Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

Elsô rész
„Fontos, hogy reális elvárásaink legyenek a büntető törvénykönyvvel
szemben… Egyszerűen képzeljük el, hogy visszarepülünk
az időben, és találkozunk Ádám ősapánkkal, az ember
alacsony termetű, buján szőrös, épphogy csak két lábra
emelkedett elődjével, aki nagyjából hárommillió évvel ezelőtt
az afrikai szavannán vadászott élelem után. Most egyezzünk
meg abban, hogy tetszésünk szerint különféle törvényekkel segítjük
ennek az okos kis lénynek az életét, miközben persze
ügyelünk rá, hogy ne kényeztessük el túlságosan.”
REYNARD THOMPSON
Az emberi erőszak általános elmélete (1921)

jacobvedelm.jpg

1.
| A nagy esküdtszék elôtt
Mr. Logiudice: Kérem a nevét!
Tanú: Andrew Barber.
Mr. Logiudice: Foglalkozása, Mr. Barber?
Tanú: 22 évig voltam megyei helyettes kerületi
ügyész.
Mr. Logiudice: Csak „volt”? És most mi a foglalkozása?
Tanú: Azt hiszem, önök úgy mondanák, hogy munkanélküli.
2008 áprilisában Neal Logiudice végül beidézett a
nagy esküdtszék elé. Ám akkor már késő volt.
Az esetet tekintve mindenképpen, de Logiudice szempontjából is.
A hírneve visszavonhatatlanul besározódott, és ezzel együtt a karrierje
is derékba tört. Az az ügyész, akinek csorba esik a hírnevén,
húzhatja még egy darabig, de a kollégái lesben állnak, mint a farkasok,
és az első adandó alkalommal elmarják a falkától. Így megy
ez: a helyettes kerületi ügyész ma még pótolhatatlan, ám holnapra
mindenki elfelejti a nevét.

Mindig is kedveltem Neal Logiudice-t1. Tizenkét évvel az eset
előtt, friss diplomásként került a kerületi ügyészséghez. Huszonkilenc
éves volt, alacsony, kopaszodó, köpcös. A szája tele fogakkal,
erőszakkal kellett csukva tartania, mint egy degeszre tömött bőröndöt,
ami savanyú, örökké elégedetlen arckifejezést kölcsönzött neki.
Mindig nyaggattam, hogy ne vágjon ilyen képet az esküdtszék előtt
– senki sem szereti a kukacoskodókat –, de hiába. Logiudice fejcsóválva
állt fel a tárgyalóteremben, és úgy préselte össze az ajkát,
mint egy tanítónő vagy egy pap, amitől minden esküdt erős késztetést
érzett, hogy ellene szavazzon. A hivatalban Logiudice jókora
szarkeverő és seggnyaló hírében állt. Sokat cikizték. A többi helyettes
kerületi ügyész folyamatosan csesztette, de mindenki mástól
is megkapta a magáét, még azoktól is, akik csak közvetetten álltak
kapcsolatban a hivatallal: zsaruktól, hivatalnokoktól, titkárnőktől –
olyan emberektől, akik általában leplezni szokták az ügyészek iránti
megvetésüket. Milhouse-nak csúfolták A Simpson család egyik nyominger
szereplője után, de a rendes nevét is ezerféleképpen csavarták
ki: LáFosisz, LáFlúgisz, Sid Vicious2, Okostojás, s a többi, s a
többi. Én viszont alapjában véve szimpatikusnak találtam a fickót.
Ő egyszerűen naiv volt. A legjobb szándékkal tett tönkre emberéleteket
anélkül, hogy akár egy álmatlan éjszakája lett volna emiatt.
Elvégre, rosszfiúkat üldözött. Ez az Ügyészek Nagy Tévedése – Csak
rosszfiúk lehetnek, hiszen vádat emelek ellenük –, és nem Logiudice
az egyetlen ember, aki beleesett ebbe a csapdába, ezért megbocsátottam
neki, hogy próbál igazságos lenni. Majdhogynem kedveltem
őt. Méghozzá a furcsaságai, a kimondhatatlan neve, a csálé fogai –


amelyeket a társai már rég drága fogszabályzóval zaboláztak volna
meg, természetesen anyuci és apuci pénzéből – meg a leplezetlen
ambíciója miatt. Volt benne valami. Egyfajta határozottság, ahogyan
a rengeteg elutasítás ellenére is talpon maradt és nem tágított.
Látszott rajta, hogy első generációs értelmiségi, aki elszántan igyekszik
elérni mindazt, amit másoknak tálcán kínál az élet. Ebből a
szempontból, de csakis ebből, kifejezetten hasonlítottunk egymásra.
Tizenkét évvel azután, hogy a hivatalhoz került, minden furcsasága
ellenére végül elérte, amit akart. Vagyis, majdnem elérte. Neal
Logiudice
első helyettes lett, a Middlesexi Kerületi Ügyészi Hivatal
második számú embere, a kerületi ügyész jobbkeze és vezető büntetőjogász.
Ő vette át tőlem az ügyet – a zöldfülű, aki valamikor
azt mondta nekem: „Andy, egyszer majd én is olyan akarok lenni,
mint te.”
Tudhattam volna, hogy ez lesz a vége.
Aznap reggel az esküdtek komor, gondterhes hangulatban voltak.
Harminc-egynéhány férfi és nő, akinek nem volt annyi esze, hogy
kibúvót találjon, összezsúfolódva ült a teremben az iskolai székeken,
amelyeken könnycsepp alakú felhajtható asztalka helyettesítette a
karfát. Most jutott el a tudatukig, mire is vállalkoztak tulajdonképpen.
A nagy esküdtszék megbízatása több hónapra szól, de a tagjai
viszonylag hamar rájönnek, mi a buli lényege: megvádolni, rámutatni,
megnevezni a gonoszt.
A nagy esküdtszéki eljárás nem per. Nincs jelen sem bíró, sem
védőügyvéd. Az ügyész a központi figura. Az eljárás vizsgálati célokat
szolgál, és elméletben az ügyész erejét hivatott felmérni, mivel a
nagy esküdtszék dönti el, az ügyésznek elég bizonyíték áll-e a rendelkezésére,
hogy vádat emeljen a gyanúsított ellen. Ha a bizonyítékok
megfelelőek, a nagy esküdtszék elfogadja az ügyész vádiratát

amely közvetlen belépőt jelent a Legfelsőbb Bíróságra. Ha nem, akkor
nincs vádemelési javaslat, és az ügy véget ér, mielőtt elkezdődhetne.
Ez utóbbi azonban nem sűrűn fordul elő a gyakorlatban.
A nagy esküdtszék rendszerint vádat emel. Hogy miért? Mert csak a
történet egyik oldalát ismeri.
Ebben az esetben azonban a nagy esküdtszék tudta, hogy Logiudice-
nak nincs ügye. Ma nincs. Azok után, ami történt, nem fog kiderülni
az igazság, már ha ezekre a poshadt és agyonmachinált bizonyítékokra
kell támaszkodni. Több mint egy év telt el az eset óta
– valamivel több mint tizenkét hónapja egy tizennégy éves fiút holtan
találtak az erdőben, három, szabályos vonalat alkotó szúrt sebbel
a mellkasán. Mintha háromágú szigonnyal döfték volna le. De a
megfelelő pillanat elmúlt. Közbeszóltak a körülmények. Késő volt,
és ezt a nagy esküdtszék is tudta.
Én is tudtam.
Csak Logiudice volt rendíthetetlen. A rá jellemző idegesítő mozdulattal
préselte össze a száját. Belelapozott sárga jegyzettömbjébe,
a következő kérdésen gondolkozott. Pontosan úgy csinálta, ahogy
tanítottam. Az én hangom duruzsolt a fülébe: Nem baj, ha gyenge
lábakon áll az ügy. Ne térj el a szabályoktól. Játssz úgy, ahogyan az elmúlt
ötszáz-egynéhány évben szokás! Azt az ösztönös taktikát válaszd,
ami a keresztkérdések alapja – téveszd meg, kerítsd be, nyírd ki!
– Emlékszik még, kitől hallott először a Rifkin fiú meggyilkolásáról?
– Igen.
– Mesélje el!
– Kaptam egy hívást, azt hiszem, először a CPAC-től. Ez az állami
rendőrség. Aztán rögtön utána még kettőt, az egyiket a newtoni
rendőrségtől, a másikat pedig az ügyeletes kerületi ügyésztől.

Lehet, hogy rossz a sorrend, de gyakorlatilag folyamatosan csörgött
a telefonom.
– Mikor volt ez?
– 2007. április 12-én, csütörtökön, délelőtt kilenc körül, rögtön
azután, hogy megtalálták a holttestet.
– Miért önt hívták?
– Én voltam az első számú helyettes. Nálam jelentették az összes
gyilkosságot, ami a megyében történt. Ez a szokásos eljárás.
– De nem tartott meg minden ügyet, ugye? Nem ön vizsgált ki
és vitt bíróság elé minden emberölési ügyet.
– Nem, természetesen nem. Időm sem lett volna rá. Nagyon kevés
emberölési ügyet osztottam magamra. A javát átadtam a kollégáimnak.
– De ezt megtartotta.
– Igen.
– Rögtön eldöntötte, hogy megtartja, vagy utólag határozott így?
– Szinte azonnal eldöntöttem.
– Miért? Miért pont ezt az ügyet tartotta meg magának?
– Volt egy megállapodásunk a kerületi ügyésszel, Lynn Canavannel,
hogy bizonyos ügyekben személyesen járok el.
– Milyen ügyekben?
– Kiemelt ügyekben.
– Miért pont ön?
– Én voltam a vezető büntetőjogász a hivatalban. A kerületi ügyész
azt akarta, hogy a fontos ügyek megfelelő kezekbe kerüljenek.
– Ki dönti el, mi számít kiemelt ügynek?
– Elsősorban én. Természetesen a kerületi ügyésszel egyeztetve, de
az elején elég gyorsan pörögnek az események. Ilyenkor nincs idő a
személyes egyeztetésre.

– Szóval, ön döntött úgy, hogy a Rifkin-gyilkosság kiemelt ügy?
– Természetesen.
– Miért?
– Mert kiskorút öltek meg. Attól is tartottunk, hogy a média esetleg
felfújja az ügyet. Megvolt rá az esély. A bűntett egy gazdag városban
történt, és egy gazdag fiú volt az áldozat. Nem ez volt az első
példa. Az elején még mi sem tudtuk pontosan, mi állhat a háttérben.
Bizonyos jelek arra mutattak, hogy iskolai öldöklésről lehetett
szó. Ám alapjában véve, fogalmunk sem volt, mivel állunk szemben,
csak valahogy bűzlött a dolog. Ha kiderült volna, hogy az ügy
kisebb horderejű, rögtön továbbadom, de meg kellett győződnöm
róla, hogy minden előírásszerűen zajlik.
– Tájékoztatta a kerületi ügyészt, hogy elfogult az ügyben?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert nem voltam elfogult.
– A halott fiú nem az ön fia, Jacob osztálytársa volt?
– Az volt, de én nem ismertem az áldozatot. Amennyire én tudom,
Jacob sem ismerte igazán. Még csak nem is említette a nevét.
– Ön nem ismerte a gyereket. Rendben van. De azt tudta, hogy
ugyanazon város ugyanazon középiskolájába jártak, ugyanabba az
osztályba?
– Igen.
– És még ekkor sem gondolta, hogy elfogult az ügyben? Nem
gondolta, hogy mások esetleg kétségbe vonhatják a tárgyilagosságát?
– Nem. Természetesen nem.
– Még így utólag sem? Továbbra is kitart emellett? Utólag sem
érzi úgy, hogy a körülmények az elfogultság látszatát keltették?

– Nem, semmi elítélendőt nem éreztem a dologban. Semmi szokatlant.
Hogy ugyanabban a városban laktam, mint ahol a gyilkosság
történt? Ez még előnyömre is szolgált. Kisebb megyék esetében
gyakran előfordul, hogy az ügyész tagja a közösségnek, ahol a
bűncselekmény történik, és személyesen ismeri az érintetteket. Na
és? Annál hamarabb el akarja kapni a gyilkost. Ez nem elfogultság.
Nézze, ha szigorúan vesszük a dolgot, én minden gyilkosságban elfogult
vagyok. Ez a munkám. Egy brutális, nagyon brutális bűncselekményről
beszélünk, s nekem az volt a dolgom, hogy intézkedjek.
Minden igyekezetemmel ezen voltam.
– Rendben. – Logiudice a jegyzeteibe pillantott. Nincs értelme a
vallomástétel legelején letámadni a tanút. Logiudice, ez nem is kétség,
később biztosan visszatér majd erre a pontra, ha kellőképpen
kifárasztott. Most az volt az érdeke, hogy lecsillapítsa a kedélyeket.
– Ismeri a jogait?
– Természetesen.
– És lemondott róluk.
– Láthatja. Hiszen itt vagyok. Beszélek.
Halk kuncogás az esküdtszék sorai között.
Logiudice letette a jegyzettömbjét, és ezzel, úgy tűnt, egy pillanatra
kilépett a szerepéből.
– Mr. Barber! Andy! Hadd kérdezzem meg, miért nem él a jogaival?
Miért nem hallgat? – Én ezt tenném a helyében, lógott a levegőben
kimondatlanul.
Egy pillanatra azt hittem, ez is a taktika része, ez is csak színjáték.
De Logiudice őszintének tűnt. Félt, hogy készülök valamire. Nem
akarta, hogy behúzzam a csőbe, nem akart megszégyenülni.
– Nem akarok hallgatni – szólaltam meg. – Azt akarom, hogy kiderüljön
az igazság.

– Bármi áron?
– Hiszek az igazságszolgáltatásban, ahogy ön és a többi jelenlévő
is.
Ez nem volt teljesen igaz. Nem hiszek az igazságszolgáltatásban,
pontosabban azt nem igazán hiszem, hogy hitelt érdemlően fel tudja
tárni az igazságot. Egyetlen jogász sem képes erre. Mindenki tudja,
hogy rengeteg a hiba, rengeteg a félresiklott ügy. Az esküdtek döntése
merő találgatás, amit, gondolom, általában a jó szándék vezérel,
de hiába, nem lehet egyszerű szavazással megkülönböztetni a tényeket
a kitalációktól. És mégis, mindezek ellenére, hiszek magának a
rituálénak az erejében. Hiszek a szinte vallási jelképekben, a fekete
talárban, a görög templomokat idéző márványoszlopos bíróságokban.
A bírósági tárgyalás tulajdonképpen mise. Együtt imádkozunk
azért, hogy helyesen cselekedjünk és elhárítsuk a veszélyt, és ezt tes�-
szük akkor is, ha nem vagyunk biztosak benne, hogy imáink meghallgatásra
találnak.
Logiudice persze nem hitt az ilyen fellengzős baromságokban. Ő a
jogászok kétpólusú világában élt – bűnös vagy ártatlan –, és nem
akart kiengedni a karmai közül.
– Hisz az igazságszolgáltatásban? – húzta el a száját. – Jól van,
Andy, akkor térjünk a tárgyra! Hagyjuk, hogy az igazságszolgáltatás
tegye a dolgát – mosolygott rá tudálékosan az esküdtekre.
Ez az, Neal! Ne hagyd, hogy a tanú az ágyába cibálja az esküdteket,
ha te is az ágyadba cibálhatod őket. Csábítsd el őket, és simulj
hozzájuk a takaró alatt, a tanú meg hadd dideregjen a hidegben.
Gúnyosan elmosolyodtam. Ha tehetem, biztosan felállok, és tapsolni
kezdek, mert pontosan erre tanítottam Logiudice-t. Nem tagadhatom
meg magamtól ezt a kis atyai büszkeséget. Nem végeztem
rossz munkát, egész jól kikupáltam Neal Logiudice-t.

– Gyerünk már! – kezdtem csókolgatni az esküdtek nyakát. –
Hagyjuk a rizsát, és vágjunk bele, Neal!
Logiudice jelentőségteljes pillantást vetett rám, majd fogta a sárga
jegyzettömbjét, és belemerült, a megfelelő pillanatra várva. Mintha
neonfelirat villogott volna a homlokán: Téveszd meg, kerítsd be,
nyírd ki!
– Rendben – mondta –, folytassuk azzal, mi történt a gyilkosságot
követően!

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 232
Tegnapi: 450
Heti: 682
Havi: 9 295
Össz.: 382 303

Látogatottság növelés
Oldal: WILLIAM LANDAY-JACOB VÉDELMÉBEN/RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »