I. rész
A hamu örököse

Az
orgyilkos
és a
kalózok
fejedelme

1.
FEJEZET

Te jó ég, mekkora forróság volt ezen a királyságnak aligha nevezhető
helyen!
De az is lehet, hogy Celaena Sardothien csak azért érezte így,
mert már reggel óta, karját a szeme elé téve henyélt a terrakotta
háztető szélén, és lassan megsült a napon, akár a lapos, kovásztalan
pitakenyér, amit a város legszegényebb polgárai az ablakpárkányokra
tesznek ki, mivel nem engedhetnek meg maguknak egy téglából
épült sütőt.
És te jó ég, mennyire elege volt a pitából, vagyis ahogy itt hívták,
a teggyából. Már hányingert kapott a ropogós lepény hagymás ízétől,
mert hiába ivott rá, az íze megmaradt a szájában. Ha mostantól
soha többé nem enne, akkor is túl sokat evett már.
Főleg azért, mert csak ennyire tellett neki, mióta két héttel ezelőtt
kikötött Wendlynben és elindult a fővárosba, Varesébe, Császári Őfelségének
és a Föld Mesterének, Adarlan királyának parancsa szerint.
Amikor elfogyott a pénze, kényszerűségében az árusok kocsijáról
csent teggyát és bort, mindezt nem sokkal azután, hogy vetett


egy pillantást a rendkívüli módon megerősített mészkőkastélyra, az
elit őrökre, a száraz, forró szélben büszkén lobogó kobaltszínű zászlókra,
és elhatározta, hogy nem fogja megölni a kijelölt célpontjait.
Tehát teggyát… és bort lopott. A szőlő a fallal körülvett főváros
körül magasodó hegyekből származott, és a száraz vörösbornak
olyan íze volt, hogy először kiköpte, de most már kifejezetten élvezte.
Főleg amióta elhatározta, hogy semmi nem fogja különösebben
érdekelni.
A terrakottacserepek felé nyúlt, a háta mögé, az agyag boroskancsó
után tapogatózott, amit reggel felvonszolt a tetőre. Tapogatta a
cserepeket, és aztán…
Káromkodott. Hová az ördögbe lett a bora?
A világ megbillent, és ahogy felkönyökölt, elvakította a fény. Madarak
köröztek felette, tisztes távolságban maradva a fehérfarkú sólyomtól,
ami egész reggel egy közeli kémény tetején gubbasztott a
következő eledelére várva. Lent a bevásárlóutca színek és hangok
pompás, nyüzsgő kavalkádja volt, bőgő szamarakkal, portékáikat kínálgató
kereskedőkkel, egzotikus és ismerősnek tűnő ruhákkal és a
macskakövön dübörgő kocsikerekekkel. De hol az ördögben van a…
Ja, ott van. Bedugta az egyik súlyos, vörös cserép alá, hogy ne érje
a nap. Ott volt, ahová rejtette órákkal ezelőtt, amikor felmászott a
vásárcsarnok hatalmas épületének a tetejére, hogy megfigyelje a kastélyt
szegélyező falakat két háztömbbel arrébb. Nagyon fontos feladatnak
és hasznos ötletnek tűnt, de csak addig a pillanatig, amíg
rájött, hogy szívesebben heverészne a hűvösben. Az árnyékok egyre
csak hosszabbodtak, de aztán a fáradhatatlan wendlyni nap gyorsan
felperzselte őket.
Celaena meghúzta a boroskancsót, vagyis csak meghúzta volna.
Üres volt, amit végül is áldásnak érzett, mert te jó ég, iszonyúan

hasogatott a feje! Vizet akart és még teggyát. És esetleg valamit a
szépen felhasadt, fájó ajkára és a lehorzsolt arccsontjára, a sebekre,
amiket a múlt éjjel szedett össze a város egyik tavernájában.
Nyögve a hasára fordult, és az alatta nagyjából tízölnyi mélyen
fekvő utcát figyelte. Tudta, hogy most fognak mindjárt elhaladni az
őrök. Az arcukat és fegyvereiket már korábban megjegyezte, éppúgy,
mint a magas kastélyfalakon őrt állókét. Megjegyezte, hogy mikor és
hogyan váltják egymást és hogyan nyitják ki a kastélyba vezető három
hatalmas kaput. Úgy tűnt, hogy az Ashryverek, ahogy az őseik
is, nagyon komolyan vették a biztonságot.
Tíz napja érkezett Varesébe, lóhalálában jött ide a kikötőből.
Nem mintha égett volna a vágytól, hogy megölje a célpontjait, hanem
mert a város átkozottul nagy volt, és így a legjobb megoldásnak
az tűnt a számára, ha egyszerűen meglép a bevándorlási hivatalnokok
elől, ahelyett hogy regisztrálna és részt venne a kétségtelenül
jóindulatú munkavállalási programjukban. És már alig várta, hogy
megérkezzen a fővárosba, a tengeren töltött hetek során már mindentől
elment a kedve, csak hevert a keskeny ágyán a kényelmetlenül
szűk kabinban, vagy szinte vallásos buzgalommal köszörülte a fegy -
vereit.
Gyáva vagy, egyszerűen gyáva vagy – mondta neki Nehemia.
A köszörűkő is ezt visszhangozta. Gyáva, gyáva, gyáva. A szó folyamatosan,
az út minden órájában a nyomában járt az óceánon.
Esküt tett, megesküdött rá, hogy felszabadítja Eyllwét. A kétségbeesés,
a düh és a bánat pillanatai között, miközben hol Chaolra,
hol a rémkulcsokra gondolt, mindarra, amit hátrahagyott és elveszített,
tervet kovácsolt magának, amit partot érve követni fog. Igaz,
őrült és valószínűtlen terv volt ez a szolgasorba döntött királyság felszabadítására:
megtalálja és megsemmisíti a rémkulcsokat, melyek

segítségével Adarlan királya felépítette szörnyű birodalmát. Boldogan
feláldozná önmagát is ennek érdekében.
Csak magát és csak őt. Így kell lennie, az övékén kívül ne veszszen
el több élet, elég, ha az ő lelke mocskolódik be. Egy szörnyeteg
élete egy másik szörnyeteg pusztulásáért.
Ha már itt kell lennie, hála Chaol félresikerült jó szándékának,
akkor legalább meg fogja szerezni a kérdéseire a válaszokat. Egyvalaki
akadt Erileában, aki jelen volt, amikor a rémkulcsokat megkaparintotta
egy hódító démoni faj, és három olyan hatalmas erejű
mágikus eszközzé alakították át őket, amiket aztán évezredekig rejtegettek,
és majdnem a feledés homályába is merültek. Ez a személy
Maeve tündérkirálynő. Maeve mindenről tud, ami el is várható, ha
valaki olyan vén, mint az országút.
Buta és bolond tervének első lépése egyszerű volt: felkeresi
Maevét, megtudja tőle, hogyan semmisítse meg a rémkulcsokat, és
aztán visszatér Adarlanba.
Ez a legkevesebb, amit megtehet. Nehemiáért és… sok más emberért.
Az ő lelke már üres. Csak hamu és végtelen mélység honol benne,
valamint egy a húsába belevésett, megszeghetetlen eskü, amit egy
olyan barátnőjének tett, aki az ő igazi énjét is ismerte.
Amikor kikötöttek Wendlyn legnagyobb kikötővárosában, ámulva
figyelte, hogy a hajó milyen elővigyázattal közelíti meg a partokat:
kivárták a hold nélküli, sötét éjszakát, aztán egy gályára pakolták fel
őt és a többi adarlani menekült nőt, és a korallzátony titkos csatornái
között eveztek a part felé. Érthető óvintézkedések: a zátony volt
a fő védvonal, ami távol tartotta Adarlan légióit a partoktól. A király
bajnokaként ennek megfigyelése is része volt itteni missziójának.
A tudata mélyén egy másik feladat is lapult: meg kell akadályoznia
a királyt abban, hogy kivégezze Chaolt vagy Nehemia családját.

A király megígérte, hogy megteszi, ha kudarccal jár a küldetése, hogy
megszerezze Wendlyn haditengerészeti védelmi terveit és a napforduló
bálon merényletet kövessen el a király és a herceg ellen. De ezeket
a gondolatokat elhessegette, amikor kikötöttek és a menekült
nőket összeterelték, hogy a kikötői hivatalnokok regisztrálják őket.
A nők többségén messziről látszott, hogy mennyire rettegnek,
a tekintetükben ott égett mindannak a borzalomnak a visszfénye,
amit Adarlanban átéltek. Celaena miután a partraszállást övező zűrzavarban
eltűnt a hajóról, még egy közeli háztetőn lapult egy ideig,
amikor a nőket egy épületbe kísérték, hogy lakóhelyet és munkát
találjanak nekik. De a wendlyni hivatalnokok később az egyik néptelenebb
városrészbe is elvihették volna őket, ahol kényük-kedvük
szerint bánhatnak velük. Megeshetett volna, hogy eladják vagy bántalmazzák
őket. Hiszen csak menekültek voltak, senki sem akarta,
hogy idejöjjenek, és jogaik sem voltak. Szavuk sem volt.
De nem csak az üldözési mániája miatt időzött a tetőn. Nem.
Nehemia is maradt volna, hogy megbizonyosodjon róla, biztonságban
vannak. Celaena csak azután indult el a fővárosba vezető úton,
amikor látta, hogy a nőkkel minden rendben.
Csupán az idejét akarta elütni valamivel, amikor arra próbált rájönni,
hogyan jusson be a királyi palotába, és eldöntötte, hogyan
fogja végrehajtani a terve első lépéseit. És közben próbált nem gondolni
Nehemiára.
Minden olyan könnyen ment, mint a karikacsapás. Kis erdőkben
és pajtákban rejtőzött el, akár egy árnyék, úgy haladt át a vidéken.
Wendlyn. Mítoszok és szörnyek hona, valósággá vált legendák és
rémálmok földje.
A királyságot meleg, sziklás homok és sűrű erdő borította, ami
egyre zöldebbé vált, ahogy az ország belseje felé tartva a dombok

magas hegyekké csúcsosodtak. A tengerpart és a főváros környéke
száraz volt, mintha a nap a legszívósabb növényzeten kívül mindent
felégetett volna. Nagyon különbözött attól a nedves, fagyott birodalomtól,
amit maga mögött hagyott.
A bőség és a lehetőségek országa, ahol a férfiak nem egyszerűen elragadták,
amit akartak, ahol az ajtókat nem zárták és ahol az emberek
egymásra mosolyogtak az utcán. Nem mintha különösebben érdekelte
volna, hogy mosolyognak rá vagy sem. Néhány nap elteltével
egyszer csak nagyon nehezére esett, hogy bármi iránt is érdeklődést
tanúsítson. Akármilyen elhatározást, dühöt vagy bármit is érzett akkor,
amikor Adarlant elhagyta, az lecsillapodott, felfalta a bensőjét
rágó üresség.

 

Oldal: SARAH J. MAAS-ÜVEGTRÓN 3/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat