Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

Elérkezett végre az iroda zárórája. Scrooge vonakodva állt fel
a székéből, és hallgatólagosan megengedte ugyanezt a kalickában
dolgozó alkalmazottnak is, aki rögtön elfújta a gyertyáját, és a
kalapját a fejébe nyomta.
– Az egész holnapi napot távol akarja tölteni, ugyebár? – szegezte
neki a kérdést Scrooge.
– Ha nem alkalmatlan önnek, uram.
– Alkalmatlan – morogta Scrooge –, ráadásul nem is tisztességes.
Ha levonnék érte fél koronát, valószínűleg méltánytalannak
tartaná, igaz?
Az alkalmazott halványan elmosolyodott.
– De azért velem szemben nem tartja méltánytalanságnak – folytatta
Scrooge –, hogy ki kell fizetnem egynapi bért a semmiért.
Az alkalmazott rámutatott, hogy ez csak egyszer fordul elő egy
évben.
– Halovány mentség az ember minden december huszonötödikei
kizsebelésére! – mondta Scrooge, és állig begombolta a nagykabátját.
– Feltételezem, hogy egész nap távol marad. Másnap
reggel viszont minél korábban jelenjen meg!
Az alkalmazott megígérte, Scrooge morgott valamit, majd
kiment. Az iroda egy másodperc alatt be lett zárva, és az alkalmazott
fehér sáljának végeit lóbálva (mivel télikabáttal nem büszkélkedhetett),
karácsony tiszteletére hússzor lecsúszott a Cornhillről,
beállván a fiúk sora mögé, aztán hazarohant Camden Townba,
amilyen gyorsan csak bírt, hogy aztán szembekötősdit játsszon.
Scrooge elköltötte búskomor vacsoráját, szokásos búskomor
vendéglőjében, elolvasta az összes újságot, az este hátralévő
részét üzleti könyvének böngészésével töltötte, aztán hazament
lefeküdni. Néhai társa komor lakásában lakott. Sötét szobák
sora volt egy lehangoló házban, amely egyáltalán nem illett az

udvarba, amelyben állt, ezért az ember hajlamos volt elképzelni,
hogy mikor még fiatal volt, a többi házzal bújócskát játszott, és
nem találja a kivezető utat. A ház most már eléggé lepusztult,
úgyhogy Scrooge-on kívül más nem lakott itt, és a többi szobát
kiadták irodának. Olyan sötét volt az udvaron, hogy még Scrooge
is a kezével tapogatózott, holott ő minden kövét ismerte. Köd és
hideg lengte be a ház sötét, ódon kapuját, és úgy látszott, mintha
a küszöbön az időjárás szelleme ülne gyászos gondolataiba
merülve.
Tény ami tény, az ajtó kopogtatóján – hatalmas méretén kívül
– nem volt semmi különös. Az is tény, hogy Scrooge látta reggel-
este, amióta itt lakott, valamint az is, hogy Scrooge nagyon
kevés úgynevezett képzelőtehetséggel rendelkezett, épp mint a
londoni City lakói általában, ide értve – minő merészség – az
ipartestületek, a városi tanács és a céhek tagjait is. És ne felejtsük
el azt sem, hogy Scrooge délután azóta, hogy hét évvel ezelőtt
elhunyt társát említette, egyetlen gondolatot sem pazarolt Marleyra.
Ezek után magyarázza meg nekem valaki, ha tudja, hogyan
történhetett, hogy Scrooge, mikor a kulcslyukba dugta a kulcsát,
a kopogtatón – anélkül, hogy azt bármiféle behatás érte volna
– Marley arcát pillantotta meg, nem a kopogtatót. És nem áthatolhatatlan
árnyék fedte, mint az udvaron található többi tárgyat,
hanem baljós fény derengte körül, mint a romlott homárt a sötét
pincében. Arckifejezése nem volt dühös vagy kegyetlen, hanem
úgy nézett Scrooge-ra, ahogy Marley mindig szokott; kísérteties
szemüvegét kísérteties homlokára tolva. A haját mintha lehelet
vagy forró levegő kuszálta volna össze furcsán, tágra nyílt szeme
tökéletesen mozdulatlannak tűnt. Mindez és ólomszínű arca tette
különösen rettenetessé; de mintha a rettenet az arctól függetlenül
létezett volna, nem képezte részét annak.
Aztán Scrooge alaposan megnézte magának a jelenséget, de
újból kopogtatónak látta.

Szemenszedett hazugság lenne, ha azt állítanánk, hogy nem
rémült meg, vagy hogy vérét nem fagyasztotta meg egyfajta borzalom,
amit gyermekkora óta nem érzett. Kezét az elengedett
kulcsra tette, aztán egy határozott mozdulattal elfordította, belépett,
és meggyújtotta a gyertyáját.
Tétován megállt egy pillanatra, mielőtt becsukta a kaput; először
óvatosan mögé pillantott, mintha félig-meddig arra várt
volna, hogy meglátja Marley lófarkát az előcsarnokba kilógva.
De a kapu hátulján csak a kopogtató csavarjai és szögei mutatkoztak,
így aztán csupán annyit mormogott, hogy oh-oh, és nagy
döndüléssel becsukta a kaput.
A hang mennydörgésként visszhangzott végig a házon. Úgy
hallatszott, mintha fönt minden szobának és lent a borkereskedő
pincéiben minden hordónak saját visszhangja lett volna. Scroogeot
nem ijesztették meg holmi visszhangok. Bezárta az ajtót, átsietett
az előtéren, és fölment a lépcsőn: a gyertyáját menet közben tenyerével
védelmezte a huzattól.
Mondhatod, hogy egy hatlovas hintóval föl lehet hajtani a régi
jó lépcsőkön vagy a rossz új törvényeken; én csak azt mondom
neked, hogy föl lehetett volna vinni a lépcsőn egy halottaskocsit,
méghozzá keresztben, rúdját a falnak, a végén az ajtót a korlátnak
fordítva, minden nehézség nélkül. Elég széles volt; és talán ezért
gondolta Scrooge, hogy egy mozgó halottszállítót lát a homályban
maga előtt. Nem világíthatta volna meg fél tucat utcalámpa
sem rendesen a bejáratot – ezért elképzelheted, micsoda sötétség
lehetett ott, Scrooge gyertyája fényénél.
De ő ezzel mit sem törődött, hanem fölment. Olcsó dolog a
sötétség, és Scrooge ezt szerette. Mielőtt azonban becsukta volna
a lakása súlyos ajtaját, végigjárta a szobáit, hogy ellenőrizze, minden
rendben van-e. Az arc éppen annyira belevésődött az agyába,
hogy kénytelen volt így tenni.
Nappali, hálószoba, lomtár. Rendben talált mindent. Az asztal

alatt nem rejtőzött senki, a dívány alatt sem, kis tűz parázslott a
tűzhelyen; kanál és tálka odakészítve; a zabkásalevessel teli kis
serpenyő (mert Scrooge megfázott) ott állt a kandalló állványán.
Az ágy alatt senkit se talált; a faliszekrényben sem; a házikabátjába
sem bújt senki, amely különös helyzetben lógott a falon. A lomtár
is olyan, mint rendesen. Egy régi kályhaellenző, ócska cipők, két
halaskosár, egy háromlábú mosdóállvány és egy piszkavas.
Megnyugodva becsukta az ajtaját, kétszer is elfordította a kulcsot,
pedig ez nem volt szokása. Miután biztosította magát a meglepetések
ellen, leoldotta nyakkendőjét; felvette a házikabátját,
papucsát, sapkáját; aztán letelepedett a tűz mellé, hogy a zabkásalevesét
elfogyassza.
Valójában alig égett a tűz, szinte semmit sem ért ezen a csikorgó
éjszakán. Scrooge kénytelen volt közelebb húzódni és
fölégörnyedni, hogy a kevéske parázsból a legkisebb meleget is
hasznosíthassa. Az ócska kandallót egy holland kereskedő építtette
valamikor régen, és mindenféle holland csempével volt körberakva,
amelyek a Szentírás különböző történeteit illusztrálták.
Szerepeltek rajtuk Káinok és Ábelek, a fáraó leányai, Sába királynői,
a mennyekből dunyhaszerű felhőkön leereszkedő angyali
hírhozók, Ábrahámok, Belsazárok, mártásos csészékre emlékeztető
hajókon tengerre szálló apostolok; alakok százai vonhatták
volna magukra a figyelmét; de mégis a hét éve elhunyt Marley
arca jelent meg az ősi próféta botjaként elnyelve az egészet. Ha
eredetileg az összes sima csempe üres lett volna, és képes lett
volna megörökíteni Scrooge kusza gondolatait a felületén, mindegyiken
a vén Marley fejét láthatta volna a szemlélő.
– Humbug! – morogta Scrooge, és fel-alá járkált a szobában.
Fordult párat, aztán megint leült. Mikor a székben hátrahajtotta
a fejét, véletlenül megakadt a tekintete egy csengőn, a szobában
lógó használaton kívüli csengőn, amely mára már elfeledett célból
kapcsolatban állt az épület legfelső emeletén található egyik

szobával. Döbbent csodálkozással és érthetetlen rémülettel látta,
hogy miközben nézi, a csengő meglódul. Eleinte olyan kevéssé
lengett csak ki, hogy hangot is alig adott, de nemsokára élesen
megcsendült, és együtt csendült vele a ház összes csengője.
Fél percig vagy egy percig tartott talán, de egy órának is beillett.
A csengők ugyanúgy egyszerre hallgattak el, mint ahogy
megszólaltak. Aztán valami mélyről jövő, csörrenő zaj vette át
a helyét, mintha a borkereskedő pincéjében valaki a hordókon
nehéz láncot húzna végig. Scrooge-nak akkor eszébe ötlött, hogy
a kísértetjárta házakban a szellemek láncot vonszolva szoktak
járkálni.
A pinceajtó hatalmas robajjal feltárult, és Scrooge még hangosabban
hallotta az alatta levő emeletről a zajt; ez a zaj aztán
elindult a lépcsőn fölfelé; majd egyre közeledett az ajtaja felé.
– Humbug az egész! – morogta Scrooge. – Nem hiszem el.
Azért elsápadt, amikor az a valami a szeme láttára a bezárt,
súlyos ajtón keresztül bejött a szobába. A pislákoló láng fellobbant
a közeledtére, mintha azt sikoltotta volna: – Ismerem! Ez
Marley kísértete! – azzal ismét elenyészett.
Ugyanaz az arc: teljesen ugyanaz. Marley a lófarkával, a megszokott
mellényében, feszes nadrágjában és csizmájában, minek
a rojtjai éppen úgy összevissza álltak, mint a copfja, a kabátja
két szárnya és a fején a hajszálak. A lánc, amit húzott maga
után, a derekára volt erősítve. Hosszan, farokként tekeredett rá,
és (Scrooge alaposan megfigyelte) pénzes ládikákat, kulcsokat,
lakatokat, főkönyveket, okiratokat és acélból kovácsolt, nehéz
erszényeket formázott. Teste áttetsző volt; ezért, mikor Scrooge
alaposabban megszemlélte, keresztüllátott a mellényén, és látta
kabátja két hátsó gombját.
Scrooge sűrűn hallotta, hogy Marley szívtelen ember, de eddig
ennek nem adott hitelt.
Nem, akkor sem tudta elhinni. Bár keresztülnézett újra meg

újra a fantomon, és világosan látta; magán érezte halálosan hideg
szemének dermesztő pillantását; bár még az állát a fejéhez kötő
kendő anyagát is megszemlélte – ez a kötés az előbb elkerülte a
figyelmét –, de még most sem hitte el, amit látott, és saját érzékei
ellen lázadozott.
– Nos – tette fel a kérdést Scrooge hideg gúnnyal, ahogy szokta
–, mit akarsz tőlem?
– Sokat! – minden kétséget kizáróan Marley hangja volt.
– Ki vagy?
– Azt kérdezd inkább, ki voltam.
– Na, és ki voltál? – emelte fel a hangját Scrooge. – Árnyéknak
elég körülményes vagy. – Előbb majdnem kicsúszott a száján,
hogy „árnyék létedre” – de inkább ezt mondta, mert megfelelőbb
kifejezésnek találta.
– Míg éltem, az üzlettársad voltam: Jacob Marley.
– Le tudsz… le tudsz ülni? – kérdezte Scrooge bizonytalanul.
– Igen.
– Akkor foglalj helyet!
Scrooge azért tette föl a kérdést, mert nem volt benne biztos,
hogy egy átlátszó szellem képes-e leülni egy székre; és érezte,
hogyha mégsem, akkor kínos magyarázkodás következik. De a
szellem a kandalló másik oldalán letelepedett, mintha ennél mi
sem lenne természetesebb dolog.
– Te nem hiszel bennem – állapította meg.
– Nem – ismerte el Scrooge.
– Mi bizonyíthatná jobban a létem, mint az érzékeid?
– Nem tudom – mondta Scrooge.
– Miért nem bízol az érzékeidben?
– Azért – mondta Scrooge –, mert a legkisebb dolog is megzavarja
őket. A gyomrom enyhe működési zavara szélhámost csinál
belőlük. Elképzelhető, hogy te nem vagy más, mint egy darab
emésztetlen marhahús, egy csepp mustár, egy csipet sajt, esetleg

egy darabka nyers krumpli. De akárhogy is, több közöd van a
zsírhoz, mint a sírhoz!
Scrooge általában nem gyártott vicceket, és most sem volt tréfás
a kedve. Valójában azért próbált szellemeskedni, hogy elterelje
a saját figyelmét, és megfékezze a rettegését; ugyanis a kísértet
hangja a csontja velejéig megborzongatta.
Csöndben ülve bámulni a szellem kimeredt, üveges szemébe
– ördögi szórakozásnak bizonyult. Ráadásul rettenetes, pokolbéli
levegő lengte körül a jelenséget. Scrooge maga ugyan nem
érzékelte, de csakis így történhetett: mert a teljesen mozdulatlanul
ülő szellem haját, kabátja két szárnyát, csizmájának rojtjait
valami lebegtette, mintha kemencéből felszálló forró pára mozgatná
őket.
– Látod ezt a fogpiszkálót? – szólalt meg Scrooge; az előbb
említett okból hirtelen újrakezdve a támadást, és (ha csak egyetlen
másodpercre is) a látomás merev tekintetét akarta elterelni
magáról.
– Látom – felelte a szellem.
– Nem is nézel rá – méltatlankodott Scrooge.
– Akkor is látom – mondta a szellem.
– No – válaszolta Scrooge –, csak ennyit kell benyelnem, és
egész életemen át egy sereg goblin üldöz majd, és mind az én képzeletem
teremtménye lesz. Humbug, ha mondom; humbug!
Erre aztán a szellem félelmetes hangon felkiáltott, és olyan
baljós, rémséges zajjal csörgette a láncát, hogy Scrooge megmarkolta
a székét, mert félt, hogy leszédül róla. De rémülete csak
fokozódott, amikor a jelenés leoldotta a fejéről a kötést, mintha
melege lenne a házban, és az állkapcsa lefittyedt a mellére!
Scrooge térdre borult, és a két kezébe temette az arcát.
– Irgalom! – nyöszörögte. – Rémisztő látomás, miért kínzol?
– Földön kúszó szellem – mordult rá –, hiszel végre a szemednek?

– Hiszek – dadogta Scrooge. – Kénytelen vagyok hinni. De a
szellemek mit keresnek a földön, és miért látogatnak meg engem?
– Minden embertől elvárják – világosította fel a szellem –,
hogy a benne lakó lélek embertársai közt járjon, távoli vidékeken
utazzon; és ha életében elmulasztja, akkor halála után arra ítélik,
hogy vándoroljon a világban – ó, jaj nekem! – és tanúja legyen
annak, amiből nem vette ki a részét, bár kivehette volna a földi
életében, és boldogságra fordíthatta volna!
A látomás újból felkiáltott, láncát csörgette, és tördelte árnykezét.
– Meg vagy láncolva – reszketett Scrooge. – Mondd el, miért!
– Az életem során kovácsolt láncot hordom – felelte a szellem.
– Én csináltam egyik szemet a másik után, méterről méterre;
magam öveztem fel vele magamat, szabad akaratomból viselem.
Neked nem ismerős a mintája?
Scrooge csak reszketett tovább.
– Vagy inkább azt szeretnéd tudni – folytatta a kísértet –, hogy
az általad viselt erős lánc milyen nehéz és hosszú? Éppen olyan
nehéz és hosszú volt, mint ez hét karácsonnyal ezelőtt. Azóta is
csak dolgoztál rajta. Súlyos lánc lett belőle!
Scrooge a padlóra pillantott, mintha várná, hogy ötven-hatvan
ölnyi vaslánc vegye körül, de nem észlelt semmit.
– Jacob! – könyörgött a szellemnek. – Öreg Jacob Marley,
beszélj még! Nyújts egy kis vigaszt, Jacob!
– Nem nyújthatok – mondta a szellem. – Az máshonnét jön,
Ebenezer Scrooge, és más küldöttek hozzák, másfajta embereknek.
Azt sem mondhatom el neked, amit legjobban szeretnék.
Csak egészen keveset árulhatok el. Nem pihenhetek meg, nem
maradhatok, nem vesztegethetem az időt sehol. A lelkem soha
nem lépett ki az irodánkból – fogd fel –, életemben sohasem szárnyalt
a mi pénzváltó kuckónk szűk határain túlra, és most hosszú
küzdelmes utazások várnak rám!

Scrooge valahányszor elgondolkozott, szokása volt a nadrágja
zsebébe dugni a kezét. A szellem szavain elgondolkodva
most is így tett, de nem emelte föl a tekintetét, nem állt föl a
térdeplésből.
– Biztosan lassan utazol, Jacob – jegyezte meg Scrooge tárgyilagosan,
de mély alázattal és hódolattal.
– Lassan – hagyta helyben a szellem.
– Hét éve haltál meg – töprengett tovább Scrooge. – Azóta
folyton utazol?
– Megállás nélkül! – mondta a jelenés. – Nincs egy perc nyugtom, sem békességem. Szakadatlan lelkifurdalás gyötör.

Ha továbbra is szívesen olvasnád a Dickens szellem históriáját, a könyvesboltban megtalálod, azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó űzletet nyitott. 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 70
Tegnapi: 450
Heti: 520
Havi: 9 133
Össz.: 382 141

Látogatottság növelés
Oldal: CHARLES DICKENS-KARÁCSONYI ÉNEK/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »