Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

Miközben Luka kezével a halakat csalogatja, Dora olyan átható sikollyal
jön a világra, hogy Anka, a bába elneveti magát. 1962-ben
járunk a ferences rendi kolostor kórházának szülőszobájában. Micsoda
erős kislány, mondja Anka. Az édesanya, Helena annyira kimerült,
hogy meg sem tud szólalni. Mosolyogni sem tud. Csak arra
tud gondolni, hogy végre vége. Végre. Az első és utolsó gyermek,
gondolja. Lehunyja a szemét és elalszik. Dora hangos méltatlankodása
nem zavarja. A bába nem győzi csodálni a csöppség erejét.
Szeretettel néz Dorára. Megsimogatja a fejecskéjét és reszkető kis
testét. A bába idős – bár ezzel a kis lénnyel összehasonlítva mindenki
az – és nagy tapasztalata van. Számtalan gyermeket segített már a
világra. Látta mindnyájukat. De ez a lány! Fáradhatatlan, fülsiketítő
sírásával belopja magát az asszony szívébe. Anélkül, hogy eltévedne.
Kerülőutak nélkül. A bába érzi, amint könnyek gyűlnek a szemébe.
Csendesen. Neki nincsenek gyerekei. Soha nem ment férjhez. A jegyese
elesett a háborúban. Lelőtték az olaszok. Azután nem létezett
más férfi számára. Így volt ez akkoriban. És most, a januári nagy
földrengés óta, amikor a házából csak a nyugati fal maradt meg,
kénytelen a húgánál lakni, és elviselni annak férjét, aki túlságosan
is gyakran jön haza részegen, és gúnyt űz az ő magányából. Közönséges,
illetlen módon. Anka begörbíti a mutatóujját, és a bütykével
megérinti a kislány apró, kerek száját. Amint a figyelmét elterelik,
a kicsi meglepetten elhallgat, és alig látó szemével a bába szemébe
néz. Dora lesz a neve, de ezt már mindenki tudja.

Dora kétéves, nagyon élénk kislány. Az édesanyja szerint vadóc.
Dora ezt nem érti, de nem is törődik vele túl sokat. Mert az édesanyja
közben mosolyog. És az apja a nyakába ülteti és körbefut vele,
mintha ő lenne Dora lovacskája. – Ha Dora nevet, az egész város
beleremeg – mondja az édesanya. Dora kétéves létére olyan szépen
beszél, mint egyetlen más gyerek sem. Mintha már ötéves lenne.
– És meg is ért mindent – újságolja az édesanyja nem minden
büszkeség nélkül. Dora semmit sem un meg. Mindent meg kell
érintenie, mindent látni akar, mindenhová el akar menni. Az utcán,
a Kalalargán, a Riván, a parti sétányon vagy a Kačić téren minden
járókelőnek odakiált valamit, mire a járókelő, elfeledvén sürgős
dolgát, megáll, rámosolyog, még ha bizonytalanul és csodálkozva
is, és visszaköszön vagy válaszol neki. Dora biztosan áll, soha nem
esik el, de nem is fut, csak egyszerűen nagyon gyorsan szedi a lábát.
Léptei hosszúak, különös látvány, olykor talán még komikus is, ha
az ember jobban megfigyeli. Dora arra sem vágyik, hogy ugrándozzon.
Egy fal tetejéről egyetlen lépéssel mászik le a semmibe. – Félsz?
– kérdezi az édesanyja. Dora kerüli a tekintetét, és nem válaszol. És
nem ugrik.
Luka ötéves és kishúga születik. Anának hívják, nagyon pici, és sokat
sír, és Luka édesanyja alig áll a lábán, és az édesapja többet dolgozik,
mint valaha, és Luka egyre ritkábban látja, és folyton festenie
kell, rengeteget, az egész ház tele van már a képeivel. Most óvodába
jár, bár az édesanyja nem dolgozik, és a többi gyerek néha nagyon
csúnyán viselkedik vele, ezért be szokott menni a vécébe, és ott sír és
fest, ahol senki sem látja, Vera néni sem, aki minden gyerekkel törődik,
őt pedig különösen kedveli. Gyakran túr Luka hajába a kezével,
kedvesen rámosolyog vagy rákacsint, és legtöbbször Luka kedvenc

történetét olvassa fel, még ha a többi gyerek kiabál is, hogy a történet
unalmas, és már kívülről fújják. Luka legszívesebben egész nap
az óvodában maradna, és soha többé nem menne haza, ahol az a
buta kistestvér bömböl, és anya fáradt, és apa nincs otthon, neki pedig
egyre többször van sírhatnékja, még ha magába is fojtja, és senki
nem látja. De attól ő még boldogtalan, és azt akarja, hogy minden
legyen ismét olyan, mint régen, amikor az édesapja még horgászni
járt vele, amikor messze kihajóztak a tengerre, és ő lefesthette a
halakat, és ki is foghatta őket, és az édesapja vicces és olykor nehéz
kérdéseket tett fel neki, mint például, hogy ha egy fehér tehén fehér
tejet ad, akkor milyen tejet ad egy fekete tehén, ami természetesen
nem egyszerű kérdés, de ő mindig tudta a választ. És néha még
naplemente után is ott maradtak, de mindig, mindig nagyon jól
érezték magukat együtt.
Dora érti. Az édesanyja lassan és érthetően beszél, és szomorú,
és Dora megérti. De Dorát nem szomorítja el, hogy már most,
kétévesen hetente háromszor óvodába kell mennie, mert az édesanyjának
ismét dolgoznia kell, és Dorának nem laknak a közelben
a nagyszülei, akik vigyázhatnának rá. A nagyszülei messze, nagyon
messze laknak. Dora már többször járt náluk. Egy nagyvárosban.
– Nemes egyszerűséggel szólva: a fővárosban – mondja anya;
ilyenkor apa bosszankodni kezd, és kijavítja anyát. Azt mondja,
hogy Belgrád a főváros, Zágráb csak egy nagyváros. Belgrádban
lakik az elnök is. Anya motyog valamit az orra alatt. Dora látja,
hogy anya nem boldog. Nem az elnökkel van baja, őt mindenki
szereti, mindig gyerekek és virágok veszik körül, hanem a várossal,
amelyikben az elnök él, azzal nincs anya kibékülve. Ezért, amikor
kettesben marad anyával, Dora így szól: elutazunk nagymamához

és nagypapához a fővárosba. És anya mosolyog, és közben lopva
körülnéz. Zágráb. Sokáig kellett utazni az autóval, míg odaértek.
Olyan sokáig, hogy Dora közben többször is elaludt. Dora mindenre
emlékszik. A feje tele van képekkel, amelyeknek illatuk van,
hangjuk, és olykor még ízük is. És mindent szavakba tud önteni.
– Micsoda emlékezőtehetsége van ennek a lánynak! – kiált fel
az édesanyja hitetlenkedve. – Mint egy elefántnak – mondja az
apa csodálkozva. Különös gyermek, gondolják néhányan, de nem
mondják ki. Dora nem törődik ezzel. Van, hogy hosszasan elidőzik
a tükör előtt, és figyeli önmagát, az arcát, mely oly gyorsan
változik, mintha száz különféle arc lenne. Tetszik neki. Ez ő. Ez
mind ő. És előre örül az óvodásoknak, akiket még soha nem látott.
A játéknak is. Nem fél. – Dora számára az élet egy nagy kaland
– mondja az édesanyja mindig, és felvonja a szemöldökét, ami
nagyon mókás. Dora ilyenkor mindig elneveti magát. Apa pedig
újságot olvas.
Luka megpillantja az új kislányt, aki épp most lép be az ajtón. Fekete
a haja, hosszú és hullámos. És fényes. Mint a halpikkely. A kislány
kicsi és vékonyka, fürge és fiatalabb az összes többi gyereknél,
és Luka le sem tudja venni róla a szemét. Az anyuka kezében ott
a kislány kék-fehér csíkos táskája. A közepén egy nagy, sárga hal.
Nagyon tetszik Lukának ez a táska. Még ha nem is tudja, miféle hal
az. Az ő hátizsákja fekete, nem ő választotta, és egyszer már neki
is esett az ollóval, hátha kap helyette egy újat. De nem sikerült a
terv, csak még rosszabb lett a helyzet. A hátizsák azóta csúnya meg
szakadt is. Ezért Luka egy reklámszatyorba rejtve hordja. És senki
nem veszi észre. Bárcsak neki is lenne egy ilyen szép táskája, mint
az új lánynak! Már látja is önmagát, amint ezzel a szupertáskával

jár mindenhová, benne a színes ceruzái és a füzete, és mindenki
megcsodálja és irigykedik rá. Büszkén szeli át a Kačić teret, lassú
léptekkel közeledik a Marinetához, ahol összegyűlnek az emberek,
hogy megcsodálják őt és az ő szupertáskáját. Minden tekintet rászegeződik!
Lehet, hogy akkor anya megint mosolyogna, és megcsókolná
apát, úgy, mint korábban, halkan mondaná ki apa nevét, és
többször is elismételné – Zoran, Zoran, Zoran, Luka már hallja is –,
és apa elégedetten mosolyogna, és elvinné Lukát halászni. Igen, biztosan
elvinné magával, és nagyon nehéz kérdéseket tenne fel neki,
mint például, hogy ha anya és apa fehér, de a gyermekük Afrikában
születik meg, akkor milyen színű lesz a gyermek bőre, ami igazán
nehéz kérdés, de nem baj, Luka mindenre tudja a választ. Bárcsak
lehetne egy ilyen táskája! Amilyen az új lánynak van. Képtelen levenni
róla a szemét!
Dora kíváncsian lép be az óvoda ajtaján, és körülnéz. Egy magas fiú
áll a könyvespolc mellett, és őt bámulja. Dorát ez nem zavarja. Leveszi
a kabátját. Nem akarja, hogy anya segítsen neki, amíg az a fiú
őt figyeli. Lehet, hogy ez mindig így van az óvodában. Lehet, hogy
valakinek mindig ott kell állnia egész nap, és a többi gyereket kell
figyelnie. Lehet, hogy ez egy remek játék. Dora alig várja, hogy ő is
játszhasson. A cipőjét is egyedül akarja levenni. – Mi a baj, Dorice?
– csodálkozik anya. Anya nem érti. Nem tudja, hogy ez egy nagyon
izgalmas, új játék, és hogy az a fiú őt figyeli, és neki bátornak kell
lennie, ha ő is be akar szállni a játékba, márpedig ő feltétlenül azt
szeretné, ha ő is ott állhatna mozdulatlanul a képeskönyvekkel teli
polc mellett, ó, igen, azt nagyon szeretné. Dora tehát megrázza a
fejét, és nem válaszol. Mert hirtelen úgy érzi, mintha a feje hol megtelne,
hol kiürülne, mint egy szivacs, mintha fel lenne fújva, akár

egy léggömb, mintha forró lenne és könnyű és reszketős és átlátszó.
Lehunyja a szemét.
A bal lábán nincs cipő. Így hát ülve marad. – Mi a baj, zlato
moje? – kérdezi ismét az édesanya. Dora ráemeli a tekintetét. Anya
mindjárt sírni kezd. Moja Dorice!
Luka nem mozdul. A nagy könyvespolcnak támaszkodik, visszatartja
a lélegzetét. Attól fél, hogy a táska esetleg eltűnhet, ha ellazítja
az izmait, és levegőt vesz. Addig bámulja a táskát, míg könnybe lábad
a szeme. Számolni kezd: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét…
Azután semmivé foszlik a világ, és Luka a polc mentén a földre hanyatlik.
Minden elcsendesedik körülötte. Lassan tűnik el a külvilág.
Mint a képek egy könyvből, melynek lapjait egyenként engedi ki az
ujjai közül.
Dora az első, aki az ájult fiú mellett terem. Leguggol, parányivá
zsugorodik. Tágra nyílik a szeme, arca pedig teljesen elsápad, mintha
másból sem állna, csak két nagy szemből. A fiú fölé hajol, és
még mielőtt a nő, aki a másik oldalán térdelve felemeli a fiú lábát,
elküldhetné vagy megelőzhetné, Dora megcsókolja a halványpiros
ajkakat. – Dora! – kiált fel édesanyja rémülten. Most nincs idő becézgetni!
Luka halk hangocskát hall az arcához közel: – Te vagy az én Csipkerózsikám,
csak az enyém, ébredj fel, királyfi, te vagy az én királyfim,
csak az enyém… – Azután más hangok és szavak is eljutnak a tudatáig,
és zavartan, kimerülten kinyitja a szemét, és…
…a kislány látja a szemét, ahogy lassan kinyílik, riadt tekintetét,
az ajkait, melyek némán mozognak…

…de a fiú nem tud megszólalni, ezért halványan elmosolyodik,
és…
…a lány is mosolyog, és…
…a fiú bizonytalanul felemeli karját, kezével a kislány arca felé
nyúl, és megérinti hosszú, fekete haját, és azon töpreng, vajon hol
maradt a táska, és vajon most rá tudná-e beszélni a kislányt, hogy
nekiajándékozza, hogy jókedvre derítse, és…
…a lány még egyszer, egészen halkan, olyan halkan, hogy csak a
szája mozog, elsuttogja: – Én királyfim, csak az enyém.

2

– Látod azt ott? Azt a kicsit, amelyik olyan, mint egy gombóc fagyi?
Dora magasra emeli a karját, az ég felé, ragacsos ujjai között kerek
nyalókát szorongat, és bár a fejük egészen közel van egymáshoz,
Luka nem látja azt a felhő-fagyigombócot.
A kabin tetején fekszenek, és a felhőket figyelik, ahogy az enyhe
nyári szellő hajtja őket az égbolton. Kora délután van, minden
nyugodt körülöttük, csak nagy ritkán vetődik arra egy-egy turista.
A helybéliek mind behúzódnak a forró nyári napsütés elől, az ablaktáblák
zárva vannak, mindenki a hűs árnyékot keresi, és igyekszik
nem sokat mozogni: ilyen hőségben olykor még lélegezni sem
könnyű.
Ezt mindenki tudja, kivéve a turistákat, akik egész nap fáradhatatlanul
és kalap nélkül mászkálnak, azután végül az orvosi ügyeleten
kötnek ki. Luka ezt pontosan tudja. Minden reggel figyeli őket
a strandon, ahol a napernyőkölcsönző sárga épülete mellett keresi
meg a zsebpénzét. Kilencéves. Jóképű fiú. Dora szerint is. Hos�-
szúra növesztett haja úgy csillog a napfényben, mintha teleszórták
volna csillámporral. Máskor fehér bőre most mély csokoládébarna
árnyalatú. Luka otthon gyakran nézi magát a tükörben. Nincs

megelégedve magával, túl sovány. De ez hamarosan másképp lesz,
mert Luka májusban elkezdett vízilabdázni. Minden reggel hét órakor
felkel, gyorsan bekap egy szelet kenyeret, és már szalad is az
edzésre. A klub neve „Galeb”. Az apja is ott vízilabdázott. Sok-sok
éve, természetesen. Mielőtt Luka megszületett. Ott pillantotta meg
őt anya, és mindjárt belé is szeretett. Minden lány szerelmes a vízilabdásokba,
ez nem kérdés! Ők nagyok és erősek, és egyszerűen
nagyszerűek. Jobbak, mint a focisták. Luka örül. Örül a víznek, a
barátoknak és az izmoknak. Bárcsak ne érne véget már szeptemberben!
Ostoba szeptember! És Dora. Nem szabad erre gondolnia.
Nem gondolhat egyszerre a szeptemberre és Dorára. Nem teheti.
Semmi esetre sem.
Dora minden reggel pontosan ugyanakkor jön ki a strandra,
amikor ő is – kivéve, ha már az edzésen is ott van, ami elég gyakran
előfordul –, leteríti a fürdőlepedőjét Luka kinyitható széke mellé,
figyeli, ahogy a fiú rajzol, úszni megy, amikor a fiú szünetet tart,
és ebédig marad. Azután együtt mennek haza, néha, ha egyiküknél
van pénz, vesznek fagylaltot a tejivóban, az egyetlen helyen, ahol
Makarskában fagylaltot árulnak – Dora természetesen csokoládéfagyit
kér, számára nem létezik más íz a világon, csak a csokoládé,
Luka pedig citromot, szereti azt a savanykás-kesernyés ízt, amely
olyan csodálatosan felfrissít, és aztán olyan sokáig a nyelvére tapad,
hogy néha még ebéd után is érzi –, és ahol mindig sorba kell állni.
Csak az utolsó kis kereszteződésben válnak el, ahol Dora azután felszalad
az apró, meredek dombra, Luka pedig először jobbra, majd
kétszer egymás után balra fordul. Mivel csak akkor éheznek meg,
amikor együtt vannak, otthon kelletlenül turkálnak a tányérjukban,
ide-oda tologatják az ételt, egészben nyelik le a falatot anélkül, hogy
rendesen megrágnák. Az édesanyák bosszankodnak, csodálkoznak,

aggodalmaskodnak, tréfálkoznak, kiabálnak, fenyegetőznek, a gyerekek
homlokára teszik a kezüket, közelebbről szemügyre veszik
őket, elkészítik a kedvenc ételüket, kétségbeesnek, kérdezősködnek,
megvonják a vállukat. Azután leszedik az asztalt, és mindenki
visszavonul a szobájába, hogy túlélje az elviselhetetlenül forró délutánt,
hogy kipihenje magát. A gyerekeknek is ezt kellene tenniük.
De Dora és Luka eloson, a nyár minden egyes napján, miközben
a szülők a szobájukban sziesztáznak. Mert számukra a pihenés a
drága idő elpazarlása, azé a drága időé, amelyet így egymás társaságában
tölthetnek. Mint ahogyan minden más idő is pazarlás, amelyet
nem együtt töltenek.
– Látod vagy nem látod? – Dora hangja most már kissé türelmetlen.
– Nem mondhatod azt, hogy látod, ha egyszer nem látod! – A ha-
ját tekergeti. Mint mindig.
Luka hallgat. A szeptemberre gondol, tehát inkább nem szól
semmit. Dora felé fordul, és nézi, ahogy a lány elmélyülten szemléli
a felhőket. Már hónapok óta. Évek óta. Ha most megvakulna, az
nem jelentene semmit, mert Dora arcának minden vonását ismeri.
– Az nem ér. Csak azok a felhők számítanak, amiket tényleg láttál.
– Dora izgatottan kapkodja a levegőt, és sebesen pislogni kezd.
– Na, akkor mi legyen? Ha nem látod, akkor én nyertem! Mert te az
előbbit sem láttad, pedig az nagyon is jól látszott. Semmi más nem
lehetett, mint egy repülő hintó, a tetején egy galambbal. A vak is
láthatta. De te nem láttad… – Dora elhallgat, majd nagyon halkan
megkérdezi: – Vagy már nem akarsz velem játszani?
Egy hajó fut ki a kikötőből. A motor hangosan felpörög. A tenger
alig észrevehető hullámokat vet, épp csak akkorákat, hogy Dora
és Luka finoman ringatózni kezd tőle. Testük egymáshoz ér, elszakad
egymástól, egymáshoz ér, elszakad egymástól, egymáshoz ér…

– Mindent látok, a galambot is láttam, csak azt szeretném, ha te
nyernél. Különben mindig nagyon szomorú vagy, és azt nem szeretem.
– Nem is igaz…
– Nem szeretem, amikor szomorú vagy, egyáltalán nem szeretem.
Luka még mindig az oldalán fekszik, és Dora arcát fürkészi. Arra
gondol, hogy nem szabad arra gondolnia, hogy ez az arc hamarosan
eltűnik.
Dora egy ideig hallgat. Azután felül, és átkarolja a térdét.
– Nem vagyok szomorú. Ez egyáltalán nem igaz. Nem vagyok
szomorú, ha nem nyerek. Gonosz dolog ilyesmit mondani, amikor
nem is igaz. Kérdezz meg bárkit! Gonosz dolog ilyet mondani,
amikor nem is igaz. Mindenki megmondhatja, kérdezd csak meg
őket!
A térdére fekteti a homlokát.
Luka nem bírja tovább nézni. A szíve hangosan és szabálytalanul
ver. A gondolatai zavartan kergetik egymást a fejében. Ő is felül.
Nem mer levegőt venni. Lehunyja a szemét, és számol: egy, kettő,
három, négy…
– Ezt azonnal hagyd abba! Lélegezz! Vagy megint el akarsz ájulni?
Dora olyan erősen rázza, hogy Luka elesik, és majdnem a tengerbe
zuhan. Kinyitja a szemét. Dora arca egészen közel van, fekete
szemei olyan nagyok, mint az a két pizzás tányér, amelyeket Luka
nemrég a Plaža étteremben látott. Akkorák voltak, hogy a pincérek
alig bírták el őket. A tányérok rezegtek a pincérek kezében, és Luka
arra gondolt, hogy a pizzák bármelyik pillanatban a földön végezhetik.
Sajnos semmi nem történt.
– Menjünk úszni! – mondja minden átmenet nélkül, és feláll.
A kabin tetejéről leugrik az ülésdeszkára, onnan pedig a partra.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 80
Tegnapi: 455
Heti: 2 193
Havi: 8 001
Össz.: 381 009

Látogatottság növelés
Oldal: NATASA DRAGNIC-MINDEN NAP MINDEN ÓRÁJÁBAN./RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »