Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

Lucas beült az utolsó sorba, a helyére. Onnan, ahol
én ülök, profilból látom vagány arcát. Látom kigombolt ingét, túl
bő farmerjét, csupasz lábát a tornacipőben. Keresztbe font karral
hátradől a székén, szemlélődő tartásban, mintha csak véletlenül
csöppent volna ide, irányítási hiba vagy adminisztrációs tévedés
folytán. Az asztal lába mellé rakott táskája üresnek tűnik. Ahogy
titokban figyelem, eszembe jut a tanév első napja.
Senkit nem ismertem, és féltem. A terem végében telepedtem le,
Marin tanár úr épp az adatlapokat osztotta ki, Lucas felém fordult,
rám mosolygott. Akkor zöld adatlapok voltak. A színük minden
évben változik, de a rovatok mindig ugyanazok, családnév, utónév,
szülők foglalkozása, meg egy sereg egyéb kitöltendő, ami nem tartozik
senkire. Mivel Lucas-nak nem volt tolla, kölcsönadtam neki
egyet, amennyire tudtam, átnyújtóztam a padsorok között.
– Muller úr, látom, remekül felkészült a tanévre. A felszerelését a
strandon hagyta?
Lucas nem felelt. Egy pillantást vetett felém, én meg izgultam,
mi lesz vele. De Marin tanár úr már az órarendeket kezdte kiosztani.
Az adatlapomon ekkor értem a „testvérek” rubrikához, és betűkkel
kiírtam, hogy nulla.

Egy mennyiség hiányát számmal kifejezni nem magától értetődő
evidencia. Ezt a Tudományok enciklopédiájában olvastam. Egy
objektum vagy egy szubjektum hiánya jobban kifejezhető a „nincs”
(vagy a „nincs több”) szavakkal. A számok absztrakciók, a nulla sem
a hiányt, sem a bánatot nem fejezi ki.
Felemeltem a fejem, és láttam, hogy Lucas engem néz, merthogy
bal kézzel írok, kifordult csuklóval, mindig meglepi az embereket,
hogy lehet ilyen komplikáltan tartani egy tollat. Olyan arccal nézett
rám, mintha azon tűnődne, hogyan fajulhatott idáig egy ilyen kis
dolog. Marin tanár úr névsort olvasott, majd elkezdte az első óráját.
A figyelmes csendben arra gondoltam, Lucas Muller az a fajta ember,
aki nem ijed meg az élettől. Továbbra is hátradőlve ült a székén,
és nem jegyzetelt.
Ma már minden vezeték- és keresztnevet tudok az osztályban, ismerem
a szokásokat, a vonzalmakat és a rivalizálásokat, tudom, milyen
Léa Germain nevetése és Axelle suttogása, ismerem Lucas végtelen
hosszú lábát, ahogy kilóg a pad mellé, Lucille villogó tolltartóját,
Corinne hosszú hajfonatát, Gauthier szemüvegét. A néhány nappal
az évnyitó után készült fotón elöl vagyok, ott, ahová a legkisebbeket
állítják. Mögöttem, egészen fölém tornyosulva, Lucas áll, morcos
ábrázattal. Ha feltesszük, hogy két ponton át lehet egy egyenest, de
csak egyetlen egyenest húzni, egyszer majd megrajzolom azt, ami
tőle felém, vagy tőlem felé halad.

No a földön ül egy oszlopnak támaszkodva, a lába
elé egy üres konzerves dobozt rakott, amibe már hullott néhány
pénzdarab. Nem is néztem meg a kijelzőn a menetrendet, egyenesen
a peronra mentem, oda, ahol a múltkor megszólított, határozott
léptekkel megyek felé, már egészen közel vagyok, de hirtelen megrémülök,
hátha nem is emlékszik rám.
– Szia!
– Nocsak, Lou Bertignac!
Gőgös hanghordozással mondta ezt, úgy, ahogy a kicsit sznob
embereket szokták utánozni a kabaréjelenetekben vagy a reklámokban.
Erre majdnem megfutamodtam, de már annyit gyakoroltam,
hogy nem volt kedvem feladni.
– Arra gondoltam, megihatnánk egy forró csokit… vagy mást…
Ha akarod. Meghívlak.
Talpra szökken, felkapja a vászontáskáját, azt mormogja, ezeket
sem hagyhatja itt, és az állával egy gurulós kisbőrönd meg két degeszre
tömött nejlonszatyor felé bök, felveszem a szatyrokat, meghagyva
neki a bőröndöt, a hangja most nem tűnik olyan magabiztosnak,
mint először. Büszke vagyok rá, hogy ezt megtettem, hogy
én megyek elöl, pedig majd meghalok a félelemtől, mi lesz, ha majd
szemtől szemben leszek vele. A pénztárak közelében elmegyünk egy

nagy, sötét kabátot viselő férfi mellett, odaint Nónak, hátrafordulok,
látom, hogy ő ugyanígy válaszol neki, fejének alig észrevehető,
apró biccentésével, magyarázatképpen annyit mond, a pályaudvarokon
sok a zsaru. Nem merek kérdezősködni, körülnézek, hátha
kiszúrok még többet is, de nem látok semmit, gondolom, sok gyakorlat
kell hozzá, hogy az ember felismerje őket. Amikor be akarok
lépni a kávézóba, ami az indulásokat és érkezéseket jelző tábla
mellett van, a vállamnál fogva visszahúz. Ide nem mehet be, ki van
tiltva. Inkább kimenne az állomásról. Elmegyünk az újságos mellett,
No tesz egy kis kitérőt, hogy üdvözölje a kasszánál álló nőt,
akinek dús keblei, rúzsos szája és lángvörös haja van, ad Nónak egy
Bountyt meg egy csomag kekszet, és No már jön is vissza hozzám.
Átvágunk a körúton, és belépünk az egyik nagy kirakatos sörözőbe;
ezek mind egyformák, épp csak annyi időm van, hogy elolvassam
az előtetőre festett nevet: Relais d’Auvergne. Odabenn kolbász és
káposzta szaga terjeng, a belső adatbázisomban azt keresem, milyen
ételspecialitásnak is felel meg ez a szag, húsos káposzta, töltött káposzta,
kelbimbó, fehérkáposzta, kerek a káposzta, csipkés a levele,
nekem mindig kerülő úton kell mennem, mindig szét kell forgácsolnom
magam, bosszantó, de ez erősebb nálam.
Leülünk, No az asztal alatt tartja a kezét. Én egy kólát rendelek,
ő vodkát kér. A pincér pár másodpercig habozik, már-már megkérdezi
tőle, hány éves, No azonban hihetetlen pimaszsággal állja a
tekintetét, az van benne, hogy „ne szarakodj velem, faszfej!”, biztos
vagyok benne, szinte leolvasható róla, akár egy feliratról, és aztán a
fickó látja a lyukas dzsekijét, azt, amelyik legfölül van, és hogy milyen
piszkos, azt mondja rendben, és sarkon fordul.
Gyakran meglátom, mi zajlik az emberek fejében, olyan ez, mint
egy nyomkövetős játék, egy fekete fonál, amin elég végigcsúsztatni

az ujjadat, egy vékonyka szál, ami a Világ igazságához vezet, ahhoz,
amire sosem derül fény. Apa egyszer azt mondta, hogy számára ez
ijesztő, hogy nem szabad ezzel játszani, le kell tudni sütni a szemünket,
hogy megőrizzük gyermeki tekintetünket. Csakhogy nekem
nem sikerül becsuknom, mindig tágra van nyílva, és néha eltakarom
a kezemmel, hogy ne lássak.
A pincér visszajön, leteszi elénk a poharakat, No türelmetlen
mozdulattal felkapja az övét. Ekkor látom meg, milyen fekete a
keze, a körme tövig le van rágva, a csuklóján karmolásnyomok. Belesajdul
a gyomrom.
Csendben iszogatunk, keresem, mit mondhatnék, de semmi ötletem,
annyira fáradtnak látszik, nemcsak a szeme alatt húzódó karikák,
nem is a kócos, egy régi gumival összefogott haja, s nem is a
fakó ruhái miatt, egy szó jut eszembe róla, lepusztult, ettől a szótól
rossz érzésem támad, nem tudom, hogy már először is ilyen volt-e,
talán akkor nem vettem észre, de mégis inkább úgy tűnik, hogy néhány
nap leforgása alatt megváltozott, sápadtabb vagy piszkosabb
lett, és nehezebb elkapni a tekintetét.
Ő szólal meg elsőként.
– Itt laksz a környéken?
– Nem. A Filles du Calvaire-nél. Közel a Téli Cirkuszhoz. És te?
Elmosolyodik. Széttárja maga előtt a kezét, a fekete és üres kezét,
a tehetetlen mozdulat azt akarja mondani: semerre, sehol, itt…
vagy nem is tudom.
Iszom egy nagy kortyot a kólámból, és megkérdezem:
– Akkor hol alszol?
– Hol itt, hol ott. Embereknél. Ismerősöknél. Három-négy napnál
csak ritkán többször ugyanazon a helyen.
– És a szüleid?

– Nincsenek szüleim.
– Meghaltak?
– Nem.
Megkérdezi, kérhet-e még valamit inni, az asztal alatt jár a lába,
képtelen hátradőlni a széken, a kezét sem bírja letenni valahová,
engem néz, részletesen szemügyre veszi a ruhadarabjaimat, testtartást
változtat, aztán visszatér az előzőhöz, egy narancssárga öngyújtót
forgat az ujjai között, az egész testéből valami nyugtalanság,
feszültség árad, így maradunk, várjuk, hogy visszatérjen a pincér,
próbálok mosolyogni, hogy természetesnek tűnjek, de nincs annál
nehezebb, mint természetesnek látszani, amikor az ember szántszándékkal
akar az lenni, jóllehet, én már gyakoroltam ezt épp eleget,
visszafogom magam, hogy ne zúdítsam rá azt a kérdésözönt,
ami a fejemben kavarog, hány éves vagy, mióta nem jársz iskolába,
hogy jutsz ételhez, kik azok az emberek, akiknél alszol, de attól
félek, itt fog hagyni, attól félek, rájön, hogy velem csak az idejét
vesztegeti.
Belekortyol a második vodkájába, föláll, hogy elvegyen egy cigarettát
a szomszéd asztalról (az ott ülő vendég az előbb ment le a
mosdóba, és az asztalon hagyta a dobozt), hosszan beleszív, és arra
kér, beszéljek.
Nem azt mondja: és te, te mit csinálsz, hanem pontosan ezt:
– Beszélnél nekem?
Hát, én nem túlzottan szeretek beszélni, mindig az az érzésem,
hogy a szavak elszöknek előlem, hogy elrejtőznek, szétszóródnak,
nem szókincsről vagy értelmezésről van itt szó, mert épp elég szót
ismerek, csakhogy, amikor ki akarom mondani őket, elhomályosulnak,
szertefoszlanak, ezért kerülöm a beszámolókat és a beszédeket,

beérem annyival, hogy válaszolok a hozzám intézett kérdésekre, a
többletet, a bőbeszédűséget megtartom magamnak, azokat a szavakat,
amiket csendben gyűjtögetek, hogy közelebb jussak az igazsághoz.
De No itt ül velem szemben, és a tekintete akár egy könyörgés.
Ezért belevágok, csak úgy összevissza, és egye fene, ha úgy érzem,
anyaszült meztelen vagyok, egye fene, ha ostobaság, hogy amikor
kicsi voltam, egy kincsesdobozt rejtegettem az ágyam alatt, benne
mindenféle emlékkel, egy pávatollat a Parc Floralból, tobozokat,
tarkabarka sminklemosó vattalabdacsokat, egy villogó kulcstartót,
meg minden, egy nap beletettem az utolsó emléket, nem mondhatom
meg neked, hogy mit, egy nagyon szomorú emléket, ami a
gyerekkor végét jelentette, becsuktam a dobozt, visszacsúsztattam
az ágyam alá, és soha többé nem nyúltam hozzá, de ilyesfajta dobozom
még több is van, minden álmomhoz egy, az új osztályomban
az osztálytársaim úgy hívnak, hogy „az agy”, nem vesznek rólam
tudomást, vagy kerülnek, mintha valami fertőző betegségben
szenvednék, de alapjában véve tudom, hogy én nem vagyok képes
beszélgetni velük, velük nevetni, félrehúzódom, aztán van egy fiú,
Lucas-nak hívják, néha odajön hozzám az órák után, rám mosolyog,
valahogy ő főnök az osztályban, mindenki tiszteli, nagyon
magas, nagyon szép, meg minden, de nem merek beszélgetni vele,
este megcsinálom a leckéimet, és mindenfélével foglalatoskodom,
új szavakat keresek, az olyan mámorító, mert sok ezer van belőlük,
kivágom őket az újságokból, hogy megszelídítsem őket, nagy
fehér füzetekbe ragasztom őket, amiket anyától kaptam, amikor
kijött a kórházból, egy csomó lexikonom is van, de azokat nem nagyon
használom, mivelhogy már fejből tudom őket, a gardróbszekrény
mélyén van egy titkos rejtekhelyem, egy halom cuccal, amit az

utcán szedegetek össze, elveszett, összetört, elhagyott holmik, meg
minden…
Derűs arckifejezéssel néz rám, nem úgy tűnik, mintha furcsának
találna, látszólag nem lepődik meg semmin, neki el tudom mondani
a gondolataimat, még ha összekeverednek is, még ha kergetik is
egymást, el tudom mondani neki a fejemben lévő zűrzavart, mondhatom
azt, hogy meg minden, anélkül, hogy bármi megjegyzést tenne
miatta, mert érti, mit jelent, ebben biztos vagyok, mert tudja,
hogy a meg minden az az összes olyan dologra vonatkozik, amit még
hozzá lehetne tenni, de amiről hallgatunk, lustaságból, időhiányból,
vagy azért, mert azt nem szokás kimondani.
A homlokát a karjára hajtja az asztalon, én meg folytatom, nem
is tudom, előfordult-e már velem ilyen, mármint, hogy ilyen sokáig
beszéltem, mint egy színpadi monológban, minden válasz nélkül,
na, tessék, elaludt, kiiszom a kólámat, és ülök tovább, nézem, ahogy
alszik, ezzel is csak nyer, a kávéházban meleg van, és a pad párnázott,
ügyeltem rá, hogy ő üljön arra, nem tudok haragudni rá, én
is elaludtam, amikor az osztállyal megnéztük A nők iskolájá-t, pedig
tényleg jó volt, csak túl sok minden gomolygott a fejemben, és
néha úgy vagyunk, mint a számítógép, a rendszer készenléti üzemmódra
kapcsol, hogy megvédje a memóriát.
Hét óra körül már tényleg kezdek izgulni, hogy otthon majd jól
leszúrnak, ezért óvatosan megrázom.
Kinyitja a fél szemét, azt suttogom:
– Sajnálom, de mennem kell.
Az arcára rányomódott a pulcsija kötésmintája.
– Fizettél?
– Igen.
– Én egy kicsit még itt maradok.

– Találkozhatunk még?
– Ha akarod.
Felveszem a kabátomat, és kimegyek. Az utcára érve hátrafordulok,
hogy még visszaintsek neki az üvegen át, de No nem néz rám.

Bertignac kisasszony, az óra végén jöjjön ide hozzám,
kicsit utánanéztem a témájának, adok önnek néhány adatot.
– Igenis, tanár úr.
Azt kell mondani, igenis, tanár úr. Csendben kell bemenni a terembe,
kipakolni a cuccainkat, érthetően kell válaszolni a névsorolvasásnál,
amikor csöngetnek, meg kell várni, hogy Marin tanár úr
jelt adjon, hogy felállhatunk, nem szabad harangozni a lábunkkal a
pad alatt, óra közben nem nézhetjük meg a mobilunkat, de a faliórára
sem vethetünk egy pillantást, nem tekergethetjük a hajunkat, nem
sutyoroghatunk a padtársunkkal, nem lehet ki a ruhából a fenekünk
vagy a köldökünk, jelentkezni kell, ha beszélni akarunk, a vállunk
sem lehet csupaszon, még ha negyven fok van is, nem rágcsálhatjuk a
tollunkat, rágógumit meg pláne. És így tovább. Marin tanár úr az Iskola
Réme. Ellenzi a tangát, a csípőnadrágot, a lógó farmert, a zselét,
a hidrogénezett hajat, Dubosc kisasszony majd akkor jöjjön vissza az
osztályba, amikor ruhának nevezhető holmit fog viselni, Muller úr,
itt egy fésű, két perce van rá, hogy rendbe szedje a loboncát.
A tizennyolc huszados átlagom sem jelent semmilyen védettséget,
az első naptól kezdve rám szól, mihelyt kinézek az ablakon,
mihelyt kikapcsolok egy kicsit, két másodperc elég neki, Bertignac
kisasszony, lenne olyan kedves visszatérni közénk, még bőven lesz

alkalma időzni a saját szférájában, azt azért megmondaná, milyen
az idő arrafelé? Marin tanár úrnak alighanem tucatnyi láthatatlan
szeme van szétszórva a testén, az orrlyukaiba figyelmetlenség-detektor
van ültetve, és mindent letapogató csápokkal rendelkezik.
Mindent lát, mindent hall, semmi nem kerüli el a figyelmét. Pedig
nekem nincs ki a hasam, a hajam sima és össze van fogva, normális
farmereket és hosszú ujjú pulcsikat hordok, nem adok ki semmiféle
hangot, csak akkor beszélek, ha kérdeznek, és harminc centivel
alacsonyabb vagyok, mint az osztálytársaim többsége. Marin tanár
urat mindenki tiszteli. Egyedül csak Lucas mer kimenni az óráról,
magasra emelt fejjel, miután azt felelte neki: a fésű, tanár úr, olyan,
mint a fogkefe, nem szokás kölcsönadni.
– Becslések szerint 2-300 000 hajléktalan személy van, 40%-uk nő,
és ez a szám évről évre emelkedik. A 16–18 év közötti hajléktalanok
között pedig a 70%-ot is eléri a nők aránya. Jó témát választott,
Bertignac kisasszony, még ha nem is könnyűt; kikölcsönöztem
önnek a könyvtárból egy nagyon érdekes munkát a kirekesztésről
Franciaországban, tessék, odaadom önnek, és itt van egy fénymásolat
is egy cikkről, amely nemrégiben jelent meg a Libérationban. Ha
segítségre van szüksége, nyugodtan keressen meg! Számítok önre,
bízom benne, hogy nem olyan lapos előadást készít, mint amilyet a
társai szoktak, megvan hozzá minden képessége, na, menjen, használja
ki a szünetet!
Elszorult a torkom, szúr a szemem. Az udvaron elvonulok az én kis
zugomba, a pad mellé, nekitámaszkodom a környék egyetlen fájának,
olyan, mintha az enyém lenne, két hónap elteltével már senki nem
is próbált idejönni, ez az én helyem, távolról figyelem a többieket,

a lányok vihorásznak, és a könyökükkel bökdösik egymást, Léán
hosszú szoknya és fűzős bokacipő van, ki van sminkelve, a szeme
kék és mandulavágású, hihetetlenül szellemes, mindig elő tud rukkolni
valami mulatságossal vagy érdekessel, minden fiú őt nézi, meg
Axelle-t, bár ő nem annyira csinos, de ő sem fél, ez látszik, nem fél
semmitől, gimi után betérnek a kávézóba, hogy igyanak valamit,
telefonálgatnak és SMS-eket küldözgetnek egymásnak, bulikba járnak,
esténként MSN-en diskurálnak, szerda délután a H&M-ben
nézelődnek. Egyszer, még a tanév legelején, meghívtak a születésnapjukra,
a cipőm orrát bámulva megköszöntem, azt mondtam, elmegyek.
Egy hétig azon törtem a fejem, mit vegyek fel, mindent
előre elterveztem, a rádióra gyakoroltam táncolni, mindkettőjüknek
vásároltam ajándékot, aztán eljött az a bizonyos este. A legszebb farmeromat
vettem fel, és azt a pólót, ami a Pimkie-ből van, a hosszúszárú
csizmámat, a fekete blézeremet, reggel megmostam a hajam,
hogy selymesebb legyen, aztán szemügyre vettem a tükörképemet.
Annyira kicsi voltam: kicsi a lábam, kicsi a kezem, kicsi a szemem,
kicsi a karom, egy egészen kicsi valami voltam, egy nagy semmi. Elképzeltem
magam, ahogy Léa Germainék nappalijában táncolok a
többiek között, letettem a szatyrot az ajándékokkal, kibújtam a blézeremből,
bekapcsoltam a tévét. Anya a kanapén ült, nézte, mit csinálok,
láttam rajta, hogy keresi, mit mondhatna, egy egészen kevés
is elég lett volna, ebben biztos vagyok, például, ha azt mondta volna,
nagyon szép vagy, vagy csak annyit, hogy olyan csini vagy, azt hiszem,
akkor lett volna erőm, hogy kimenjek a lakásból, megnyomjam
a lift gombját, meg minden. De anya nem lépett ki a csendjéből,
én meg csak bámultam a reklámot a mágikus hatású dezodort
használó lányról, aki táncol az emberek között, villognak a vakuk,
a lány meg forog a fidres-fodros ruhájában, sírni lett volna kedvem.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 236
Tegnapi: 450
Heti: 686
Havi: 9 299
Össz.: 382 307

Látogatottság növelés
Oldal: DELPHINE DE VIGAN-NO ÉS ÉN/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »