FOLYTATÁS.

– Macskáknak nem való a víz, te buta!
A nedves kalandból épp elég volt Marcsinak, otthagyták hát
Sápikát, és továbbsétáltak a kertben. Hatalmas épületekhez
értek.
– Hát ezek meg micsodák? – kérdezte Marcsi Vakkancsot.
– Ezek az istállók – mutatott körbe Vakkancs. – Itt oldalt
a tehenek laknak, amarra pedig a lovak.
Lómama épp sétálni indult a kisfiával, amikor szembetalálkoztak.
Marcsinak az első gondolata az volt: „Juj, de nagyok
ezek!” De Vakkancs megnyugtatta, hogy a lovak rendesek, nem
kell félni tőlük. Marcsi észrevette, hogy ahogyan őt tanította
Anyamacska, ugyanúgy tanítja Lómama is a kiscsikót.
– Látod, fiacskám – magyarázta Lómama –, itt a
gazdaságban mindenféle állat lakik. Ez itt a macska és a kutya.
Ők a barátaink. A kutya őrzi a házat a betolakodóktól, és
ő tereli össze a szétszéledt bárányokat.
A legelő túloldalán a bárányok egyetértően bégettek.
A kiscsikó is, és Marcsi is jól megnézte őket. Olyanok voltak,
mint egy-egy felhő. Lómama pedig tovább mesélt:
– A macska pedig azért van a háznál, hogy elzavarja
a rágcsálókat, amelyek megdézsmálnák a Gazdasszony

terményeit. Nagy becsben kell tartanunk mindkettőjüket.
Mert a kutya igen hűséges állat, a macska pedig sok-sok
szeretetet ad.
Marcsi roppant büszke volt magára. Hiszen most megtudta,
hogy nem csak úgy van a világon minden cél nélkül. Hasznos is,
és szeretni is lehet.
Ez az öröm egészen eltöltötte a szívét, így amikor
továbbsétáltak Vakkanccsal, észre sem vette, merre megy,
csak amikor már késő volt.
– Juj, mi ez a ragacsos dolog! – kiáltott fel. Hiszen épp egy
nagy pocsolya kellős közepébe sétált bele. És amin még jobban
meglepődött, a pocsolyában már ült valaki.
– Szervusz! – köszöntötte udvariasan a valaki. Marcsi kicsit
megijedt, mert az illetőnek furcsa, röfögő hangja volt.
– Én… Marcsi vagyok… a macska… – mutatkozott be kicsit
félénken.
– Én pedig Röff vagyok, a disznó. És ez az én pocsolyám!
Itt lakom; mert a legjobb szórakozás a világon, ha sárban
hempereghetek.
Marcsinak egész más fogalma volt a jó szórakozásról. Úgy
döntött, köszöni szépen, de a sárból elég neki ennyi.

„Hát, akkor most már disznót is láttam” – gondolta,
miközben igyekezett megtisztítani bundáját a ráragadt sártól.
Közben kárörvendő nevetést hallott.
– Úgy kell neked! – kacagott valaki.
– Sáros macska! Sáros macska! – kárálta egy másik.
Ahogy Marcsi odanézett, három újabb állatot látott
közeledni. Ezek hasonlítottak Sápikára, de valahogy mégis
mások voltak.
– Ti talán kacsák vagytok? – kérdezte bizonytalanul.
– Kacsák?! – kiáltott fel megvetően a harmadik. – Még hogy
kacsák!

– Mi tyúkok vagyunk, kérlek – mondta rá az, amelyik
az előbb kinevette Marcsit. És a tyúkok sértődötten
visszavonultak, de még messziről is odahallatszott a
méltatlankodásuk. – Azt mondani ránk, hogy kacsák!
Lassan dél felé járt az idő, amikor visszaindultak
Vakkanccsal. Marcsi azon tűnődött, milyen sokfélék is
az állatok.

Mit egyen egy macska?
Marcsi azt hitte, már mindent látott a világból, de egyszer
csak furcsa, eddig még soha nem tapasztalt érzése támadt.
Először egy hangos morgást hallott, aztán úgy érezte, mintha
valami beleharapott volna a hasába. Belülről. Kérdőn nézett
Vakkancsra.
– Mi morog bennem?
Vakkancs egyből tudta a választ:
– Alighanem éhes vagy!
Azonban azt, hogy a kismacskák mit szoktak enni, sajnos
még ő sem tudta. Marcsi csak arra emlékezett, hogy amikor
utoljára enni kapott, még nem látott semmit a világból. Ezért
hát azt sem tudta igazán, mi az, amit eszik. Csak azt tudta,
hogy az a valami nagyon finom, édes.

Vakkancs elbizonytalanodott. Finom? Édes? Vajon mi lehet
az? És mivel Vakkancs jószívű kutya volt, ezért hát úgy döntött,
megosztja Marcsival azt, ami számára a legfinomabb, a velős
csontot.
Marcsi megköszönte szépen, de csak kerülgette a hatalmas
csontot, szájába venni nem tudta. Megnyalogatta, de az ízét
sem találta valami finomnak. Egyáltalán nem ízlett neki a velős
csont. Azon töprengett, hogyan mondja meg Vakkancsnak ezt
anélkül, hogy megbántaná a barátját.
De Vakkancs nem bántódott meg, csak elszomorodott. Mert
ha ez a finomság nem ízlik Marcsinak, akkor ugyan mit ehetne?

– Nincs mit tenni – mondta Vakkancs. – Végigjárjuk újra az
állatokat, és kiderítjük, hogy ki mit eszik. Csak akad ott valami,
ami a fogadra való!
Elindultak hát újra, és az állatok készségesen segítettek
nekik.
Először a kerti tóhoz, a kacsákhoz mentek. Sápika egy
hatalmas csalánlevelet hozott.
– Ezt kóstold meg, Marcsi! Háp, háp, ennél finomabb
nincs a világon!
A malac kukoricával kedveskedett.
– Ropogtass csak ebből!
Aztán megérkeztek a tyúkok is. Egy csokor tyúkhúrt hoztak.
– Mi ezt esszük – kotkodácsolták. – Kóstold csak meg
nyugodtan.
Marcsi illedelmesen végigkóstolta az állatok ételeit, de
igazából egyik sem ízlett neki. A kukorica kemény volt,
a tyúkhúr íztelen, a csalán meg egyenesen égette szegény
kiscica száját.
Na, ha ezeket nem, akkor mégis mit ehetne? Körülnézett.
Akkor már olyan éhes volt, hogy bármit megevett volna.
Körbejárt hát, és meg is kóstolt mindent. Megnyalta

a homokot, megpróbált lenyelni egy kisebb kavicsot, és
megrágott egy darab fakérget is.
– Ezek nem ennivalók! – mondta neki Vakkancs. – Senki
sem eszik homokot, fát és követ! Még beteg leszel tőle!
Most már azt is tudta, hogy vannak dolgok, amiket nem
esznek meg az állatok. De azt még mindig nem tudta,
hogy a macskák mit szoktak enni. Nézelődött hát tovább.
– A lovak és a tehenek füvet legelnek. Nem lehet az olyan
rossz!
Odasétált hát a legelő széléhez, és elkezdte rágcsálni az
egyik fűszálat.
– A semminél mindenesetre jobb – végül erre jutott.
Akkor jött vissza a sétából Lómama és a kiscsikó.
– Csak nem rontottad el a gyomrod, te kismacska? –
kérdezte Lómama szelíden. Marcsi udvariasan megmondta,
hogy dehogy rontotta el a gyomrát, épp
csillapítani tudja az éhségét.
Lómama nevetett.
– A macskák csak akkor esznek füvet,
amikor betegek és fáj a hasuk.
ellenkezőleg! Most talált végre valamit, amivel

– Na de, akkor mit egyek? – kérdezte Marcsi. – Ugyan
mondja már meg valaki, hogy mi való a kismacskáknak?
Lómama akkor elvezette Marcsit a tehenekhez, és megkérte
őket:
– Kedves tehenek! Ez a kiscica éhes. Nem adnátok neki
egy kis meleg tejecskét?
És a tehenek szívesen adtak. Marcsi belenyalt a tejbe,
és elmosolyodott. Ez volt az az édes íz, amire emlékezett!
Alaposan belakmározott a friss tehéntejből, és elégedetten
indult vissza a vackára.

 Ha szivesen olvasnád a mese történetet, a Könyvmolyképző Kiadó könyvesboltjában, a Westendben, és a könyvesboltokban, rátalálhatsz.

Oldal: KOZÁRI DORKA-MARCSI SZERETETRE VÁGYIK/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat