FOLYTATÁS.

– Nem tudom, hol találok másik egeret. Emlékszem egy as�-
szonyságra, aki minden egeret ideadott nekem. De az az asszonyság
nincs itt.
George csúfondárosan nézett rá.
– Asszonyság? Még arra sem emlékszel, ki volt az az asszonyság?
Tulajdon nagynénéd volt, Clara néni. Aztán ő is abbahagyta.
Mindig megölted az egereket.
Lennie búsan nézett föl rá.
– Hiszen olyan kicsikék voltak – mondta bocsánatkérő hangon.
– Simogattam őket, aztán beleharaptak az ujjamba, egy
kicsit megszorítottam a fejüket, s már meg is döglöttek… mert
olyan kicsikék voltak… Szeretném, George, ha hamarosan megkaphatnók
azokat a tengerinyulakat. Azok nem olyan kicsikék.
– Eredj a fenébe a tengerinyulaiddal! És élő egeret se lehet rád
bízni. Clara nénéd adott egyszer neked egy gumiegeret, de neked
nem kellett.
– Azt nem volt jó simogatni – mondta Lennie.
A napnyugta lángolása eltűnt már a hegycsúcsokról is, a völgybe
homály ereszkedett, s a füzesben és a szikomorfák között félig
sötét volt már. A tó felszínén egy nagy ponty feje bukkant ki,
levegőt szívott be, aztán titokzatosan visszamerült ismét a sötét
vízbe, egyre szélesedő gyűrűket hagyva maga után. Fönt a levelek
újra susogni kezdtek, s a fűzfagyapot apró pihéi szállongtak,
amíg el nem ültek a tó felszínén.
– Szeded már össze azt a fát? – kérdezte George. – Találsz
bőven ennek a szikomorfának a háta mögött. Vízhordta fa. Hozd
ide!Lennie odament a fa mögé, s hozott egy öl száraz levelet és
ágat. Egy halomba dobta le a régi hamurakásra, s visszament,
hogy még többet hozzon. Majdnem sötét éjszaka volt már. A víz
fölött egy galamb szárnya surrant el. George odalépett a rakáshoz,
s meggyújtotta a száraz leveleket. A láng pattogva terjedt
szét az ágak között, George kibontotta batyuját, és előszedett

belőle három babkonzervet. Odaállította a tűz köré, úgy, hogy a
forróság érje, de a láng ne.
– Négy embernek is elég ez a bab – mondta George.
Lennie figyelve nézte a tűz másik oldaláról. Türelmes hangon
mondta:
– Én mártással szeretem.
– Hát az nincs – robbant ki George. – Neked is mindig az kell,
ami nincs. Uramisten, de könnyen élhetnék, ha egyedül lennék!
Munkát kapnék, dolgoznák, nem lenne semmi bajom. Nem keverednék
kalamajkába, s a hónap végén foghatnám az ötven dolláromat,
bemehetnék a városba, s megkaphatnék mindent, amit
akarnék.
Mulathatnék egész éjszaka. Ehetnék, ahol nekem tetszik,
akár vendégfogadóban is, s rendelhetnék, amit szemem-szám megkíván.
S így lenne ez minden áldott hónapban. Literszámra ihatnám
a whiskyt, vagy beülhetnék egy játékterembe kártyázni vagy
biliárdozni.
Lennie letérdelt, s a tűzön át nézte a haragos George-ot. Arca
megnyúlt a rémülettől.
– S ehelyett veled vert meg az isten – folytatta dühösen George.
– Sehol sincs maradásod, s miattad én is mindig elvesztem

a munkámat. Vándorolhatok világéletemben. De nem is ez a legnagyobb
baj. Belékeveredel valamibe, csúf dolgokat követsz el,
aztán én húzzalak ki a csávából.
Szinte kiabálva folytatta:
– Istenverte bolondja! Örökösen pácban vagyok miattad. –
Most úgy tett, mint a kislányok, amikor affektálva utánozzák egymást.
– „Csak meg akartam tapogatni annak a lánynak a ruháját,
csak meg akartam simogatni, mintha egér lett volna” – hát hogy
a fenébe tudhassa, hogy csak a ruháját akartad megtapogatni?
Visszahőköl, te meg úgy szorongatod, mintha egér lenne. Kiáltozni
kezd, akkor aztán bujkálhatunk egész álló nap egy öntözőárokban,
amíg az emberek keresnek, aztán este kimászhatunk, s
mehetünk tovább. Örökösen ilyesvalami történik, örökösen. Bár15
csak bezárhatnálak egy ketrecbe egymillió egérrel, hadd teljék a
kedved!
Hirtelen lehűlt a haragja. Ránézett a tűz fölött Lennie ijedt
arcára, aztán szégyenkezve bámult a lángokba.
Egészen besötétedett már, de a tűz megvilágította a fák törzsét
s fejük fölött a felfelé görbülő ágakat. Lennie lassan, óvatosan
mászta körül a tüzet, amíg oda nem ért George mellé. Leguggolt.
George megforgatta a babkonzerveket, hogy másik oldalukat
érje a tűz melege. Úgy tett, mintha észre sem venné Lennie
közelségét.
– George – hallatszott nagyon halkan. Semmi válasz. – George!
– Mit akarsz?
– Csak bolondoztam, George. Nem kell nekem mártás. Még ha
itt volna, se kellene.
– Ha itt volna, kaphatnál.
– De nekem akkor se kéne, George. Neked hagynám az egészet.
Ráönthetnéd a magadéra, s én hozzá se nyúlnék.
George még mindig kedvetlenül bámult a tűzbe.
– Megbolondulok, ha arra gondolok, milyen jól élhetnék nélküled.
Soha sincs nyugtom miattad.
Lennie még mindig térdelt. A túlsó part sötétségébe bámult.
– George, akarod, hogy elmenjek, és békén hagyjalak?
– Ugyan, hová a fenébe mehetnél?
– Elmehetnék. Ide a hegyek közé. Találnék valahol egy barlangot.
– Úgy? S mit ennél? Annyi eszed sincs, hogy ennivalót találj.
– Találnék valamit, George. Nem kell nekem finom étel, mártással.
Heverésznék a napon, s nem bántana senki. És ha találnék
egy egeret, megtarthatnám. Senki sem venné el tőlem.
George gyors, kutató pillantást vetett rá.
– Komisz voltam, ugye?
– Ha nem akarod, hogy veled maradjak, elmehetek a hegyek
közé, találok ott egy barlangot. Elmehetek akármikor.

– Ide süss, Lennie. Csak tréfáltam. Akarom, hogy velem maradj.
Az egerekkel csak az a baj, hogy mindig megölöd őket. –
Hallgatott egy darabig. – Megmondom neked, mit csinálok, Lennie.
Amint lehet, szerzek neked egy kutyakölyköt. Azt talán nem
ölöd meg. Jobb lesz, mint az egér. Erősebben simogathatod.
Lennie nem kapta be a maszlagot. Érezte, hogy most neki áll
feljebb.
– Ha nem akarod, hogy veled maradjak, csak szólj, elmegyek
ide a hegyek közé, igen, ide a hegyek közé, s magamban élek.
Akkor aztán senki se lopja el tőlem az egereimet.
– Akarom, hogy velem maradj, Lennie – mondta George. –
Uramisten, hiszen ha magadra maradnál, valaki agyonlőne, mint
egy rétikutyát. Nem, te velem maradsz. Igaz, hogy Clara nénéd
meghalt, de nem szeretném, ha magadban járnád a világot.
Lennie megszólalt nagy ravaszul:
– Mesélj nekem, mint a múltkor.
– Miről meséljek?
– A tengerinyulakról.
George ráförmedt:
– Velem ne járasd a bolondját!
Lennie könyörgött:
– No igazán, George, mesélj! Kérlek, George. Mint a múltkor.
– Ebből még verés lesz, hallod-e? No, nem bánom, mesélek,
aztán megvacsorázunk…
George-nak elmélyült a hangja. Ritmikusan ismételte szavait,
mintha már sokszor elmondta volna.
– A magunkfajta ember, aki tanyákon dolgozik, a legmagányosabb
ember a világon. Családja nincs. Nem tartozik sehova. Beáll
egy tanyára, keres egy kis pénzt, aztán bemegy a városba, elveri
a pénzét, aztán keres egy másik tanyát. Nem várhat semmit, nem
remélhet semmit.
Lennie odavolt a gyönyörűségtől.
– Így van, így van. No most mondd el, hogy van mivelünk!

George folytatta:
– Velünk bizony másképpen áll a dolog. Nekünk van jövőnk.
Van, akivel beszéljünk, aki törődik velünk. Nem kell kocsmában
ülnünk, s a pénzünket kidobálnunk, csak azért, mert nincs, ahová
menjünk. Más ember, ha börtönbe dugják, ott rothadhat, az ördög
sem törődik vele. Bezzeg velünk van, aki törődjék.
Lennie közbevágott:
– Bezzeg, hogy van! És miért? Mert… Mert te törődöl énvelem,
én törődöm teveled, hát ezért. – Boldogan nevetett. – Most
folytasd, George!
– Hiszen már könyv nélkül tudod. Elmondhatod magad is.
– Nem, csak mondd te! Én kifelejtek belőle. Mondd, hogyan
lesz később.
– No jó. Egyszer majd – amikor már összeraktuk a pénzt – lesz
egy kis házunk, egynéhány hold földünk, tehenünk, disznónk
és…
– És a föld zsírjából élünk! – kiáltotta Lennie. – És lesznek
tengerinyulaink! Folytasd, George! Beszélj arról, hogy mi lesz a
kertünkben, meg a nyúlketrecekről, meg a téli esőről és a kályháról,
meg hogy a tejen olyan vastag lesz a föl, hogy késsel kell
vágni. Erről beszélj, George!
– Miért nem beszélsz magad? Tudod jól az egészet.
– Nem, mondd el csak te! Ha én mondom, az nem egészen
olyan. Na igazán, folytasd, George! Hogy én fogom ápolni a tengerinyulakat.
– Hát jó – mondta George. – Lesz egy nagy zöldségeskertünk,
meg nyúlketrecünk, meg csirkeólunk. Aztán ha télen esik az eső,
azt mondjuk, hogy dolgozzék az ördög, tüzet rakunk, odaülünk a
kályha mellé, s hallgatjuk, amint az eső kopog a ház tetején… így,
most elég! – Elővette bicskáját. – Nem érek rá tovább beszélni.
– Bicskájával átdöfte az egyik konzervdoboz fedelét, körülvagdosta,
és odanyújtotta a dobozt Lennie-nek. Aztán kinyitotta a

másodikat. Zsebéből két kanalat vett elő, s az egyiket Lennie-nek
adta oda.
Ültek a tűz mellett, rakták szájukba a babot, s rágták hatalmasan.
Egy-két babszem kicsusszant Lennie szája szélén. George
hadonászott a kanalával.
– Mit mondasz holnap, ha a gazda kérdezgetni kezd?
Lennie abbahagyta a rágást, s lenyelte, ami a szájában volt.
Arca megfeszült a gondolkozástól.
– Hát… hát… nem szólok egy szót sem.
– Derék gyerek vagy! Ezt jól mondtad, Lennie! No, talán még
meg is javulsz. Ha majd megszerezzük azt a kis földet, igazán
megengedem,
hogy a tengerinyulakat ápold. Különösen ha ilyen
jól emlékszel mindenre.
Lennie majd megfulladt büszkeségében.
– Emlékszem én – mondta.
George ismét a kanalával gesztikulált.
– Ide süss, Lennie! Szeretném, ha körülnéznél itt. Ugye vissza
tudsz emlékezni erre a helyre? A tanya körülbelül negyed mérföldnyire
van innét. Fölfelé, a folyó mentén.
– Erre emlékezni fogok – mondta Lennie. – Hiszen arra is
emlékeztem,
hogy ne szóljak egy szót se.
– No persze. Hát ide figyelj, Lennie… Ha mégis megesik, hogy
bajba kerülsz, mint azelőtt mindig, azt akarom, hogy egyenest ide
gyere, és bújj el a bokrok közt.
– Bújjak el a bokrok közt – mondta Lennie lassan.
– Bújj el a bokrok közt, amíg érted nem jövök. Fejedben tudod
ezt tartani?
– Hogyne tudnám, George. Bújjak el a bokrok közt, amíg
értem nem jössz.
– De azért nehogy bajba kerülj, mert akkor nem engedem meg,
hogy a tengerinyulakat ápold. – Azzal elhajította az üres konzervdobozt
a bokrok közé.
– Nem kerülök bajba, George. Nem szólok egy árva szót sem.

– Jól van. Hozd ide a batyudat a tűz mellé! Jó alvóhelyünk lesz
itt. Fölnézhetünk a falevelekre. A tűzre ne rakj már többet. Hagyjuk
leszakadni.
Ágyat vetettek maguknak a fövényen, s amikor a tűz leszakadt,
a világosság kisebb körre szorult; a felfelé görbülő ágak
eltűntek, s csak halvány derengés mutatta a fatörzsek helyét. A
sötétben megszólalt Lennie:
– Alszol, George?
– Nem. Mit akarsz?
– Engedd, hogy különböző színű tengerinyulakat tartsunk,
George!
– Hát persze – mondta álmosan George. – Lesznek vörös meg
kék meg zöld nyulak is, Lennie. Ezer meg ezer.
– És bundás nyulak is, George, amilyeneket Sacramentóban
láttunk a vásáron.
– Hát persze, bundás nyulak.
– Mert én el is mehetek ám, George, s barlangban lakhatom.
– Mehetsz hát a fenébe – mondta George. – Most fogd be a
szádat!
A parázs vörös fénye egyre halványodott. A folyón túl, a hegyek
között egy rétikutya jajgatott, s a másik partról egy kutya
válaszolt neki. A szikomorfák leveleit zizegtette az enyhe éjjeli
szellő.
A munkások hálóhelye hosszú, négyszögletes épület volt. Belső
falai fehérre meszelve, padlója festetlen. Három falán apró, négyszögletes
ablakok, a negyediken tömör ajtó, fakilinccsel. A falak
mentén nyolc ágy, öt takarókkal fölszerelve, a másik három leplezetlenül
mutatta durva zsákvászon matracait. Mindegyik ágy
fölé almásládát szögeztek, nyitott oldalával kifelé, úgy, hogy ket

tős polcnak használhatta személyes holmija számára az ágy gazdája.
Ezek a polcok meg voltak rakva apróságokkal, szappannal
és talkpúderrel, borotvával, meg afféle nyugati magazinokkal,
amelyeket a tanyai munkások szeretnek olvasni és kicsúfolni, de
titkon elhisznek mindent, ami bennük van. Aztán voltak orvosságok
is a polcokon, apró üvegcsék, fésűk, s a polcok oldalába
vert szögeken néhány nyakkendő is lógott. Az egyik fal közelében
fekete öntöttvas kályha állt, s a kályhacső egyenesen törte
át a mennyezetet. A helyiség közepén nagy, négyszögletes asztal,
kártyával teliszórva, s körülötte ládák, amelyeken a játékosok
ülhettek.

Ha továbbra is szívesen olvasod a regényt, a könyvesboltban megtalálod, és azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó űzletet nyitott.

Oldal: JOHN STEINBECK-EGEREK ÉS EMBEREK/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat