láthattam volna, ha jobban figyelek.
Peter meglátta volna. Mindig azt mondta, hogy túlságosan figyelmetlen
vagyok, hogy nem veszem észre a legfontosabb dolgokat.
Hogy egy nap ez lesz a vesztem. A bátyám most is higgadt maradna.
– Hazamegyünk. Most. Úristen! – suttogom.
Szabályt szegek. Ma már másodjára. Talán meghallották a hangomat.
Talán máris tudják, hogy itt vagyunk… Veszek egy nagy levegőt,
és nagy nehezen legyűröm a rettegést. Nem hiányzik, hogy Pippa
is megérezze.
Egyszerre csak egy dolgot: haza kell jutnunk.
– Apa, nem biztos… – próbálkozik Pippa újra hangosan, de
csendre intem.
Elindulok visszafelé, és jelzem neki, hogy azonnal emelje fel az
íját. Pippa ijedt, félek, hogy elsírja magát.
– Koncentrálj! – utasítom fennhangon. Korábban csak egyetlenegyszer
tűnt ennyire nehéznek betartanom a legfontosabb szabályt:
akkor azt hittem, ott hagyom a fogamat, és Pippa örök magányra
kárhoztatva egyedül marad az erődházban.
Maradj csendben! Maradj csendben!
Surranunk az aszfalton, éberen figyeljük a környezetet. Imádkozom.
Kérlelem a nem létező Istent, hogy ez csak egy lecke legyen a
szabályszegések
miatt, hogy csak túlreagáljam az egészet.

Pippának szüksége van rám, ahogy nekem is őrá.
Néha hátrapillantok, keresem a sápadtaktól megrebbenő bokrokat.
A fakó testek villanását.
Kapkodjuk a levegőt, színes karikák ugrálnak a szemem előtt.
Pippa
fárad, egyre lassabban halad előttem. Letérünk az útról, és rákanyarodunk
a hazavezető ösvényre.
Az erődház magas betontömbje előtűnik a fák közül. Pippa már
csak vonszolja magát. Tudom, hogy nem fog elesni, a Kennek tökéletes
egyensúlyérzéke sosem hagyná cserben. Meglesz. Érzem, hogy
haza fogunk érni. Pár hét múlva talán majd nevetünk az egészen. Azt
akarom, hogy egy életre megtanulja a leckét.
Csak egy fehér foltot látok megvillanni a szemem sarkából. Túl
közelről.
Pippa felkiált, a rettenet felülírja a legalaposabb nevelést is.
Minden egyes szívdobbanásom a fülemben dörömböl.
Úgy állnak a fák között, mintha csak ránk várnának. Most látok
először ennyi sápadtat egy csoportban. Észrevesznek minket, és
mostantól csak mi létezünk a számukra. Ruháikat rég lekoptatta az
idő; fehér bőrük olyan feszesnek tűnik, mintha egy rossz mozdulattól
bármelyik pillanatban elrepedhetne. Valaha emberi körmeik
helyett rozsdavörös karmok nőnek, fejenként tíz apró, mérgező tőr.
A kosz elfedi a hajuk színét; foguk megfeketedett vagy kihullott
az évtizedek alatt. Düh és irigység ül résnyire szűkülő szemükben,
mintha már a puszta jelenlétünkkel emlékeztetnénk őket rég elvesztett
emberségükre.
A hozzám legközelebb álló női egyed megremeg, dühösen kitátja
szuvas fogakkal teli száját. Pippa nyila pontosan a homloka közepén
találja el, és átlyukasztja a koponyáját. A sápadt hátrabukik, de még

dőltében a szívébe hatol a következő nyíl. Felemelem a puskámat,
és lövök. Csak a szívbe.
Az ösvény mindkét oldalán újabb és újabb példányok bukkannak
fel. Hol nyíl, hol pedig lövedék teríti le őket.
– Indulás!
Pippa tegezéből túl gyorsan fogynak a nyilak; a sápadtak egyre
dühösebbek eleső társaik láttán.
– Pippa! – üvöltöm, mire egy pillanatra rám néz. – Mögötted
leszek!
Nekiiramodik. Az utolsó nyilat rántja ki tegezéből, és futtában,
hátrafelé lövi ki a rám támadó szörny szemét. Betöltöm a második
és egyben utolsó táramat. Én is elindulok, közben folyamatosan tüzelek.
Egérút kell! Lemaradok, hogy leszedhessem a Pippát üldöző
sápadtakat. Istenem, milyen gyorsak!
Kifogy a tár.
Elhajítom a puskát, és előhúzom a pisztolyomat. Tíz golyóm maradt.
Már a mezőn rohanunk, a nyílt terepen egyértelművé válnak
a célpontok. Lövök, és minden golyó talál, hálát adok az égnek a
Kennek pontosságáért. De a sápadtak egyre közelebbről kiáltoznak.
Pippa meglengeti a távirányítót, és a magas teraszról legördül a kötélhágcsó.
Oly közel a cél!
Ekkor éles karmok vájnak a hátamba, megbotlok, és ahogy arccal
előre elvágódom a földön, a pisztoly kicsúszik a kezemből. Csont
roppan a bokámban, felnyögök a fájdalomtól. A sebemből csontszilánkok
állnak ki, a fájdalom az egész lábamban szétterjed. Tudom,
hogy innen már nem megyek sehova. A pisztolyom után nyújtózom,
Pippa egy helyben áll, kezét szájára szorítja.

– Fuss! – kiáltom.
Magamra kell vonnom a figyelmüket! Megragadom a pisztolyt, felülök,
és az utolsó lélegzetemet egy utolsó ordításba ölöm.
Sajnálom, Pippa!
Pippa Kenn
– Fuss! – üvölti apa, amint eléri a pisztolyát.
Földbe gyökerezik a lábam a húsból kilógó fehér csontok látványától.
A számra szorítom a kezemet, sikítani akarok a felismeréstől:
apa nem fog lábra állni. Az íjam a földön hever, késeim három
szörny szívét állítják meg.
Egy pillanatra farkasszemet nézünk, apa tekintete tele van olyasmivel,
amit nem tudok megfejteni. Elfordul, a mellkasa megemelkedik,
ahogy nagy lélegzetet vesz, majd a legfontosabb szabályt megszegve
kiereszti a hangját. Az elnyújtott, fájdalommal és dühvel teli
ordításba dörrenések keverednek. Rohanni kezdek a kötélhágcsó
felé, de nem vagyok elég gyors.
Két szörnyeteg oldalról közelít felém. Kizárt, hogy elérjem a kötélhágcsót,
mielőtt ők elérnének engem. Apa. Lövés dördül. Az első
sápadt elbukik. A második átugrik felette, és felém száguld. Apa.
Újabb dörrenés. Apa kiáltása a fejemben visszhangzik. A szörny
megtántorodik, de nem esik el a vállába fúródó golyótól. Sikoltok.
Apa sosem vét el egyetlen lövést sem. Soha…
A kötéllétrára néhány lépés távolságból felszökellek. A kötél megfeszül
a súlyom alatt, két fokot lépek egyszerre, és a karommal húzom
magam felfelé.

Apa! Apa! Apa!
A hörgést későn hallom meg, egy sápadt a tegezembe csimpaszkodik.
Megrántom a kioldószíjat, a női hangon rikoltó szörny csúszni
kezd, de mindent megtesz, hogy megkapaszkodjon. Karmok mélyednek
a derekamba, és lefelé rángatnak. A karomat beakasztom a
megterheléstől csikorgó kötélbe, könyökhajlatomról lehorzsolódik
az érzékeny bőr, de minden erőmmel tartom magamat. Felsikoltok,
ahogy a szörny a húsomba marva próbálja felhúzni magát, forró lélegzetét
érzem a bőrömön. Ha a földre zuhanok, végem van: a fal
tövében egyre több és több sápadt ordít.
Nem. Akarok. Leesni.
Nagyot rúgok hátra, a szörny végre elenged; esés közben karmai
égő sebet karistolnak a combomba és a vádlimba.
Zihálva kúszom felfelé a kétemeletnyi magasságba. A kiáltások
egyre távolabbról érkeznek, mégis hangosabbnak tűnnek. A szörnyek
nem tudnak mászni, rég elfelejtették, hogyan kell. Csak egy
pillanatra fordulok hátra, a tisztáson heverő sápadt testek között hamar
megtalálom az egyetlen alakot, akit vörös vér borít rozsdabarna
mocsok helyett. Súlyosan megsérült. Talán nem bír lábra állni.
Úgy érzem, sebeim körül felpöndörödik a bőröm, majd hamuvá
válik a hús a forróságtól. A könnyektől minden összemosódik
előttem. Áttornázom magam a korláton, és összerogyok a padlón.
Abban a pillanatban talán tényleg lángra kap a testem; a világot beszippantja
a feketeség, és csupán két gondolat marad hátra.
Biztonságban vagyok.
Egyedül.

1. rész

Bizalom
Victor Kenn naplóbejegyzése
2081. július 06.
(…) Éjszaka már megint vért köhögtem.
Így életem alkonyán egyre többet gondolok a következõ generációkra.
Az idõ teltével egyre csökken a valószínûsége, hogy
egy idegen erre vetõdjön és letelepedjen közöttünk. Látván a
férfiak között fellépõ sterilitást és ennek következtében az egyre
kevesebb gyereket, nem zárhatom ki annak lehetõségét, hogy
egy napon valaki igazán egyedül marad az erõdházban.
A világ üres. Az emberiség nem érdemelte meg, hogy több
idõt tölthessen ezen a földön. Büntetése a halál volt, a kevésbé
szerencséseké az örökké tartó bolyongás, a miénk pedig a tudat,
hogy mit veszítettünk.
Ha egy napon tényleg egyedül maradsz, te, utolsó ember, tudnod
kell: mindannyian megbocsátjuk, ha a halált választod.
(…)

Pippa Kenn
Ez a nap is olyan, mint a többi!
Ezzel és ehhez hasonló ócska hazugságokkal próbáltam tartani
magamat a napi teendőimhez.
Ahogy közeledett a tizenhetedik szülinapom, egyre nyugtalanabb
lettem. A házat az alagsortól a padlásig kitakarítottam: söpörtem,
mostam, mosogattam. Még a lekvárosüvegeket is leporoltam, de
alig bírtam rájuk nézni. Csak keringtem egyik emeletről a másikra.
Ücsörögtem a teraszon, vagy érett paradicsomok után kutattam a
fülledt üvegházban. Persze egyetlen piros szemet sem találtam, egy
órája leszedtem, amit le lehetett.
A nappaliban leroskadtam a kedvenc bársony karosszékembe.
Amikor kicsi voltam, apával mindig ide ültünk esténként. Ha mesét
olvasott, minden szereplőt más hangszínen szólaltatott meg, és
a legizgalmasabb részeknél hatásszünetet tartott, amíg el nem kezdtem
kérlelni a folytatásért. Ennél csak azt szerettem jobban, amikor
a családunk géntörténetének egy-egy szeletét osztotta meg velem.
Felhúztam és átöleltem a lábamat.
Nyaranta, amikor az üvegházat nem kellett fűteni, sokkal szabadabban
használhattam az áramot. Bekapcsoltam az okosüveg zenelejátszómat,
és stand up comedyt választottam ki a tárolt fájlok
százaiból. Nem értettem a vicceket, de legalább emberek beszéltek
és nevettek rajta.
Mi van, ha én vagyok az utolsó ember ezen a világon? Jobb lett
volna, ha nem találom meg ősapám, Victor Kenn naplóbejegyzését,
mert azóta újra és újra ez az őrjítő gondolat tolakodott a fejembe.
Persze, nem tudhattam biztosan, a világ hatalmas. Ahhoz pedig nem
voltam elég bátor, hogy véget vessek az életemnek. Mi van, ha az azt

követő nap egy egész csapat ember vetődik erre? Hogy néznék szembe
apával a túlvilágon? Mit gondolna rólam anya?
Megpróbáltam, nem is egyszer. Órákig ácsorogtam a Harcsa-tó
szélén. Gyáva voltam ahhoz, hogy a sötét vízbe gázoljak, és addig tapossam
a vizet, míg a lábam fel nem adja, vagy üvöltözéssel magamhoz
csaljam a sápadtakat. Becsuktam a szemem, peregtek a könnyeim,
és reméltem, hogy a fáradtságtól majd bezuhanok a halak közé.
Másnap reggel a nap első sugaraira keltem fel. A vadonban aludtam,
és egyetlen vérengző vadállat vagy sápadt sem keveredett arra, hogy
elvegye az életemet. Még néhányszor az erdőben kempingeztem.
Fegyvert egyszer sem vittem magammal, ma mégis itt vagyok.
Összerezzentem a hangszóróból kitörő röhögéstől. A fickó a felvételen
vagy fél percig szóhoz sem jutott. Felpattantam a karosszékből,
és kikapcsoltam a lejátszót. Néhány percig tanácstalanul álldogáltam
a hirtelen támadt csendben, majd úgy döntöttem, elmegyek vadászni.
Az első magányos év nehézségei után megtanultam ellátni magamat,
azóta nem voltam szűkében élelemnek. Arra volt szükségem,
hogy eltereljem a gondolataimat.
Bedobáltam néhány dolgot a hátizsákomba, magamhoz vettem
kedvenc íjamat és egy tegez nyilat, majd az egyik kötélhágcsón lemásztam
a ház nyugati falán. Az első utam apa sírjához vezetett,
mint mindig, ha útra keltem. Felmenőim az erdő szélén, a fák árnyékában
nyugodtak egymás melletti sírokban, melyekről kisebbnagyobb
halom kövek árulkodtak. A zsebemben lévő kavicsok közül
kiválasztottam a legnagyobbat, majd miután a kőrakás tetejére
tettem, engedtem, hogy a lábam arra vigyen, amerre kedve tartja.
A fehér nyúl megneszelte a jelenlétem. Oldalra fordult, egy pillanatra
belenéztem a vörös szemébe. Elengedtem az íj idegét, a nyíl pedig

jellegzetes pendüléssel útnak indult. Az állat teste megfeszült, hogy
nekiiramodjon, de a nyíl a bal mellső lába mögött átütötte a bőrét,
és meg sem állt a szívéig.
Sajnáltam ezeket az albínó nyulakat, mert szánalmasan könnyű
célpontot nyújtottak. Apa azt mondta, hogy a régi időkben még a
génközpontban kísérleteztek rajtuk. A szintetikus vírus nem hatott
állatokra, de a Vörös erdőből áradó mérgezést is túl kellett élniük,
akárcsak az újfajta génmanipuláción átesett embereknek és leszármazottaiknak.
Íjamat átvetettem a vállamon, percekig sétáltam az elejtett nyúlig.
Miután kivéreztettem, biztos mozdulatokkal kibeleztem, és elástam
a belsőségeit. A nyulat a hátsó lábainál fogva vittem hazafelé.
Megszokásból az erdőt figyeltem, leselkednek-e rám sápadtak. Lett
volna időm felajzani az íjamat, de már rég nem is érdekelt a dolog.
Belefáradtam az egyforma napokba, zenékbe, rég halott emberek
érthetetlen előadásaiba, megsárgult könyvek történeteibe és a színes
digitális magazinok boldog képeibe. Belefáradtam a magányba.
Szabad kezemmel megdörzsöltem a mellkasomat, közvetlenül a
szívem felett. Mintha eligazgathattam volna az ürességet, hogy ne
nyomjon annyira. Megálltam, mert még a saját lépteim zaját is képtelen
voltam elviselni. Az emlék, mely ellen egész reggel küzdöttem,
megállíthatatlanul söpört végig a fejemben.
Aznap a tónál azonnal észrevettem a vadkutya sápadtmarását. Az
állat azért ment a tóhoz, hogy teleigya magát vízzel, és enyhítse a
marással járó iszonyatos szomjúságot. Apa nem vette észre, én pedig
úgy döntöttem, hogy befogom a számat. Mindennél jobban akartam
látni, ahogy apa puszta kézzel halat fog, és mélyen belül reméltem,
hogy a felbukkanó sápadtat előbb észreveszem, mint ő, és
akkor az én nyilam terítheti le. A nap hőse akartam lenni, szinte

hallottam magamban: Pippa, a tizenkét éves sápadtölő, a családi
legendárium legifjabb csillaga. Ahogy közeledtünk a város felé, úgy
lett egyre nagyobb a bűntudatom és a bizonytalanságom. Ha akkor
befogom, apa még ma is élne. A horda továbbállt volna, amíg mi
bámészkodunk a városban.
Letöröltem a legördülő könnyeimet, és az egykori génközpont
felé indultam. Nem akartam még hazatérni, nem akartam emlékezni.
A környéken, az erődház üvegházán kívül, egyedül itt volt termékeny
talaj. Hosszú évek alatt trágyázás és egy génkezelt növény segítségével
alakították vissza a felmenőim a föld termelékenységét.
Bármi okból is fejlesztették ki a régmúlt időkben több másik nélkülözhetetlen
haszonnövénnyel együtt, csakis ennek köszönhetően
tudtunk élelmet termelni magunknak.
Nem tudtunk. Tudtam.
Növényfajok tömegével pusztultak ki az évtizedek során. Megannyi
képet láttam zöldségekről, és megannyi leírást olvastam az
ízükről, de én már sohasem kóstolhatom meg őket.
Átmásztam egy málló betonkerítésen. Apa azt mondta, hogy a
génközpontban
olyan titkokat őriztek, amiket el akartak rejteni a világ
elől. A többszintes betonépületeknek még mindig megvolt a teteje;
hiányoztak az ablakai, az időjárás mindent lekoptatott róla, ami
valaha szép lehetett, a szél pedig telehordta kosszal és rothadó levelekkel.
Az alagsorokat vagy egy évszázada beomlasztották, hogy soha
ne húzhassák ott meg magukat a síri csend után kutató sápadtak.
Időjárástól védett, hangszigetelt helyeken sztázisba kerültek, ezzel
tovább hosszabbították amúgy sem rövid életüket.
Az egész épületegyüttest megkerülve elértem a valaha üvegházként
üzemelő szárnyat, melyből mára csupán egy masszív, rozsdás

vaskeret maradt. A felmenőim két méter magas fakerítést húztak
köré, hogy leválasszák a veteményest az éhenkórász nyulak és a kártékony
rágcsálók elől.
Kinyitottam a kaput, és beslisszoltam a kertbe. A fák magasra törtek,
vaskos ágaik a keret széles lyukaiban találtak utat az ég felé. Itt
megtermett narancs, citrom, olíva, datolya és banán is, csupa olyan
fajta, aminek a könyvek szerint nem lett volna itt helye; a földben
pedig bőven akadt krumpli és hagyma.
A nyulat az egyik sarokban hagyott kiskocsira tettem, majd nekiálltam
a burgonyagumók kiásásához. Jólesett a fizikai munka. A melegben
hamar elkezdtem izzadni, ahogy a kemény földet kapargattam
a zöldségről. Amikor végeztem, kiemeltem a kövér krumplicsomót,
leráztam róluk a felesleges földet, és a kiskocsira tettem néhány lehullott
citrusféle és kihúzott hagyma társaságában.
Ahogy magam mögött húztam, a zötykölődő kocsi nyikorgott a
göröngyös ösvényen. Apa élve megnyúzott volna, ha ezt látja, a csikorgó
hangra felfigyelhetnek a sápadtak.
Jöjjetek csak, szörnyetegek! Csapatostul, ha lehet. Legyünk túl rajta,
ha már önszántamból nem megy!
A nap már lefelé ívelt, amikor kiértem a tisztásra. A poros föld és
az erődház is fáradt sárga árnyalatot öltött, árnyéka hosszúra nyúlt.
A hátizsákomból előkapartam a távirányítót, és megnyomtam a teherlift
gombját. A csörlő akadozva engedte le a fémlapot, majd a
motor vészjóslóan felbőgött, és a lift megállt. Remek. Mászhatok
két emeletet a súlyos holmikkal együtt.
Egy gombnyomással letekertettem a kötélhágcsót, majd egyesével
felvittem a nyulat, a terményeket és nagy erőfeszítések árán a kocsit
is. Utóbbi cígölése közben hangosan szitkozódtam. Rájöttem,

hogy napok óta nem hallottam a saját hangomat. Megvizsgáltam a
motort, a liftet sikerült feltekernem, de lefelé egyáltalán nem akart
mozdulni. Holnap szét kell szednem az egészet. Egy kicsit jobb
kedvre derültem ettől, addig is lefoglalom magamat.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 31
Tegnapi: 455
Heti: 2 144
Havi: 7 952
Össz.: 380 960

Látogatottság növelés
Oldal: KEMESE FANNI-PIPPA KENN 1/RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »