FOLYTATÁS.

 2. FEJEZET 

Sült zöld paradicsom
Tényleg ő volt az, mezítláb állt a konyhában, a haja is pont olyan
volt, ahogyan emlékeztem rá: a fele feltűzve, a másik fele leengedve.
Ropogósra keményített hófehér blúzán – amelyet apa csak
„egyenruhaként” emlegetett – még ott éktelenkedtek az előző munkája
alatt szerzett festék- vagy tintafoltok. Anyát nem zavarta az
ilyesmi. Egy zöld paradicsommal teli, régi, megfeketedett serpenyőt
tartott maga előtt, a másik kezében pedig könyvet. Valószínűleg olvasás
közben főzőcskézett, és fel sem nézett közben. Egy dalt dúdolgatott,
de észre sem vette, hogy dúdol, valószínűleg nem is hallotta
saját magát.
Ez anyára vallott. Pontosan ilyen volt.
Talán én voltam az egyetlen, aki megváltozott.
Egy lépéssel közelebb léptem hozzá, mire ő megfordult, és elejtette
a könyvet.
– Itt is van az én édes kisfiam.
Úgy éreztem, megszakad a szívem. Soha senki nem hívott így,
senki nem akart így hívni, és nem is engedtem volna. Csak az anyukámnak.
Aztán átölelt, és mintha a világ borult volna védelmezőn
fölénk, miközben belesimultam a karjába. Mélyen belélegeztem a

meleg illatát, a meleg érintését és mindazt a melegséget, ami nekem
anyát jelentette.
– Anya, hát visszajöttél!
– Egyikünknek muszáj volt – sóhajtotta.
Ekkor döbbentem rá valamire. A mi konyhánkban állt, és én is a
mi konyhánkban voltam, ami két dolog közül az egyiket jelentette:
vagy ő tért vissza az élők közé, vagy pedig…
Én nem.
A szeme megtelt valamivel – talán könny volt, talán szeretet vagy
együttérzés –, és újra átölelt.
Anya mindig mindent értett.
– Tudom, édes kisfiam. Tudom.
Az arcom meglelte a régi búvóhelyét a válla és a nyaka közötti ívben.
Megcsókolta a fejem búbját.
– Mi történt veled? Nem így kellett volna történnie.
Hátrahúzódott, hogy láthasson.
– Nem így kellett volna végződnie.
– Tudom.
– Viszont az is igaz, hogy nincs recept arra, hogyan kellene egy
emberéletnek véget érnie, ugye?
Megcsippentette az államat, és a szemembe nézve elmosolyodott.
Megjegyeztem. A mosolyt, az arcát. Mindent. Nekem csak ez maradt
belőle, miután elment.
Mindig is tudtam, hogy valahol életben van, valamiféleképpen.
Megmentette Macont, és elküldte a dalokat, amelyek az Igézőkkel
töltött időm minden egyes furcsa időszakán átsegítettek. Egész idő
alatt ott volt velem, pont úgy, mint amikor még életben volt.
Csak egy pillanatig tartott az egész, de szerettem volna olyan hoszszú
ideig élvezni, ameddig lehetett.

Nem tudom, hogyan kerültünk a konyhaasztalhoz. Még mindig
nem emlékszem másra, mint az ölelése nyugtató melegére. De ott ültem,
a megszokott széken, mintha az elmúlt évek kitörlődtek volna.
Mindenhol könyvek hevertek – és nagyon úgy nézett ki, hogy anya
szokás szerint bele-beleolvasott mindegyikbe. Az Isteni színjátékba
egy valószínűleg frissen mosott zoknit dugott könyvjelzőként. Az Iliászból
félig kilógott egy szalvéta, míg rajta, az egyik görög mitológia
kötetben egy villa jelezte, hol hagyta abba az olvasást. A konyhaasztal
tele volt a kedvenc könyveivel, egyik puha fedeles stósz nagyobb
volt a másiknál. Mintha a könyvtárban lettem volna Marian mellett.
A serpenyőben sistergett a paradicsom, én pedig belélegeztem
anya illatát: a sárguló papír, az égett olaj és régi kartonpapír aromája
keveredett a Cayenne-borssal.
Nem csoda, hogy a könyvtárban mindig megéheztem.
Anya egy kék-fehér porcelántálat tett az asztalra kettőnk közé.
A Dra gonware. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy ez volt a kedvence.
A forró paradicsomot egy papírtörlőre csúsztatta, és megborsozta
a szeleteket.
– Készen is van. Ess neki!
Beleszúrtam a villámat a legközelebb eső szeletbe.
– Tudod, hogy azóta… izé, a baleset óta nem ettem ilyet?
A paradicsom olyan forró volt, hogy megégette a nyelvemet.
Anyára néztem.
– Mi most… ez most…?
Üres tekintettel nézett vissza rám.
Megint bepróbálkoztam.
– Tudod… a mennyország?
Elnevette magát, és édes teát töltött két magas falú pohárba – a
paradicsomon kívül csak teát tudott hibátlanul főzni.

– Nem a mennyországban vagyunk, EW. Nem egészen.
Biztosan aggodalmas képet vághattam, mintha az járt volna a fejemben,
hogy valamiképpen a másik helyre kerültünk. De az sem
volt lehetséges, hiszen – akármilyen nyálasan is hangzott – ha anyával
lehettem, számomra az maga volt a mennyország, akkor is, ha
esetleg az univerzum másképpen gondolkodott erről. Bár az univerzum
és én az utóbbi időben szinte mindenről másképpen gondolkodtunk.
Anya kezét az arcomra simította, és mosolyogva csóválta a fejét.
– Nem, ez nem a végső nyughelyünk, ha erre gondoltál.
– Akkor meg miért vagyunk itt?
– Nem tudom biztosan. Nem adnak útikalauzt, amikor bejelentkezel.
Megfogta a kezemet.
– Mindig tudtam, hogy miattad vagyok itt… mindig akadt valami
el nem végzett dolog, valami, amit megtaníthattam vagy megmutathattam
neked. Ezért küldtem a dalokat.
– Az Előrevetítő Dalokat.
– Pontosan. Jó sok munkát adtál nekem. De most, hogy itt vagy,
olyan érzés, mintha sohasem lettünk volna távol egymástól.
Elfelhősödött az arca.
– Mindig is azt reméltem, hogy újra láthatlak. De azt is reméltem,
hogy erre még hosszú ideig kell várnom. Annyira sajnálom.
Tudom, hogy szörnyen érezheted magad, elhagytad Ammát és az
apádat. Meg Lenát.
Bólintottam.
– Szar ügy, tényleg.
– Tudom. Én is pontosan ezt éreztem – mondta.
– Macon miatt?

A szavak csak úgy kibuktak az ajkamon, mielőtt átgondolhattam
volna, mit beszélek.
Elvörösödött.
– Azt hiszem, megérdemeltem. De nincs arra nézve szabály, hogy
egy anyának mindent meg kell tárgyalnia a tizenhét éves gyerekével.
– Ne haragudj!
Megszorította a kezemet.
– Leginkább téged nem akartalak elhagyni. Miattad aggódtam
a legtöbbet. És persze az apád miatt. Apádról szerencsére remekül
gondoskodnak Ravenwoodék. Lena és Macon erős Igézeteket bocsátottak
rá, míg Amma egy kitalált történettel eteti. Mitchellnek
fogalma sincsen, hogy mi történt veled.
– Tényleg?
Bólintott.
– Amma azt mondja neki, hogy Savannahban vagy a nénikédnél,
apád pedig hisz neki.
Megremegett a szája széle, amikor elnézve mellettem az árnyékba
veszett a pillantása. Tudtam, hogy aggódott apa miatt, Igézet ide,
Igézet oda. Hirtelen eltűnésem Gatlinből ugyanúgy fájt neki is, mint
nekem: ráadásul ő a partvonalról figyelte a történéseket, és nem tudott
semmit tenni.
– Viszont ezt hosszú távon nem lehet fenntartani, Ethan. Most
mindenki teszi a dolgát a lehetőségeihez mérten. Általában ez szokott
lenni.
– Emlékszem.
Már megtörtént egyszer.
Mind a ketten tudtuk, mikor.
Ezután anya nem mondott semmit, csak felkapta a villáját. Csendben
eszegettünk, lehet, hogy egész délután, de lehet, hogy csak egy

pillanatig. Már nem tudtam volna megmondani, és nem voltam biztos
abban sem, hogy ez számít-e.

A hátsó verandán üldögéltünk, és tükörfényes, még nedves cseresznyét
csipegettünk a szűrőből, miközben az előbukkanó csillagokat
figyeltük. Az ég sötétkékesre váltott, és a csillagok elképesztően ragyogó
füzérekként jelentek meg rajta. Láttam az Igézők egének és
a Halandók egének csillagait is. A kettéhasított hold az északi sarkcsillag
és a déli sarkcsillag között imbolygott. Nem tudtam, hogyan
volt lehetséges egyszerre kétféle eget látni, kétféle csillagzattal, de
pontosan ez történt.
Mindent láttam, mintha én magam is egyszerre két különböző
ember lettem volna. Végre véget ért ez az Összetört Lélek cuccos.
Asszem legalább abból a szempontból jól jártam ezzel a meghalással,
hogy a lelkem két része ismét egyben volt.
Na persze.
Minden összeállt most, hogy véget ért, vagy talán éppen azért,
mert véget ért. Néha produkál ilyeneket az élet. Annyira egyszerűnek,
annyira könnyűnek tűnt innen nézve. Annyira hihetetlenül
ragyogónak.
Miért ez volt az egyetlen megoldás? Miért kellett pont így véget érnie?
Anya vállára hajtottam a fejemet.
– Anya?
– Szívem?
– Beszélnem kell Lenával.
Ennyi. Kimondtam végre. Ez volt az egyetlen dolog, ami miatt
alig kaptam levegőt egész nap. Ami miatt egy percig nem tudtam
megülni a fenekemen, ami miatt a legszívesebben kifutottam volna

ebből a világból is. Ami miatt elindultam volna valamerre, bár nem
volt hová mennem.
Amma mindig azt mondta, hogy az igazságban az a jó, hogy igaz,
ezért az igazsággal nem lehet vitába szállni. Lehet, hogy nem tetszik,
de attól még nem lesz kevésbé igaz. Ennyibe tudtam kapaszkod ni
ebben a pillanatban.
– Az képtelenség.
Anya a homlokát ráncolta.
– Legalábbis nem könnyű.
– Muszáj elmondanom neki, hogy jól vagyok. Ismerem. Vár egy
jelet tőlem. Mint ahogyan én vártam egy jelre tőled.
– Itt nincsen Carlton Eaton, hogy átszaladjon a leveleddel, Ethan.
Ebből a világból nincsen levélküldés, az övébe pedig nem tudsz viszszamenni.
Még ha tudnál, akkor sem írhatnál neki. El sem tudod
képzelni, hányszor kívántam, hogy bárcsak lehetne.
Kell lennie megoldásnak.
– Tudom. Ha lehetne, gyakrabban hallottam volna felőled.
Felpillantott az égre. A szemében ott tükröződött a csillagok fénye,
amikor megszólalt:
– Mindennap, édes kisfiam. Minden egyes nap.
– De mégis megtaláltad a módját, hogy beszélhess velem. És a
temetőben is láttalak akkor éjszaka. Meg a szobámban, emlékszel?
– A dalokat a Nagyszerűek találták ki. Valószínűleg onnan jött az
ötlet, hogy kisbabakorod óta énekeltem neked. De mindenki más.
Nem hinném, hogy képes lennél valami, az Előrevetítő Dalokhoz
hasonló dolgot küldeni Lenának.
– Akkor sem, ha tudnám, hogyan kell ilyet írni.
Az én dalszerzési képességemhez mérve Link akár a Beatles egyik
tagja is lehetett volna.

Ha továbbra is érdekel a Lenyűgöző Megváltás, mint a sorozat negyedik része, a könyvesboltban vagy azon bevásárlóközpontban, ahol a kiadó üzletet nyitott, rátalálhatsz.

Oldal: KAMI GARCIA-MARGARETH STOHL-LENYŰGÖZŐ MEGVÁLTÁS/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat