Ha egyszer elaludnál?
Ha egyszer
elaludnál
és álmodnál,
Ha egyszer
álmodban
a Paradicsomban járnál,
és lelked emlékeztetőül egy szál virágot kapna
És reggel
felébredvén
a virágot ott találnád
Mondd, akkor mi volna?
Samuel Taylor Coleridge

Azok, akik éjjel, agyuk sötét zugaiba húzódva
álmodnak, másnap reggel felébredvén úgy találják,
álmaik hiú ábrándok; de azok, akik nappal álmodnak,
veszélyes emberek, akik, nyitott szemmel látván
álmaikat, úgy vélhetik, azok megvalósíthatók.
T. E. Lawrence

Megvetem a kutyatartókat. Gyáva alakok, akiknek
nincs merszük hozzá, hogy saját maguk harapják meg
a másikat.
August Strindberg

 

E lő s z ó

A titok különös dolog.
Háromféle titok létezik. Az egyik az, aminek tudunk a létezéséről,
és legalább két ember kell hozzá. Amit meg kell őrizni. Amit
nem szabad kikotyogni. A másik már keményebb dió: ez az a fajta,
amit még magunk elől is titkolunk. Nap mint nap többezernyi vallomás
marad rejtve hordozója előtt, aki még csak nem is sejti, hogy
megvallatlan titkai ugyanarra az egy szóra vezethetők vissza: Félek.
Aztán ott van a harmadik típus: az eltemetett titok. Amiről senki
sem tud. Lehet, hogy egyszer régen valaki a birtokában volt, de
végül magával vitte a sírba. Az is lehet, hogy érdektelen rejtély csupán:
misztikus, elfeledett, és azért nem kerül napvilágra, mert senki
nem kutat utána.
Néha, egészen ritkán, a titok azért marad felfedezetlen, mert
emberi ésszel fel nem fogható. Túl bizarr, túl nagy, túl rémisztő
ahhoz, hogy az agyunk be tudja fogadni.
Mindenkinek vannak titkai. Amiket rejtegetünk, vagy előlünk
rejtegetnek; amikkel kijátszunk másokat, vagy amikkel minket játszanak
ki. Titkok és csótányok, végül csak ennyi marad utánunk.

Ronan Lynchnek háromféle titokkal kellett együtt élnie.
Az első titok az apjával volt kapcsolatos. Niall Lynch fűzfapoéta
és amatőr zenész volt, elragadó szélhámos, aki Belfastban nevelkedett,
de Cumbriában született, és Ronan úgy szerette, mint senki
mást.
Bár Niall hitvány gazember volt, a Lynch család nem szűkölködött
a pénzben. Senki sem tudta, mivel foglalkozik Niall. Sokszor
hónapokra eltűnt, bár azt nehezen lehetett megállapítani, hogy a
munkája vagy a svindlijei miatt. Mindig ajándékokkal, kincsekkel
és temérdek pénzzel megrakodva tért haza, Ronan azonban
Niallnek örült a legjobban. Minden búcsúzásnál úgy érezte, most
látja utoljára az apját, így hát a viszontlátás maga volt a csoda.
– Amikor megszülettem – mesélte Niall Lynch a középső fiának
–, Isten olyan éktelen haragra gerjedt, hogy még a föld is beleremegett.
Ez már eleve hazugság volt, mert ha Isten tényleg éktelen haragra
gerjedt volna Niall születése láttán, húsz év múlva biztosan
nem teremti meg Ronant és két testvérét, Declant és Matthew-t.
A három fivér az apjára ütött, jó értelemben, bár mindegyikük
Niall más-más előnyös oldalát domborította ki. Declan ugyanúgy
lépett be egy helyiségbe és rázott kezet az emberekkel, mint apja.
Matthew göndör fürtjeit Niall sármjának és humorának hálója fedte
be. Ronan örökölte a többit: a tüzes tekintetet és a hadvezéreket
megszégyenítő mosolyt.
Anyjuk szinte semmilyen nyomot nem hagyott rajtuk.
– Szabályos földrengés tört ki – magyarázta a férfi, mintha bárki
is kíváncsi lett volna rá, bár Niallt ismerve, még ez sem kizárt. –
Négy egész egy tizedes erősségű. Négy alatt bajosan lehetne igazi
földindulásról beszélni.

Ronan akkoriban nem volt igazán hiszékeny hangulatában, de ez
nem jelentett akadályt, hiszen az apja arra vágyott, hogy csodálják,
nem arra, hogy bízzanak benne.
– És ami téged illet, Ronan – mondta Niall. Mindig olyan furcsán
ejtette ki a fiú nevét, mintha valami egészen mást akart volna
mondani (például azt, hogy kés, méreg vagy bosszú), és csak az utolsó
pillanatban módosította volna Ronan nevére. – Amikor te születtél,
a folyók elapadtak, és egész Rockingham megyében vérkönynyeket
hullattak a tehenek.
Többször is felidézte a történetet, de Ronan anyja, Aurora, váltig
állította, hogy a férfi hazudik. Az asszony szerint, amikor Ronan
megszületett, virágba borultak a fák, a henriettai hollók pedig
harsány kacagásban törtek ki. Miközben a szülei ezen perlekedtek,
Ronan egyszer sem szólt közbe, hogy akár mindkét verzió igaz
lehet.
Declan, a legidősebb Lynch fivér, egyszer megkérdezte:
– És amikor én születtem?
Niall Lynch ránézett, és azt felelte:
– Azt nem tudom. Nem voltam itthon.
Amikor Niall azt mondta: Declan, mindig úgy ejtette ki a szót,
mint aki azt akarja mondani: Declan.
Aztán megint eltűnt egy hónapra. Ronan kihasználta az alkalmat,
és keresztül-kasul bejárta a hosszan elterülő Lynch-farmot,
hátha rájön, miből szerzi apja a vagyonát. Semmit nem talált, amiből
kiderülhetett volna, mivel foglalkozik az apja, de rábukkant
egy rozsdás pléhdobozra, benne megsárgult újságkivágással. Abból
az évből származott, amelyben az apja született. A száraz tudósítás
a Kirkby Stephen-i földrengésről szólt, amelyet egész Észak-
Angliában és Dél-Skóciában érezni lehetett. Négy egész egy tizedes

erősségű volt. Négy alatt bajosan lehetett volna igazi földindulásról
beszélni.
Már sötét volt, amikor Niall Lynch aznap este hazaért, és ahogy
felébredt, látta, hogy Ronan hajol fölé a kis fehérre meszelt hálószobában.
A hajnali napfényben mindketten angyalian makulátlannak
tűntek, ami már önmagában hazugság volt. Niall arcát vérfoltok
és kék virágszirmok borították.
– Pont a születésed napjáról álmodtam, Ronan – mondta Niall.
Letörölte a vért a homlokáról, hogy megmutassa, nincs alatta seb.
A vérbe ragadt parányi virágszirmok csillag alakúak voltak. Ronant
megdöbbentette, mennyire biztos abban, hogy a virágszirmok apja
elméjének szüleményei. Még soha semmiben nem volt ilyen biztos.
A világ hirtelen kitágult és a végtelenbe nyúlt.
– Tudom, honnan van a pénz – mondta Ronan.
– Ne áruld el senkinek! – kérte az apja.
Ez volt az első titok.
A második titokban éppen az volt a jó, hogy senki sem tudhatta
meg. Ronan nem mondta ki. Nem is gondolt rá. Nem öntötte szavakba,
még magának sem vallotta be.
De attól még ott motoszkált a fejében.
Aztán jött ez: három év múlva Ronan a barátja, III. Richard
C. Gansey autójáról álmodott. Gansey mindennel ellátta őt, kivéve
fegyverekkel. Fegyvereket soha nem bízott rá, pláne nem ezt,
Gansey pokolszínű, ’73-as, fekete csíkokkal szabdalt Camaróját.
Ronan ébren sosem jutott tovább az anyósülésnél. Amikor Gansey
elment a városból, magával vitte a kulcsokat.
Ronan álmában azonban Gansey nem volt a közelben, a Camaro
viszont igen. A kocsi egy elhagyatott parkoló lejtős sarkán állt, a
távolban derengő kék hegyek előtt. Ronan ujjai a vezetőoldali ajtó

kilincsére kulcsolódtak. Megrángatta a kilincset. Álmában épp
csak arra futotta az erejéből, hogy gondolatban kinyissa az ajtót. De
ennyi elég is volt. Ronan beült a volán mögé. A hegyek és a parkoló
csak a képzeletében létezett, az utastér – a benzin, a PVC, a szőnyeg
és az évek egymásba fonódó – illatát azonban az emlékezetéből
hívta elő.
Benn a kulcs, gondolta magában Ronan.
És valóban.
A slusszkulcs úgy lógott ki a gyújtásból, mint egy fém szőlőfürt,
és Ronan hosszasan ízlelgette magában a gondolatot. Ide-oda paszszolgatta
a kulcscsomót az álma meg az emlékezete között, majd a
markába szorította. Ujjain érezte a bőr kulcstartó foszladozó szélének
puhaságát, a fémkarika meg a csomagtartókulcs hidegségét, a
slusszkulcs vékony, recés szélű ígéretét.
Aztán felébredt.
Amikor kinyitotta a szemét, a kulcs ott lapult a kezében. Álomból
valósággá vált.
Ez volt a harmadik titok.

1.

Blue Sargent tudta, hogy elméletileg meg fogja ölni az egyik
fiút.
– Jane! – A kiáltás a domb túloldaláról jött. Blue-nak címezték,
bár a lányt valójában nem Jane-nek hívták. – Gyere már!
Blue-nak, egy jósnőkkel teli család egyetlen nem jövőbe látó tagjaként,
újra meg újra végig kellett hallgatnia a jövőjére vonatkozó
jóslatokat, amelyek kivétel nélkül azzal zárultak, hogy a csókjával
fogja megölni a szerelmét. Ráadásul kiderült, hogy még ebben az
évben szerelmes lesz. Sőt, Blue és jövőbe látó nénikéje, Neeve, látta
is a fiút, amint áprilisban végigmegy a holtak útján, ami azt jelentette,
hogy tizenkét hónapon belül meghal. De ez már csak hab volt
a félelmetes tortán.
A szóban forgó fiú, III. Richard Campbell Gansey, egyelőre eléggé
elpusztíthatatlannak tűnt, ahogy ott állt a széles, zöld dombtetőn
a párás szélben, kikericssárga póló csapkodta a mellkasát és drapp
sort verdeste gyönyörűen lebarnult lábát. Az ilyen fiúk sosem halnak
meg, bronzba öntik őket, és a szobrot kiállítják a könyvtár elé.
Gansey odanyújtotta a kezét Blue-nak, aki a kocsi felől kaptatott fel

a domboldalra – nem bátorításképpen, hanem mint aki a légi forgalmat
irányítja.
– Jane! Ezt neked is látnod kell – mondta Gansey ősi virginiai
vagyontól bársonyos hangon.
Miközben Blue, vállán a teleszkóppal, a dombtető felé botorkált,
gondolatban azt latolgatta, mennyire vészes a helyzet: Már szerelmes
vagyok belé?
Gansey levágtázott a domboldalon, hogy elvegye tőle a teleszkópot.
– Nem is olyan nehéz – közölte a lánnyal, és már sietett is vissza.
Blue úgy érezte, nem szerelmes a fiúba. Még soha életében nem
volt szerelmes, de biztosra vette, hogy felismerné az érzést. Korábban
már volt egy látomása, amelyben megcsókolta a fiút, és azt most is
könnyen el tudta képzelni. Blue józanabbik énje – ami általában a
lány egyetlen énjét jelentette – azonban úgy vélte, ennek inkább
III. Richard Campbell Gansey szép szájához van köze, mint valami
bimbózó románchoz.
Különben is, a sors nagyon szedje össze magát, ha meg akarja
szabni neki, kibe szeressen bele.
– Azt hittem, erősebb vagy – tette hozzá Gansey. – A feministáknak
nincsenek duzzadó izmaik?
Á, nem szerelmes belé.
– Attól, hogy vigyorogsz, még nem volt poénos a beszólásod –
mondta Blue.
Gansey, az Owen Glendower walesi király utáni nyomozás utolsó
lépéseként, belépési engedélyt kért a helyi földtulajdonosoktól.
A henriettai Ley-vonal – a láthatatlan, teljesen egyenes energiavonal,
amely a spirituális jelentőségű helyeket köti össze egymással
– az összes birtokot érintette, majd Cabeswater, a misztikus erdő

mentén haladt tovább. Gansey biztosra vette, hogy Glendower
Cabeswaterben alussza évszázadok óta tartó álmát. Aki felébreszti a
királyt, kívánhat egyet. Blue az utóbbi időben csak erre tudott gondolni.
Úgy vélte, Gansey van a leginkább rászorulva a király jóindulatára.
Nem mintha Gansey tudta volna, hogy pár hónapon belül
meghal. És nem mintha Blue fel akarta volna világosítani erről.

Oldal: MAGGIE STIEFVATER-HOLLÓFIÚK 2/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat