FOLYTATÁS.

Közel, nagyon közel kerültünk a Pokolhoz. Sôt, talán benne élünk. A kerítéskaput már rég kidöntötték. A kertet gaz verte fel, mely torzan kanyargó, fás gallyakon és indákon ülô, tüskés leveleket növesztett. A Városban még a növények is gonosszá lettek, csak azért, hogy életben maradhassanak. Lassan lépkedtem a disznóparéj lepte járólapokon. Félúton tartottam, mikor az üresen álló, kifosztott ház ajtaja nyikorogva kinyílt, majd hirtelen bevágódott. A szívem… Legalább két dobbanást hagyott ki, s csak azután indult újra. Tovább! A szélben lengô, embermagas gazdzsungelen túl már ki tudtam venni egykori albérletünk tetejét. A bádogeresz ólomszürke alját fény világította meg. Barátságosan hívogató, sárga lámpafény. Megálltam a konyhába nyíló, üvegezett ajtó elôtt. A koszos csipkefüggöny, amin kicsi, barna szélû égésnyomok éktelenkedtek – jelezve, hogy valaki odabentrôl rendszeresen kifelé szokott bámulni, megfeledkezve a kezében tartott cigarettáról –, némileg zavarta a látványt. Azért mégis ki tudtam venni a falhoz támasztott asztal mellett ülô családot. Épp vacsoráztak. A kopogásra mindhárman az ajtó felé kapták a tekintetüket. A fekete hajú, lompos asszony felhúzta az ajkát, kivillantva csontsárga fogait és sötétlila ínyét. Jó, vele nem lesz különösebb gondom. A férfi állt fel elsôként, és ajtót nyitott. Jobb kezében zsírtól síkos, félig elrágott fôzôkolbászt, a balban nehéz fejû, csorba fejszét tartott. – Mit akar? – kérdezte egyszerre lekezelô és idegességtôl rekedt hangon. A lakásból áradó forró, szinte tapinthatóan sûrû bûztôl felfordult a gyomrom. Amint bejutok, elsô dolgom lesz az összes ablakot sarkig tárni. – Maguknak most el kell innen menniük – mondtam. A férfi vizenyôs tekintete a homlokomnak támaszkodott, majd lassan

elkezdett lefelé vándorolni. Próbáltam elképzelni, milyennek lát. Az éjfekete nagymamakendô felülrôl teljesen betakart, így az alatta lévô merész, a karjaimat és a hasamat kicsit sem takaró mellényt nem élvezhette. Lejjebb viszont az áttört selyemszoknya, amin csodás pillangók repkedtek, valamint a magas szárú, vastag talpú, fûzôs csizma tetszhetett a pasinak, mert a nyelve önálló életre kelve bújt elô, és futott végig zsíros ajkain. – Mit mondott? – szólalt meg mögötte a felesége, s lassan ô is felállt az asztaltól. Láttam, ahogy a bal keze rásiklik a tányérok között heverô konyhakésre. – Mit akar ez itt?! – Tûnjenek el! – mondtam, szavaimat immár egyenesen a nônek szánva. – Napfelkeltekor visszatérhetnek. A férfi csíkos pizsamanadrágot, rongyosra nyûtt házipapucsot és kerek pocakját takaró, mocskos atlétatrikót viselt. Borostás arcán ostoba vigyor terült szét, miközben hátrébb lépett, vagy azért, hogy rám vágja az ajtót, vagy mert a fejsze használatához több helyre volt szüksége. – Na húzzá’ elfelé, kisribi! – röhögte, de nem a szájával. Egyetlen szemvillanással korábban a pizsamanadrág bal szára megrándult, felfelé tartó hullám kúszott végig az anyagon, majd a slicc nyílásán egy ragacsos, szürke bôrû, apró fogakkal tömött pofa türemkedett elô. A lakásból áradó bûzbôl már korábban is sejtettem: a családfô egy ocsmány kis penetra fattyúnak szolgált gazdatestül. Most aztán megmutatta magát, talán mert azt hitte, egy elcsigázott démonzabrálóval van dolga, aki végsô kétségbeesésében zörgetett be az elsô házba, ahonnan fényt látott kiszûrôdni. Nos, a penetrák sosem a mérhetetlen eszükrôl voltak híresek. Párja, a nôstény fattyú természetesen az asszony tarkóján, annak loncsos haja alatt tanyázott. Amint a virágos otthonkában feszítô, pohos nôszemély teljesen felém fordult, megláttam a tokája alatt feszülô, szürke démonfarkat, ami szorosabbra húzódott, hogy helyén tartsa a gazdáját.

– Me denuncio auctoritas et claritas factum!2 – kiáltottam a pasi vigyorgó képébe, mire nyomban hátratántorodott. – Me denuncio exterminus ito!3 Már nem tudom, hogy a kolbászt, vagy a fejszét ejtette-e el korábban. Mivel én az ajtóban álltam, más utat kellett találnia, így hátrálva, a két karjával hadonászva a szobába ment. Jobbról üvegcsörömpölést hallottam, amint kiugrott az ablakon, majd a hátsó kerten át elrohant. – Me denuncio auctoritas… A párja sem volt bátrabb. A konyhakésen nyugvó keze ugyan megrándult, de mikor a nyakában vicsorgó penetrára néztem, az nyüszítve bújt el a tarkója mögött, s hagyta, hogy az asszony a férje után vesse magát. Végre átléphettem egykori (második) otthonom küszöbét, ám ezzel hibát követtem el. Talán az tett könnyelmûvé, hogy a két penetrával oly könnyen bántam el, vagy egyszerûen csak túl zaklatott voltam… Nem tudom. A fájdalom azonban, amit a térdemhez csapódó szék okozott, azonnal észhez térített. A penetrák „gyermeke”, a velük különös démoni szimbiózisban élô chorel4 fattyú szerencsémre még nem volt kifejlett példány, s gazdatestként is csupán egy alig hétéves, olajos bôrû kislányt választott. A gyerek mindeddig a kamra ajtaja mögé húzódva figyelte az eseményeket, és láthatatlan csápjaival igyekezett a tudatomba férkôzni. Teljes sikerrel persze nem járhatott, hisz a nyakamban függô ónmedál, a belefoglalt három karneol agát szemcsével megvédett, de a gondolataimat azért mégis összezavarta. A chorel felé léptem… És egy kislányt láttam, apró, rémült és védtelen teremtést, akit nyomban muszáj megölelni. Mikor kitártam a karom, azt hitte, meg is teszem. Mire észrevette a bal tenyerembe rejtett Exit, az már a homlokára tapadt.
2 Parancsolom az akarat és a tisztaság nevében! (latin) 3 Parancsolom, hogy távozz! (latin) 4 Vad tudattolvaj démon: a megtámadott alany tudatába férkôzve képes annak akaratát manipulálni, s azt láttatni vele, ami az érdekében áll.

– Exi ab seo! – ordítottam, miközben beszorítottam ôt a sarokba. – Apage Satanas filiaster!5 A chorel démon sárga füstöt köpve szakadt ki a kislány testébôl, és sisteregve merült a konyha járólapjaiba, megolvasztva a követ. – Jól van – öleltem át szorosan a gyereket. – Most már nem lesz semmi… A chorel fattyú azonban, ha végül távoznia is kellett, bosszút állt. Éreztem, hogy a kislány teste ernyedten fekszik a karomon; mielôtt a Pokolra küldtem, a dög megállította a szívét. – Szegény kölyök – súgtam, s óvatosan lefektettem a kamra elôtti rongyszônyegre. – Most már vége. Szabad vagy. Három órával késôbb, mikor az éjfélt jelzô harangok kongása végiggördült a néma Városon, még mindig a konyhában voltam. A démonszállta család immár hónapok óta élhetett a kert végében gubbasztó, kicsi házban. A házban, mely egykor Anyának és nekem adott otthont. Mindent vastag, ragacsos mocsokréteg takart, ám a penetrák nyomai csupán rátelepedtek a mi emlékeinkre, nem tüntették el azokat. A tányérok… A vitrines szekrényben sorakozó porceláncsészék… Az asztalt takaró viaszosvászon… A halkan recsegô székek… A furcsán meggörbült leveseskanál (alpakka), amit Anya terítéskor mindig magának tett ki… És a kamra elôtt heverô rongyszônyeg, amin most a kislány holtteste feküdt; ezek mind a mi holmijaink voltak egykor. Az egykedvûen csöpögô falikút. Az asztal és a szekrény alá berugdosott és a padlót egyenletes rétegben takaró szemétben keveredtek a mi régi és a penetrák mostani életének emlékei. Bementem a szobába. Ágy, éjjeliszekrények, rajtuk az ernyôs olvasólámpák és az öreg ruhásszekrény – minden a régi helyén. Még a padlón tátongó lyukat, amin keresztül Xilka érkezett, hogy megmentsen, azt sem tömték be. A konyhából derengô lámpafényben botorkálva a hatalmas, komor ruhásszekrényhez mentem.
5 Távozz, Sátánnak fia! (latin)

Kinyitva az ajtaját rögtön láttam, hogy a titkos rekeszhez azóta sem nyúlt senki. Mintha megállt volna az idô. Elôszedtem Smaragd néni régi, elsárgult leveleit. Csak egy hiányzott közülük: az, amelyiknek a hátulján a Fatimai Jóslat volt. Rátaláltam a meséskönyvre is, amit Apu küldött nekem, benne a rejtvényként eldugott üzenettel. Mindent a konyhába vittem, s visszaültem az asztalhoz. Odakinn fájdalmasan vonyított a démonokkal terhes éjszaka. – Hogy is volt? – suttogtam magamnak, miközben a levelek között lapozgattam. – Hol is kezdôdött? Görcsbe rándult a gyomrom, mikor rájöttem, hogy nem tudom a választ. Az ember hiába igyekszik rátalálni a pillanatra, amikor a katasztrófák sora kezdetét vette, rá kell döbbennie: mindennek van valami elôzménye. Démonszállta világba születtem, ám az a Város mégis sokkal szelídebb hely volt, mint a mostani. Iskolába jártam, Apu ivott, s úgy tudtam, Anya rég halott. Féltem a pillanattól, mikor a törvény karmos mancsa rákényszerít, hogy démonoltóba vonuljak. Abban a Városban mégis béke honolt – démonok uralta, fogcsikorgató béke. Nem akartam, hogy fattyút oltsanak belém. Tudtam, hogy vannak apagék, és sejtettem, hogy Anya is az volt. Rátaláltam a ködgruftikra, akikrôl azt hittem, ellenállnak a démoni uralomnak, de kiderült, hogy tévedtem; ôk is gazdatestek voltak, csak épp egyetlen fôdémont szolgáltak. Aztán jött Salamon és a gruftik, akik valóban apagék tudtak maradni, és másokból is kiûzték a szörnyetegeket. Vagy mindez csupán hagymázas álom volt? Itt, ebben az albérletben, ahová – miután rám talált a Sárga Házban – Anyával költöztünk, egy darabig azt hittem, hogy a démonok uralta Város pusztán összezavart elmém terméke volt. Igen, akkoriban a Fenevad által kibocsátott asztrálhomály elfedte az emberek elôl, hogy a démonok továbbra is köztünk élnek.

Milyen békés, gyönyörû idôszak volt! A friss rétes, amit vasárnaponként kóstolónak a házinénink hozott át a másik házból… A forró, porcukorral meghintett sütemény illatát még a penetrák hátrahagyott bûzén keresztül is érezni véltem. Azután Salamon ismét megkeresett, és felnyitotta a szemem. Újra láttam az emberek nyakában ülô, tekintetükön kikönyöklô démonokat; a félelmeikbôl, gyûlölködéseikbôl, mohóságukból táplálkozó fattyak kövérebbek és egészségesebbek voltak, mint mikor még nem fedte ôket asztrálhomály. A Városon pedig titokban már két szörnyeteg uralkodott: az idôk kezdetén angyalból lett Fenevad, és a modern kor szülte, emberbôl démonná torzult Synerella. Én és a gruftik összecsaptunk velük. A harc könyörtelen volt; sorra haltak az ellenségeink és a szeretteink. Elvesztettük Tomasót, Gabrierut, Aput, Anyát és Xilkát. Legvégül, mikor már minden darabjaira hullott, Enoch – akirôl addig még sosem hallottunk, és ma sem tudjuk, kicsoda is valójában – megadta nekem a hatalmat a választáshoz: döntenem kellett, miként és kinek az uralma alatt folytatódjék a Város története. Én pedig a Fenevadat választottam. Fellapoztam az Aputól kapott meséskönyvet. Gyûrött füzetlapok sarkát pillantottam meg, melyek középtájt kandikáltak ki belôle. Azonnal rájuk ismertem. Aznap éjjel, mikor Xilkával visszatértem ide, hogy megfejtsem Apu titokzatos üzenetét, az imp rettenetesen unta a rejtjelekkel való szöszmötölésemet. Kért néhány papírlapot, én téptem neki, ô pedig a maga szórakoztatására firkálgatni kezdett. Amiket most találtam, az ô „mûvei” lehettek. Kivettem ôket a könyvbôl, majd az asztalra tettem, és a tenyeremmel kisimítottam a gyûrôdéseket. A kockás lapokon ügyetlen firkák. A lámpafénybe tartva, szememet erôltetve válogattam szét a késôbb rárakódott kosz foltjait attól, amit eredetileg Xilka rajzolt. Két alak… Karikatúrák, amelyek az én kedves impem kifacsart humorát hirdették: az egyik figura tolószékben ülô, fiatal férfi, míg a másik görnyedt hátú, szakállas-pajeszos öregember.

– A kabbalista rabbik! – ismertem fel ôket. – Dávid ben Goldstein és Nathan ben Erbatim az Árnyak házából. – IGEN! A kísérteties, halk sóhaj a ház falaiból áradt. Talpra ugorva fordultam körbe, rettegô tekintettel vizslatva a környezetemet. A szemem sarkából mintha úgy láttam volna, hogy a falikút fölötti tapéta kissé kidudorodna, hullámot vetne, de mire odanéztem, már nem volt ott semmi. A következô pillanatban már abban is kételkedtem, hogy az imént bármit is hallottam. – Csak a szél… – nyugtattam magam. – Az kócolja a kertben álló gazt. Visszatértem a képhez, s mindjárt láttam, hogy Xilka a két alak feje fölé szövegbuborékot rajzolt. Mintha ebben a különös képregényben a kabbalista rabbik egyszerre mondanák, amit akarnak. A szöveg így szólt: „Ha ez nem volna elég az angyalok létének bizonyságául, akkor jusson eszébe Enoch, aki beszélt velük, sôt, könyvet is írt róluk.” – Enoch könyvet írt az angyalokról – suttogtam magam elé. – Könyvet az angyalokról… A másik rajz egy gyereket… egy kislányt ábrázolt, aki félrebillentett fejjel, kissé bambán bámult vissza rám. Körötte, vagy inkább a „háta mögött” sejtelmes firkák, melyek lehettek idétlen szárnyak, vagy a gyerekbôl áradó kisugárzás (indigókék aura?!) jelképei is. A kislány feje fölött szövegbuborék, benne Xilka ákombákom betûi: „Enoch értett minket, és aki Enochot érti, minket is megért…” – Drága, jó Xilka! – suttogtam, lerogyva a székre. – Méghogy unalmadban firkáltál…! Honnan tudtad, hogy egyszer majd visszatérek ide, és útmutatásra lesz szükségem? Újra a rajzokat nézegettem, fekete körmû mutatóujjammal kopogtatva a rabbik fölötti szövegbuborékot.

– Tehát Enoch könyvet írt az angyalokról! Ha sikerülne megtalálnom… Vajon maradt még belôle ép példány? És ha igen, merre keressem? Ujjam átvándorolt a másik papírlapra. – Az indigószín aurába öltözött kislány, aki Enoch nevében keresett fel. Azt mondta: „Enoch értett minket…”. Minket! Tehát többen is vannak! Talán egész seregnyi indigókölyök él még mindig a Városban, hisz a Fenevad hatalma eltörpül Enoch ereje mellett, aki az Idôt is képes volt megállítani, hogy átgondolhassam a döntésemet. Ha pedig ez sikerült neki, akkor a gyermekeit… az indigógyerekeket, vagyis az angyalmágusokat sem hagyta veszni! Találnom kell egyet, hogy eljuthassak… Ekkor rúgták be az udvarra nyíló ajtót… *** Apró üvegcserepek záporoztak rám. Felugrottam, s ahogy hátrarúgtam a széket, az csattanva vágódott a tálalószekrénynek. Az apró konyha leghátsó sarkába hátráltam, be a falikút mögé. Négyen voltak. Úgy türemkedtek be egymás után a helyiségbe, mintha a testük valami lágy, képlékeny anyagból volna, pedig teljesen emberinek tûntek. Két kar, két láb, egy fej, s az azokat összekötô, egyben tartó törzs. – Hát mégse ment el – mondta az, aki legelöl érkezett, holdvilágképén gunyoros, kegyetlen vigyorral. – Mázlisták vagyunk, mi, srácok? – Mázlisták bizony, ahogy mondod, Bronz – értett egyet a második, és megveregette társa izompólóból kidagadó, hatalmas vállát. A hátuk mögül még ketten igyekeztek elôrébb jutni. Az egyikük girhes kölyök, tekintetében lustán kígyózó hernyóval, a másik egy feltûnôen szép, bár rideg arcvonásokkal bíró lány, akiben egy kecses lill-démon vert tanyát, melynek távoli ôsei állítólag Lilith démonkirálynô saját teremtményei. A Bronz névre hallgató, tar koponyája tetején zöldeslila punktaréjt viselô pasas hullámzó arcvonásai mögül egy abaddon vicsorgó pofája derengett elô. Miközben bakancsával üvegcsere

peket ropogtatva még beljebb lépett, lerázta válláról a haverja kezét. – Ne tapizz, Pedro! – mordult rá a fekete hajbozontos, csontos arcú srácra, aki sértetten engedelmeskedett, bár a benne lakó elsô fokozatú penetra méltatlankodva sziszegett. – Megmondtam ezerszer: utálom, ha hozzám érnek! – Csak semmi feszkó, fiúkák! – búgta lágy hangon a lány. – Ma éjjel grufti lesz a marcang6. – Marcangnak jó nekem a közönséges apagehús is – mordult hátra Bronz. – Ezt már igazán tudhatnád, Tanamera! A gruftikat, ha egyet-egyet végre sikerül elcsípnem, többre tartom, mint a hétközéji táplálékot. – Enni fogunk? – motyogta a negyedik alak, aki épp csak bejutott a konyhába, máris az ajtó mögötti sarokba húzódott, és a saját körmeit nézegette, szagolgatta, s piszkálta velük az orrát. – Kapok belôle én is? Kaphatok…? – Kuss legyen, Ketz! – ordított rá Pedro, majd Bronz karfiolfüléhez hajolva sisteregte: – Miért kell nekünk elviselnünk ezt a rohadt hernyót? Mi hárman nemes démonklánból származunk, de Ketz… Úgy tûnt, remekül elvannak egymással, és cseppet sem tartanak attól, hogy a grufti, akit pillanatnyilag sikerült a sarokba szorítaniuk, esetleg a képükbe vág egy gris-gris zacskót. És sajnos a magabiztosságuk jogos volt: sokrétegû szoknyám rejtett zsebeiben csupán két közönséges Exi-lapocska, valamint egyetlen nyomorult sovlyarel-kavics lapult. Minden más felszerelést a Barkasban hagytam, vagy a penetra családra pazaroltam el. – Nos, a helyzet a következô… – Tanamera elôrelibbent, és megállt az asztal mellett, egyik tenyerével Xilka régi rajzaira támaszkodva. Ahogy néztem ôt, forró borzongás futott végig a hátamon. Az a lány… Tanamera nem csupán szép volt, de abban a pillanatban ô maga vált számomra a megtestesült tökéletességgé. Még soha nem
6 démonszleng, jelentése: zsákmány

éreztem ilyet lány iránt! Tökéletes alakjára ébenfekete selyembôl varrt, testhezálló, szemérmetlenül vékony ruha simult, mely mindent látni – vagy legalábbis sejteni – engedett, amit általában a ruhák el szoktak takarni. Két meztelen karja, hosszú nyaka, vállára omló, zöldeskék haja, alabástrom homloka, fitos orra, hideg mosolyra húzódó, vérvörös ajkai mérhetetlen megelégedéssel töltöttek el. Oh, igen! – gondoltam, bár tudatom egy része nem értette, honnan támadnak bennem ezek a szavak. – Olyan vagy, gyermekem, amilyennek megálmodtalak. A lányból áradó, lill fattyú teremtette bódulat azonnal elmúlt, amikor a szemébe néztem. – Hallgatlak – mondtam, összefonva a két karom. – El akartad mondani, mi is a helyzet! Tanamera arcán enyhe zavar futott át, de hamar rátalált iménti magabiztosságára. – Hírét vettük, hogy rátörtél a rokonainkra, és egyiküket… – a rongyszônyegen heverô kislányra pillantott, bár nem rá gondolt – …kiûzted az ôt megilletô testbôl. – Az ôt megilletô…?! – felnevettem, majd állammal a lány mögött toporgó Pedro felé böktem. – Te elsô fokozatú penetra vagy: úgy ötarasznyi, szürke bôrû, ragacsos kis féreg! És te, izomagy? A tojásból kikelve folyton vonagló, sárga levet eresztô, öklömnyi, fekete kitinfejjel kúszó-mászó húskukacként létezel, míg bele nem bújsz valakibe. Ti mindannyian démonok vagytok, akiknek saját testük van, csak épp szeretitek ellopni másokét. – Erre valók az apagék – mondta megvetô mosollyal Tanamera. – És evésre! – motyogta a sarokban saját ujjai táncától megbûvölve Ketz. – Néha meg is lehet enni ôket, mert az… az tápláló, igen, nagyon tápláló! – A rokonainkat bántottad, grufti! – ordított fel hirtelen Bronz, hatalmas karjával a szoba felé taszítva az útjában álló Pedrót. – Ezért most Abaddon nagyúr nevében…

A két Exire, amit korábban sikerült a tenyerembe vennem, a rettegés jeges verejtéke tapadt. Biztos voltam benne, hogy nem érem meg a napfelkeltét. Dühített a gondolat, hogy ilyen ostoba módon hagytam magam elcsípni. A penetra család felnôtt tagjai… Ugyan miért hittem azt, hogy nem kérnek segítséget a klántársaiktól? Ez a ház… Az emlékek, amik beivódtak a falakba… A rétes illata, Anya mosolya és a házinéni tipegô léptei… Csakis akkor merengj a múlton, ha tökéletes biztonságban tudhatod magad – bölcs tanács, ami túl késôn ért el hozzám. Kész volt a tervem. Már épp mozdulni akartam, hogy hátrébb taszítva a lányt megpróbáljak Exit nyomni Bronz boltozatos homlokára… Legalább ôt magammal akartam vinni a Pokolba, ha a másik három a következô pillanatban úgyis végez velem. Ám mielôtt bármit tehettem volna, egy gris-gris zacskó puffant a konyha közepén. Bronz és Pedro döbbenten bámultak a vörös flanelbôl varrt, bôrszíjjal szorosra húzott tatyóra. Tanamera sikoltva ugrott fedezékbe. Ketz – azt hiszem – fel sem fogta, mi történik. Megpördültem, és a sarokba guggolva, karjaimmal a fejemet védve olyan kicsire húztam össze magamat, amilyenre csak tudtam. Elôbb halk reccsenést, majd az apró helyiségen végighullámzó, kísérteties sóhajt hallottam, melynek forró légáramlata a ruhán és kendôn keresztül is égette a bôrömet. Ezután jött a falrepesztô dörrenés. Lehunytam a szemem, két magasra emelt karommal óvtam az arcomat, s visszatartottam a lélegzetemet. Mögöttem hulladék, és a szilánkokra robbant bútorzat darabjai kavarogtak. Azután mélyen búgó, tompa csend következett. Valaki megérintette a vállam. – H… hé! M… most már fel… felkelhetsz! Leengedtem a karjaimat. Szürke hajolt fölém. Arca holtsápadtan világított, ajkai idegesen rángatóztak. – L… lépjünk le – mondta, és a hangja remegett. – Gyorsan!

A szoba felôl éles csattanás, majd dühödt morgás hallatszott. Felálltam és körülnéztem. A konyha berendezésébôl szinte semmi sem maradt. Mindent a korábbi szemét és az összetört bútorok megégett, kormos törmeléke borított. Egyedül a falikút tûnt olyannak, mint azelôtt; kongó hangot hallatva, egykedvûen csöpögött bele a víz. A kettérepedt bejárati ajtó mögül Ketz tántorgott elô. A girhes srác tekintetében ezüstös féregként tekergett a hernyó démon. – Ezért most… – hörögte – megfizetsz! A jobbegyenes, amivel a szobából kifelé nyomuló haverjai ölébe küldtem, szerintem mintaszerû volt. Ha Gitta is láthatta volna… – Pu… pucolás! – kiáltotta Szürke, és a küszöbön át az udvarra lökött. – A kábító gris-gris… Nem t… találtam erôsebbet. Futottunk. A sötétben csupán a csizmám talpán át éreztem a járólapokat. A szoknyámba és horgolt kendômbe tüskés gallyak akadtak. Mögöttünk Bronz üvöltött: – Kapjuk el! A vérét akarom! Akármilyen vén csotrogány is volt, a Barkas most elsô pöccre indult. – Fordulj m… meg! – körözött a kezével Szürke, miután bevágódott az anyósülésre. – Gye… gyerünk, fordulj m… már! A gázpedálra tapostam, és vadul tekerni kezdtem a kormányt. Egyetlen fényszórónk félkörívet hasított az éjszakába. A túlsó oldalon a bal elsô kerék felkapott a járdára, majd szinte azonnal le is pattant róla. Végre a megfelelô irányba tartottunk. Ráhajoltam a kormányra, hogy Szürke ne takarja a házat, mert még egyszer, utoljára látni akartam. A négy démon épp ekkor rontott ki a kertbôl. – G… gázt! – sikoltotta Szürke magából kikelve. – Nyugi! – csitítottam. – Már nem érhetnek utol. A járgány traktorhangon, a repedezett aszfalt gödrein megmegugorva, egyre gyorsulva száguldott velünk. Mire az Attila útra kanyarodtunk, már Szürke sem hisztériázott.

– Elôször is… – szólaltam meg – …kösz! – O… oké! – legyintett az ex-hernyós, aki talán kezdte viszszanyerni az arcszínét: legalábbis a mûszerfal fényei neonzöldre festették a bôrét. – Másodszor viszont… – folytattam. – Mi a fenét keresel te itt? És fôleg: hogy találtál rám? – N… nem volt nehéz – Szürke a dzsekije zsebébe nyúlt, és két csokiszeletet húzott elô. – Sokkal j… jobban ismerlek, mint g… gondolnád. – Ennek most örülnöm kéne? – húztam el a szám. – A l… lényeg, hogy nem sok hely v… van a Városban, ahová Lilith menne, mikor épp ki van b… bukva – nevetett megmentôm, és kérdô tekintettel kínálta felém az egyik csokit. Már majdnem érte nyúltam, mikor a szemem sarkából valami nagy, hengeres dolgot pillantottam meg, épp az úttest közepén. Sikerült félrerántanom a kormányt, de a lökhárító bal vége így is elkapta, és irtózatos csattanással a járda mellett parkoló autók egyikének vágta azt. A zajra hirtelen megelevenedtek az árnyak: a kerítések tövébôl és kivilágítatlan épületek rég betört ablakaiból vagy tucatnyi incubus, succubus és más, szórakozásra vágyó fattyú rohant elô, s állapította meg csalódottan, hogy az út közepére csapdának kitett kuka nem állított meg minket. – Azt hiszem, jobb lesz, ha mindkét kezemet a kormányon tartom – mondtam, szomorú pillantást vetve a csokira. – S… sebaj, nem csak életet t… tudok menteni – nevetett rám Szürke, majd kibontotta és a szám elé tartotta a csemegét. A szitu kissé fura volt, a csoki viszont mogyorós, úgyhogy beleharaptam. – Téhheg é’dekee’ne, hohhan dutta’ me’, ho’ hó’ ta’álsz – próbáltam erôltetni a beszélgetést, ami azonban a vezetéssel és rágással együtt túl emberpróbáló feladatnak tûnt. Szerencsére Szürke így is értette, mit halandzsázok. – Mikor eljöttél a csillagvizsgálóból, Slomó Silver Ivyt és engem küldött utánad.

 

Oldal: BÖSZÖRMÉNYI GYULA: 3...2...1/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat