• 1630 •
(A muszlim naptár szerint 1039–1040)
Ferhat, a kiszolgált janicsár, aki idejekorán kényszerült
elhagyni a Bektas-rendet, nyolc színtelen évet töltött Kurdisztán
földjén, a Tigris mentén épült Moszul város török helyőrségében.
Nyolc hiábavaló esztendőt, mely során az unalom, a fásultság olykor
bűnökre sarkallta. Ott szokott rá a kávéra, a vízipipázásra, az
italra, hogy elüsse a vánszorgó, lelket szaggató időt.
Mehmet bég, a vilajet helyettes parancsnoka akkoriban a barátja
volt, ha lehet így mondani, ámbár egy janicsár tisztet soha nem köthet
érzelem senki irányába, még a parancsnoka felé sem. Mehmet,
az elnyűhetetlen, kikezdhetetlen katona nem törleszkedett soha
a hatalom felé, mindig ügyesen elkerülte, hogy beglerbégi rangra
emeljék. Ó, egy tartományi kormányzó mindenkor számolhat azzal,
hogy egy napon selyemzsinórt hoz neki a portáról egy képmutató
kapudzsi basi.
Elcsordogálnak az évek, jutottak Ferhat eszébe Mehmet bég szavai.
„Meglásd, mindig meglep majd, hogy éppen mennyi idős vagy, és
elcsodálkozol rajta − ó, irgalmas Allah, már ilyen öreg lennék!”

Néhány napja kezdte foglalkoztatni az idő múlása, és Mehmet
könnyeden odavetett, régi megjegyzései egy-egy pohár raki mellett
elősompolyogtak a múlt paravánja mögül. „Ki tudja, barátaim, létezik-
e az a bülbülszavú másvilág, a gök sema, és ott tényleg olyan jó dolguk
lesz-e az oszmán muszlimoknak, ahogyan az ulemák mondják?”
Ferhat a homlokát ráncolta. Különös, hogy ez mostanában milyen
gyakran jár a fejében, talán azért, mert akkoriban, ezelőtt tizenhét,
tizennyolc évvel Mehmet annyi idős lehetett, amennyi most ő.
Jó életük volt a helyőrségben. Aztán hirtelen vége lett, a perzsák,
mint a förgeteg lecsaptak rájuk 1624 tavaszán és kiszorították őket
Moszulból. Hiába védekeztek erejükön fölül, élükön a végsőkig kitartó
janicsár ortával, olyan váratlan és erős volt a támadás, hogy feladni
kényszerültek a várost, sőt az egész tartományt. Ferhat ott sebesült
meg, kelevézzel verték át a combját, alig tudta megmenteni az életét.
Miután a lándzsát kihúzták, még hosszú ideig lábadozott Trabzon kikötőváros
tábori kórházában, míg egy gálya visszahozta Isztambulba.
Katonai hivatásának ezzel vége szakadt, hiszen többé nem tudott rendesen
járni, jobb lábára erősen bicegett, és köztudottan az a janicsár
már nem janicsár, aki nem bírja az erőltetett menetet.
Ferhat Drinápolyban telepedett le, ide kötötték a tanulóévek
emlékei, hiszen itt kapta meg a kiképzést a helyi kaszárnyában, és
itt avatták adzseni oglan harcossá. Megtakarított pénzéből vett egy
megfelelő lakást, eszébe sem jutott, hogy visszatérjen szülőföldjére,
Erdélybe. Hat éve éli itt a hadirokkant kapukuluk magányos életét,
igazság szerint járna neki bénasági nyugellátás, de hosszú ideig
sikertelenül járta a hivatalt, csak két éve kap valamicske illetményt
Gazi Ekrem Hüsrev jóvoltából, aki jenicseri agasziból lett nagyvezír,
és így valamennyire szívén viseli a janicsárság sorsát. Köztudott
azonban, hogy IV. Murád szultán ferde szemmel néz a janicsárokra,

retteg is tőlük, korántsem ok nélkül, hiszen az utóbbi évtizedekben
több janicsárlázadás rengette meg az Oszmánlik földjét. Félő tehát,
hogy Hüsrev nagyvezír nem marad sokáig hivatalában, akkor pedig
mi lesz ővele, a böte lábú Ferhattal, hiszen titkos vagyonkája legföljebb
ha nyolc-tíz évig tarthat ki, és még csak mostanság töltötte
be negyvenegyedik életévét. Úgy tűnik, ezek a lehangoló gondolatok
is az idő előrehaladásának tudhatók be, ahogyan Mehmet bég
emlegette: egy napon megdöbbensz, hogy már ennyi idős vagy, és
elkezd aggasztani a jövőd. Feltéve, ha nem költözöl el fiatalon az
élők sorából.
Békétlenséget sosem hordott magában, amit kiszabott rá a végzet,
jámboran tűrte. Egyre kevesebbet evett, módjával kávézott, vízipipázott,
és inni csak barátai társaságában ivott. Mostanság rebesgették,
hogy a padisah be akarja tiltani ezeket az élvezeti cikkeket.
Természete alapján senki sem gondolta janicsárnak, és azt, hogy
jajabasi rangban helyezték nyugállományba, még kevésbé hitték
volna róla, csöndesen, észrevétlenül élte az életét.
Egyetlen valódi szenvedélye volt, a solymászat. Hetente több alkalommal
is fölcihelődött, öklére helyezte sólymát, és kibicegett a
város mellett elterülő széles mezőre, ahol háborús időkben a Madzsarisztánba
induló oszmán hadak szoktak gyülekezni, ott találkozott
Böcek barátjával, egy bolgár származású kádárral. Mindketten
nőtlen emberek voltak, annyi különbséggel, hogy amíg Böcek vezetett
egy kis műhelyt, amely számára állandó jövedelmet jelentett,
addig Ferhat sorsa a birodalmi bürokráciától függött. Ez azonban
nem verhetett éket közéjük, hiszen legfőképp a solymászat tette őket
barátokká, idővel aztán hozzájött a sakk, a társalgás, melyek még
közelebb hozták őket egymáshoz. Böcek sólymát úgy hívták, Inci,
ami meglehetősen furcsa név egy ragadozó madár számára. Böcek

úgy elmélkedett, hogy számára ez a jószág egy gyöngyszem, miért
ne hívhatná gyöngynek. Ferhat sólyma gazdájától a Küküllő nevet
kapta, ami furcsaságát tekintve túltett az Incin, pláne, hogy Böcek
ki sem tudta mondani rendesen. Ha néha vigyázatlanul kibökte,
mert többnyire óvakodott tőle, így hangzott száján a szó: Kukulló.
Ferhat ritkán nevetett, de ezen mindig göcögnie kellett a maga
mértéktartó módján. Egyszer elmagyarázta a név eredetét, ez egy
magyar szó, Erdélyben valami hegyi patakot vagy talán folyót hívnak
így. Ekkor tudta meg Böcek, hogy barátja honnan származik, és
innentől kezdve egymás gyermekkoráról is gyakorta elbeszélgettek.
− A magyarok jó harcosok, méltó ellenfeleink voltak − állapította
meg Böcek. − Nem úgy, mint az én szülőnépem, a bolgárok. Ők
hamar feladják, ilyen ősökkel nem büszkélkedik az ember.
− Madzsarisztán messzebb van, mire odaér a szultán hada, már
a nyár közepén járnak. Lombhulláskor pedig fordulhatnak vissza −
intette le sopánkodó barátját Ferhat.
− Hallottad-e − kérdezte vígabban Böcek −, hogy Mehmed szultánnak
volt egy magyar ágyúöntője? Valami Orbán mester, aki négy
hatalmas ágyút készített számára. Ezekkel a hatalmas badaluska
ágyúkkal vették aztán be Konstantinápolyt.
− Hallottam, de nemigen hiszem.
Dzú l-Kaada haván egy hidegebb reggel párát csalt le a hegyekről,
a fehér ködcsík leereszkedett a síkságra, és a távoli csúcsok most azon
lebegtek. Olyan süket és kihalt volt az ősz végi táj, mintha elhagyta
volna Allah ezt a vidéket. Pedig elég volt csak megfordulnia a két
solymásznak, és nyugati irányban szemük elé tárult a város, a zsúfoltan
összeépült háztetőrengeteg, a karcsú minaretek, amelyek közül
kiemelkedett Szelim nagymecsetje, opálosan fénylő kupoláival.
− Lassan vége az ősznek − mondta ki Böcek.

− Menjünk, nincs mire röpteni − bólintott Ferhat.
Öklükön a sólymokkal ráérősen elindultak Drinápoly irányába.
Mindkét madár nyugodtan ült, egyensúlyozott, pedig fejüket letakarták
egy kicsi bőrsipkával. Küküllő lábán meg-megcsörrent az
apró bronz csöngettyű, amikor Ferhat bice jobb oldalára döccent.
− Választ adtál már magadnak arra, miért mellőzöd az asszonyok
társaságát, Böcek? − Ferhat egy pillanatra rátekintett barátjára. Úgy
vélte, két mondattal még illik megtoldani ezt a tapintatlan kérdést.
− Engem befolyásolt a Bektas-rend, meg a sebesülésem. De te miért
nem vettél fehérnépet magad mellé?
Talán ez volt közöttük a legutolsó korlát. Annyi mindenről beszélgettek
az elmúlt években, ezt az egy kérdést azonban eddig kerülték.
Böcek zavarát megmutatta, hogy immár Inci lábán is megmegcsörrent
a csengettyű. A mély hallgatás önmagában semmit se
árult el, hiszen a törököknél szokás társalgás közben hosszú szótlanságba
merülni. Sürgetni pedig udvariatlanság.
− Miért titkolnám tovább előtted, amikor már majdnem mindent
megosztottunk egymással.
Legalább húsz lépésig ismét csöndben maradt.
− Sosem értettem, hogy mit jelent nőt kívánni. Tudom, különös,
amit mondok, de már ifjúkoromban is elcsodálkoztam azon,
hogy fiútársaimat mennyire földúlta a lányok közelsége. Megláttak
egy ringó fart, egy kivillanó bokát, egy csupaszon hagyott nyakat,
és megváltozott a képük, a szemükben pedig valami zavartság ült.
Én egyformán kedveltem a fiúkat is, meg a lányokat is, feltéve, ha
jámborak, okosak voltak, és szívesen beszélgettek velem. Később,
amikor már megemberesedtem, bennem is kialakult valamiféle testi
hajlam, de az mindegy volt, hogy nő vagy férfi. Aztán a dolgot, úgy
hiszem, a türelmetlen apám rontotta el.

Böcek hiába élt gyermekkora óta az oszmánlik között, az akcentusát
nem tudta levetni. Különösen az ö és ü betűk álltak rosszul a
nyelvére. Ferhat azonban rég megszokta, tetszett is neki barátja sa-
játos kiejtése. Nyugodt türelemmel várta, hogy a társa újra megtalálja
a szavakat.
− Apám egy napon elérkezettnek látta az időt, hogy beavasson a
testiség titkába. Gyere, mondta, elviszlek a bordélyházba, éppen itt
az ideje. Én nem megyek bordélyba, még akkor sem, ha a nagymecset
fenekestül felfordul, és a talpát mutatja az égnek. Na, ezen az
öreg elcsodálkozott, azt hitte, mennyire kedvemre tesz. Tovább nem
is erősködött, hanem pár napra rá megjelent egy lefátyolozott nővel,
és odavetette: itt ez a bosnyák odalik, menjetek vele a lefüggönyözött
szobába, oszt csinálj vele, amit akarsz, ha már finnyás vagy a bordélyhoz.
Indulatba jöttem, de nem akartam apámat megharagítani, félrevonultam
a rabnővel. Gondoltam, elücsörgünk egy ideig a félhomályban,
aztán Allah nevében elbocsátom a nőt. Igen ám, csakhogy
a lelkiismeretes odalik meg akart dolgozni a pénzéért, bár én ma sem
tudom, mennyit ígért neki apám, és elkezdett engem abajgatni. Levetkőzött
előttem, mórikálta magát, rá akarván venni engem, hogy
tegyem meg vele azt. Életemben még úgy nem undorodtam meg
semmitől, ahogy akkor, attól a szemérmetlen perszónától. Az a pőre,
kelt kenyértésztához hasonlatos női test olyan émelyítő hatást gyakorolt
rám, hogy kirázott a hideg, és úgy reszkettem, mint akit éppen
kiráncigálnak a jeges vízből. Szegény nő, nem tudta elképzelni, mi
történt velem, majdnem segítségért sikított. No, az hiányzott volna
még! Ráparancsoltam, hogy öltözzön fel és maradjon nyugton. Úgy
is tett, szótlanul kivártuk az illendő időt, aztán elment. Apám, szegény
feje, sose tudta meg, hogy semmi se történt, fia érintetlensége
megmaradt. − Ferhat annyira figyelt, hogy még a bicegése is enyhült.

− De akkortól én már tisztába lettem a magam bajával. A nők felé
nem, a férfiak iránt viszont érzek vonzalmat. Tudom, ez egy istentelen,
restellni való dolog, nem árultam el senkinek, egyedül te tudsz
mostantól róla. Nehéz volt elfogadtatnom, legfőképp addig, míg
apám meg anyám éltek, hogy miért nem házasodom meg. Minden
nőben kifogást találni, azzal ágálni folyton, hogy hát ő sem olyan,
amilyet én elképzeltem. Apám fenyegetőzött, anyám sírva rimánkodott,
de az igazat sosem tudhatták meg, attól lelkük szakadt volna.
Néha vágytam férfiakra, de Allah irgalmából türtőztettem magam,
egyikkel se éreztettem, mi dúl bennem…
Ferhat hallotta, elcsuklik a barátja hangja. Soha ennyire még nem
sajnálta őt. Hálát érzett iránta, mert megosztotta vele a legmélyebb
titkát, és eltűnődött azon, mi lenne, ha vágyai hasonlóképp alakulnának.
Milyen egyszerű lenne, ha maga is a férfiak iránt vonzódna:
két öreglegény, akiknek senkijük sincs, mély barátságuk tiszta szerelemmé
forrhatna ki. És nem kínozná őt a nő hiánya, sokszor az
elviselhetetlenség határát feszegetve.
Ám ő is cipelte a maga keresztjét, ahogyan a gyaurok mondanák,
nemi erőszak terhe nyomta a lelkét. A messzi Moszulban párszor
gyalázatos módon közösült kiszolgáltatott, megfélemlített kurd és
iraki nőkkel. Valameddig azzal áltatta magát, hogy helyesen cselekedett,
katonatársai közül is sokan tettek ilyet, meg még „különbet” is,
a győztesnek ennyi jog jár a legyőzöttel szemben. Hanem pár évvel
ezelőtt ez az érzéketlen emlékbogyó megsajdult benne, kifakadt, és
vissza-visszatérő, fájdalmas bűntudattá dagadt. Szégyenében, hogy
ő ilyen gyalázatra vetemedett, és attól a tehetetlenségtől, hogy ezt
már soha nem teheti jóvá, sírni tudott volna.
Egyszerre elfogta az ijedség, nehogy megkérdezze tőle Böcek:
volt-e már nővel dolga? Az iménti őszinte vallomására lehet, hogy

viszontválaszt remél. Nyomban kérdeznie kell tőle valamit, hátha
elterelheti a jó barát figyelmét. Mert az őszinteségre ő is csak őszinteséggel
felelhet.
− Az idő múlása mennyiben csillapította a hajlamod?
Böcek sokáig hallgatott, fejét csóválta.
− Nemigen. Amióta tudom, hogy kik iránt vonzódom, a máglya
változatlan lánggal lobog bennem.
Ferhat pontosan megértette, amit ebből értenie kellett. Aztán kinyílt
benne a részvét, több oldaláról is végiggondolta Böcek „baját”,
a legnagyobb jóindulattal. Csak a törvények fölött álló uralkodók,
hírneves emberek engedhetik meg maguknak, hogy ferde hajlamuk
kitudódjon. A hozzájuk hasonló, egyszerű emberek jobban teszik, ha
erről mélyen hallgatnak. Ezért az elhangzottakat a legszentebb barátság
érdekében hétpecsétes titokként kell megőrizni, különben megjárhatják.
Ferhat tudta, hogy Böcek fejében is hasonló gondolatok
járnak, s a körülményekhez mérten örült neki, így talán elkerülhető
a visszakérdezés.
− Ha óhajtod, erről nem beszélünk többet.
Böcek egy pillanatra megtorpant. Borotvált képén remény és kétségbeesés
egyszerre feszült.
Ferhat mérlegelt, tudta, hogy ezen a válaszon sok minden múlik.
− Igen. Az lesz a legokosabb. Úgy leszünk ezután is, mint eddig
voltunk.
Érzékelni lehetett Böcek csalódottságát. Azok után, hogy ennyire
kitárulkozott, talán másra számított. Hogy mire, abba Ferhat nem is
akart belegondolni. Némán tették meg az utat a város északi kapujáig.
− Efendi Ferhat, efendi Böcek, szelam alejküm! − üdvözölte őket
a nagyfülű, ismerős kapudzsi. − Látom, elkerülte a szerencse sólymaitokat

− Alejküm szelam, Ogüz jeldas − köszönt vissza neki Ferhat. −
Ma kedvezőtlen az időjárás. Ilyenkor elrejtőzik a kisvad.
A kapudzsi fején mindig nagyobb turbán tornyosodott, mint
amekkora szükséges lett volna, lapátfülei akadályozták meg abban,
hogy a szemére csússzon. Vidám ember volt, kedvelte Ferhatot,
azon kevesek közé tartozott, akik tudták, hogy a bicegő ember egy
janicsár jajabasi, és hízelgett neki, hogy Ferhat jeldasnak szólítja őt.
Ogüz ruhája mindig szennyes volt, elképzelni sem tudná az, aki nem
ismerte: hogyan piszkolja be az ácsorgásban magát. Ferhat azonban
ismerte valamennyire, néhányszor összeakadt vele a városban,
a kapuőr szolgálaton kívül is ugyanebben a mundérban járt. Ogüz
keze egy régi, még talán Szelim idejéből származó jókora lándzsát
markolt. Kedvenc elfoglaltsága volt annak hegyét élesítgetni, míg
a falhoz támasztott kanócos puskájával szinte semmit se törődött.
− Jön a tél, elbújik a vad a hideg miatt, majd csak tavasszal jő elő.
− Azért még kinézünk addig − mosolygott Ferhat, mert ezt az
embert nagyon mulatságosnak látta. − Szép idő mindig jöhet, még
a tél közepén is, és kirajzanak a galambok meg a nyulak. No, és −
fordított a szón − fejlődik-e a három gyerek?
− Négy már az a három − vigyorodott el Ogüz, és büszkén kihúzta
magát, mert tudta, hogy a janicsár elismerő szavakkal méltatja.
− Az derék, jeldas, az nagyon derék. Hiába no, az arra érdemes
sokasodjon Allah dicsőségére.
Böcek ezúttal nem kapcsolódott bele a derűs társalgásba, ahogyan
máskor. Túlzottan megviselte őt a vallomása, de még annál
is jobban Ferhat mértéktartó hozzáállása és megnyilvánulása: „Úgy
leszünk ezután is, mint eddig voltunk.” Tehát mégsem előre kigondolt
szándékkal, hanem csupán véletlenszerűen kérdezte ki őt… Ha
ezt sejtette volna, dehogyis tárja föl előtte a kendőzetlen igazságot!

 

Oldal: JEAN-PIERRE MONTCASSEN-MELIKI/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat