1.
FEJEZET
Az erdő hó- és jéglabirintussá változott.
Egy faág tövéből egy órán át figyeltem a sűrű vadont, de leshelyem
időközben teljesen haszontalanná vált. A viharos szél ugyan vastag
hóréteget fújt a nyomaimra, de ugyanígy elfedte a lehetséges zsákmány
nyomait is.
Az éhség messzebbre űzött otthonomtól, mint ahogy általában
megkockáztattam, de a tél nehéz időszak volt. Az erdei állatok olyan
mélyre húzódtak vissza, ahová már nem tudtam követni őket, így
nem maradt más választásom, mint hogy egyenként terítsem le az
elkóborló vadakat. Csak imádkozni tudtam, hogy legalább tavaszig
kitartsanak.
De nem tartottak ki.
Zsibbadt ujjaimmal megtöröltem a szemem, és lesöpörtem a
szempillámra ragadt pelyheket. Itt nem voltak olyan fák, melyeknek
lehántott kérge erre járó szarvasokról árulkodott volna, mivel


azok még nem indultak útnak. Addig a helyükön maradnak, amíg
el nem fogy az összes kéreg, és csak azután vonulnak észak felé, elhagyják
a farkasok vidékét, és talán a tündérek földjére, Prythianbe
is eljutnak, ahová egyetlen halandó sem merészkedik, ha kedves
az élete.
A gondolatba beleborsódzott a hátam, de elhessegettem, inkább a
környezetemre és az előttem álló feladatra koncentráltam. Nem tehettem
mást, évek óta csupán ennyire voltam képes: arra összpontosítottam,
hogy túléljem az előttem álló hetet, napot és órát. És most,
a hóesésben örültem volna, ha észreveszek bármit, főleg fentről a fáról,
ahonnan legfeljebb tizenöt lábnyira láttam el. Zsibbadt tagjaim
fájón tiltakoztak a megmoccanás ellen, de nem nyöszörögtem, leajzottam
az íjamat, és lemásztam a fáról.
A jeges hó ropogott elnyűtt csizmám alatt, én pedig a fogamat
csikorgattam. Alig látni, de még felesleges zajt is csapok. Jó úton járok
afelé, hogy újból üres kézzel térjek haza.
Már csak néhány óra volt hátra sötétedésig. Ha nem indulok el
mielőbb, akkor hazaúton fog rám esteledni. A fülemben csengett a
falu többi vadászának figyelmeztetése: hatalmas farkasok portyáznak
errefelé, és nem kevesen vannak. Nem beszélve arról, hogy a
környéken állítólag különös lényeket láttak, magasak, hátborzongatóak
és halálosan veszélyesek.
Nem számít, hogy kik ők, csak tündérek ne legyenek, fohászkodtak
magukban a vadászok rég elfeledett isteneinkhez, és titokban én
is velük imádkoztam. Nyolc éve éltünk a falunkban, kétnapnyi járásra
a prythiani határtól, a halhatatlanok földjétől, és eddig megkíméltek
bennünket támadásaiktól, bár a házaló árusok néhanapján
meséltek olyan távoli, határ menti városokról, melyekből csak
törmelék, csont és hamu maradt. Ezek a beszámolók egykor olyan

ritkaságszámba mentek, hogy a falu öregjei egy legyintéssel intézték
el őket, de a piacon az utóbbi időben megszokottá vált az erről
való sugdolózás.
Nagy kockázatot vállaltam azzal, hogy ilyen messzire merészkedtem
az erdőbe, de tegnap már megettük az utolsó cipónkat, tegnapelőtt
pedig a füstölt hús maradékát is. Ennek ellenére szívesebben kibírtam
volna még egy éjszakát korgó gyomorral, mint hogy én elégítsem
ki egy farkas étvágyát. Vagy egy tündérét.
Nem mintha olyan kiadósat lehetett volna lakmározni belőlem,
telente annyira lefogytam, hogy a bordáim jó részét meg lehetett
számolni. Próbáltam a fák között a lehető leglégiesebben, nesztelenül
mozogni, és közben a kezemet üres és sajgó gyomromra tapasztottam.
Magam előtt láttam nővéreim arcát, amikor meglátják,
hogy megint üres kézzel térek vissza a kunyhónkba.
Néhány percnyi óvatos keresgélés után lekuporodtam néhány hóborította
szederbokor mögé. A tüskék mögül viszonylag jól beláttam
a tisztást és az azt átszelő patakot. Néhány jégbe fúrt lyuk árulkodott
arról, hogy még most is gyakran használják. Remélhetőleg
valami csak jár errefelé. Remélhetőleg.
Orromon át nagy levegőt vettem, íjam végét a földbe szúrtam,
és homlokomat egy durva, elhajló fának támasztottam. Még egy
hetet nem húzunk ki ennivaló nélkül. És már túl sok család kérte
tőlem, hogy szerezzek némi alamizsnát a jómódú városi polgároktól.
Sajnos a saját szememmel láttam, hogy meddig terjed azok jótékonysága.
Kényelmesebb pozícióba helyezkedtem, igyekeztem nyugodtan lélegezni,
és fülelni, milyen hangokat hoz a szél az erdőből. A hó csak
hullott szakadatlanul, a hópelyhek táncoltak és köröztek, akár a csillogó
porszemek, fehéren és frissen ebben a barna és szürke világban.

Sikerült felülemelkednem önmagamon, zsibbadt tagjaimon, lecsendesítettem
tudatom könyörtelen, kegyetlen részét, és a hófátyolba borult
erdő látványába merültem.
Egykor az volt az egyik legkedvesebb elfoglaltságom, hogy élveztem
a friss fű és a sötét, frissen szántott talaj kontrasztját, mint egy
ametisztbrosst a smaragdszínű selyem redőiben. Egykor én is színekről,
fényekről és formákról álmodtam, gondolkodtam és bennük
is éltem. Időnként elképzeltem, hogy milyen lesz, amikor csak
mi leszünk ketten apával, mert a nővéreim férjhez mennek, lesz elég
élelmünk és pénzünk, hogy festéket vegyek, és elég időt is tudok szakítani
arra, hogy papírra, vászonra vagy akár a kunyhónk falára vessem
ezeket a színeket és formákat.
Nem valószínű, hogy ez hamar bekövetkezik, de még az is lehet,
hogy soha. Így csak az olyan pillanatok maradnak, mint ez, amikor
csodálom a sápadt téli fények csillogását a havon. Nem is emlékszem,
mikor történt ilyen utoljára, hogy egyáltalán észrevettem valami szépet
és érdekeset.
A rozzant pajtában Isaac Hale-lel töltött lopott órák nem számítottak,
azok az alkalmak éhesek, üresek, néha kegyetlenek voltak, de
soha nem szépek.
A süvítő szél lágy fuvallattá csillapodott. A hó is lustábban, nagy,
kövér pelyhekben hullott, amik összegyűltek a fák apró kis zugaiban,
majd leestek az ágakról. A hó delejes, halálosan gyengéd szépsége.
Nemsokára vissza kell térnem a falu sáros, fagyott utcáira, a
házunk zsúfolt forróságába. A lelkem egy kis darabja visszahőkölt
erre a gondolatra.
A tisztás túloldalán megzörrentek a bokrok.
Ösztönösen megfeszítettem az íjam, és a tüskék mögül kikémlelve
elállt a lélegzetem.

Kevesebb mint harminc lépésre egy kis nőstény szarvas állt, a tél
miatt még nem fogyott le vészesen, ám ahhoz elég kétségbeesett volt,
hogy a tisztáson kezdje hántolni egy fa kérgét.
Egy ilyen állatból egy hétig lakmározna a családom, vagy még tovább
is.
Összefutott a számban a nyál. Célba vettem, olyan halkan, mint a
száraz levelek között sziszegő szél.
Az állat továbbra is csíkokban hántotta le a kérget, lassan rágott,
láthatóan cseppet sem gyanította, hogy tőle néhány yardnyira a halál
ólálkodik.
A hús felét füstölném, a többit meg nyomban megennénk, raguban,
tésztába töltve… A szarvasbőrt meg eladnánk vagy az egyikünknek
ruhát készítenénk belőle. Nekem új csizmára lett volna szükségem,
Elainnek új köpenyre, Nesta meg mindig az után ácsingózott,
amit a többieknél látott.
Remegett a kezem. Ennyi étel maga a megváltás lenne! Nagy levegőt
vettem, és még egyszer ellenőriztem a célt.
Ekkor egy szomszédos bokorban aranyló szempár csillant fel.
Az erdő elcsendesedett. A szél elállt.
Még a hóesés is abbamaradt.
Mi, halandók már nem imádtuk az isteneket, de ha tudtam volna a
nevüket, akkor imádkoztam volna. Az összeshez. A farkas lassan közeledett
a sűrű erdő rejtekében, a pillantását a gyanútlan szarvasra szegezte.
Akkora volt, mint egy póniló, és bár figyelmeztettek arra, hogy
járnak ilyenek errefelé, a szám teljesen
kiszáradt.
A méreténél is ijesztőbb volt természetellenes nesztelensége: bár a
bozóton keresztül lopakodott, a szarvas nemcsak hogy nem hallotta,
de nem is látta. Egyetlen ilyen termetű állat sem képes ennyire

hangtalanul járni. Ellenben ha ez nem egy normális állat, ha Prythianből
származik, ne adj' isten tündér, akkor még azzal járok a legjobban,
ha felfal.
Ha tündér, akkor menekülnöm kellene.
De talán… tehetnék egy szívességet a világnak, a falumnak és magamnak
is, ha most a fedezékemből megölném. Igazán nem esne a
nehezemre egy nyilat ereszteni a szemébe.
A méretétől eltekintve viszont úgy nézett ki, úgy mozgott, mint egy
farkas. Ez egy állat, győzködtem magam. Csak egy állat. Nem akartam
számba venni az egyéb lehetőségeket, nem, most világos gondolatokra,
egyenletes légzésre volt szükségem.
Egy vadászkés és három nyílvessző volt nálam. Ebből kettő hagyományos,
egyszerű és hatékony volt, de egy ekkora farkassal
szemben legfeljebb egy méhcsípéssel érne fel. A harmadik, a leghosszabb
és legnehezebb vesszőt még nyáron vettem egy utazó kereskedőtől,
amikor még akadt rézpénzünk felesleges luxuskiadásokra.
A nyilat berkenyefából faragták, és vasból készült a hegye.
Azt már csecsemőkorunktól kezdve tudtuk a bölcsőnk mellett
dúdolt altatókból, hogy a tündérek gyűlölik a vasat, a berkenye fája
pedig annyira meggyengíti az ő halhatatlan, gyógyító mágiájukat,
hogy ezzel gyilkos csapást lehet mérni rájuk. Legalábbis a legendák
és a különféle híresztelések szerint. A berkenye hatékonyságára
egyetlen bizonyítékul az szolgált, hogy rendkívüli módon ritkaságszámba
ment. Rajzokat láttam a fáról, de saját szememmel még
egyet sem: a főtündérek réges-rég az összeset felperzselték. Ugyan
maradt belőlük néhány mutatóba, de a legtöbb példány csenevész,
beteges volt, és a nemesek magas fallal körülvett ligetekben rejtegették
őket. Miután megvettem a nyílvesszőt, hetekig vitatkoztam a

többiekkel arról, hogy ez a kis darab, méregdrága fa vajon pénzkidobás
volt-e, mert esetleg hamisítvány. A vessző három évig kihasználatlanul
lapult a tegezemben.
De most a lehető legkevesebb mozdulattal, határozottan kihúztam,
mindent megtettem, nehogy magamra vonjam a szörnyeteg farkas
tekintetét. A nyíl elég hosszú és súlyos volt ahhoz, hogy kárt tegyen
benne, és ha jól célzok, talán meg is tudom ölni vele.
Annyira dobogott a szívem, hogy szinte már fájt. Ebben a pillanatban
rájöttem, hogy az életem egy hajszálon függ: vajon egyedül van a
farkas?
Fogtam az íjamat és megfeszítettem. Jó lövésznek számítottam, de
még soha nem hozott össze a sors farkassal. Korábban azt gondoltam,
ennél nem létezik nagyobb szerencse, sőt áldás, de most… azt se tudtam,
hogy hová lőjek, és milyen gyorsan mozognak. Nem hibázhatok.
Nem hibázhatom el, mert csak egyetlen berkenyenyilam van.
Annál jobb, ha tündérszív dobog a bundája alatt. Azok után, amit
velünk tettek, nem kockáztathatom meg, hogy később megjelenjen
a falunkban, és öljön, nyomorékká tegyen embereket. Haljon meg
itt és most. Örülök, hogy én végzek vele.
Közelebb lopózott, a kezemnél is nagyobb tappancsa alatt megreccsent
egy gally. A szarvas mozdulatlanná dermedt. Körülnézett,
füle a szürke égre meredt. Mivel a farkas felé fújt a szél, nem érezhette
a szagát, és nem is látta őt.
A farkas lehajtotta a fejét, hatalmas, ezüstös teste tökéletesen beleolvadt
az árnyékokba és a hóba. A hátsó lábára ereszkedett. A szarvas
továbbra is rossz irányba figyelt.
A szarvasról a farkasra pillantottam, majd vissza. Legalább egyedül
van, ennyivel könnyebb. De ha elijeszti a szarvast, akkor ott állok

egy éhes, hatalmas farkassal szemben, ami akár tündér, akár nem,
keresni fogja a következő csemegéjét. Ha viszont leteríti a szarvast,
elpusztítja ezt az elképesztő mennyiségű zsírt és bőrt…
Ha hibázok, nem csak az én életem vész el. Az elmúlt nyolc évben,
mióta az erdőben vadászom, merő kockázat az életem, de legtöbbször
jól döntöttem. Legtöbbször.
Ekkor a farkas kilőtt a bokorból, szürke, fehér és fekete villanást
láttam, sárga tépőfogai megvillantak. A nyílt térben még hatalmasabbnak
tűnt, izom, sebesség és nyers erő elképesztő keveréke volt.
A szarvasnak semmi esélye.
Mielőtt még a farkas túl nagy kárt tett volna a szarvasban, kilőttem
a berkenyenyilam.
Az oldalát találta el, és esküdni mertem volna, hogy a föld is beleremegett.
Elengedte a szarvas nyakát, és hatalmasat vonyított a fájdalomtól,
élénk rubinvörös vére a hóra fröccsent.
Hirtelen felém fordult, sárga szeme kitágult, az oldalán felborzolódott
a szőr. Tompa morgásába szinte beleremegett az üres gyomrom,
felpattantam, a hó kavargott körülöttem, és előhúztam még
egy nyílvesszőt.
De a farkas csak meredt rám, véres pofával, a nyilam valahogy
olyan otrombán meredt az oldalából. Újra eleredt a hó. Csak nézett,
döbbenten és meglepetten, mire kilőttem a második nyilat. Biztos,
ami biztos, arra az esetre, ha ez egy halhatatlan, gonosz fajtájú intelligens
lény.
Nem is próbált kitérni előle, és a nyíl pontosan a nagy, sárga szemébe
fúródott.
A földre zuhant.
A színek és a sötétség örvénylettek, a hóval keveredtek, alig láttam.

Oldal: SARAH J. MASS-TÜSKÉK ÉS RÓZSÁK UDVARA 1/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat