Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

„Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.”
(József Attila: Eszmélet)

enigma.jpg

1. Az utazás.

Hátamat szorosan a falnak vetve álltam a repülőtér mosdójában.
Egyedül voltam, mégis úgy tűnt, mintha százan
szívnák el előlem a levegőt. Fájt a mellkasom, mintha mázsás súlyok
nyomtak volna a föld felé. A félelem hatalmas hullámként borított
be. Megbénított.
A folytatásban mindig ugyanaz volt. Lélegzetelállító fejfájás,
mely szinte satuba fogta az agyamat. Az egyik pillanatban melegség
öntött el, aztán már rázott a hideg. Képtelen voltam nyelni, vagy
rendesen levegőt venni. Tíz perc alatt teljesen elvesztettem az irányítást
a saját testem felett. Remegett a lábam, ezért inkább leereszkedtem
a földre. Próbáltam olyan picire összehúzni magam, amen�-
nyire csak tudtam, mert veszélyt éreztem minden irányból. Szédültem
a légszomjtól, elkezdtem kapkodni a levegőt. Nem lett jobb.
Szükségem volt a gyógyszeremre, hogy összeszedhessem magam,
mielőtt Nora keresni kezdene. Ha így találna rám, az csak rontana
a helyzeten. Kapkodva széthúztam a táskám cipzárját, és elkezdtem
keresni a sárga gyógyszeres dobozt. Feltúrtam az egészet, de nem
találtam meg. Nem, nem szólhatok Norának! Legyen bármilyen
megértő és kedves, feltűnne neki az állapotom, és rákérdezne, hogy

miért történt. Hogyan mondhatnám el, hogy pánikrohamot váltott
ki, mert megérintette az arcomat! Egy szempillantás alatt újra a kórházban
találnám magam.
Valamit ki kell találnom, de sürgősen. Az arcom úszott a hideg
verejtékben, és a látásom is egyre homályosabbá vált. Mintha minden
lelassult volna. Tudtam, hogy másodperceim vannak, mielőtt a
rettegés felülírja minden gondolatomat.
A kétlépésnyire lévő mosdókra néztem. Térdre vergődtem, és
odakúsztam a legközelebbihez. Iszonyúan szédültem. Belekapaszkodtam
a szélébe, felhúztam magam, és remegő kézzel megnyitottam
a csapot. Először az ujjaimat tartottam a jéghideg vízsugár alá,
aztán lehajtottam a fejem, nagyjából elkotortam a hajam az útból
és hagytam, hogy a hideg víz a tarkómra csorogjon.
A látásom pár – évszázadnak tűnő – másodperc múlva kitisztult,
és a félelem is alábbhagyott valamennyire, bár a fejem még mindig
szét akart robbanni. Nyertem egy kis haladékot, amíg megszerzem
a gyógyszert. Elzártam a vizet, és a tenyeremmel nagyjából lesöpörtem
a nedvességet a tarkómról. Beletöröltem a vizes kezemet a
farmeromba. Valamit éreztem a jobb zsebemben, ezért beletúrtam.
Egész idő alatt nálam voltak a pirulák…
– Egy roncs vagy, Lena – suttogtam rekedten magamnak.
Két szemet kiráztam a henger alakú dobozból, és gyorsan lenyeltem.
A percek teltek, és a mesterséges nyugalom lassan szétáradt a
testemben. Lesimítottam összeborzolódott hajamat, és belepillantottam
a tükörbe. Úgy néztem ki, mint egy mosogatórongy. Ami
azt illeti, úgy is éreztem magam.
A múlt héten vasárnap telefonhívás jött.
Aznap végig éreztem, hogy valami végzetes készülődik. Órákon át
szorongva járkáltam az üres házban, és vártam, hogy megtörténjen.

Amikor meghallottam az éles csörgést, szinte megkönnyebbültem.
Rohantam a nappaliban lévő telefonhoz, pedig akkor már tudtam,
hogy nagy baj van. Apa cégének alelnöke hívott. Hosszú másodpercekig
zavartan köhécselt, aztán elmondta: Sajnálom, de a szüleid
gépén egy órával a felszállás után robbanás történt... A Csendes-óceán
északi részén jártak. Elvesztettük a kapcsolatot a pilótákkal... Azonnal
kiküldtek egy mentőcsapatot, de… már késő volt.
A hívás utáni események mind kiestek. Arra tértem magamhoz,
hogy mozdulatlanul fekszem anyuék ágyában, és a fejemben végeláthatatlanul
pörögnek a képek a balesetről.
Hinni akartam, hogy csupán álmodom. Hogy a szemem előtt
gyorsan pörgő képeket a túlságosan élénk fantáziám okozza. De valahol
mélyen tudtam, hogy amit látok, az megtörtént. Csupán an�-
nyit kellett tennem, hogy megérintem a takarót, és beszívom a párnán
lévő finom parfümillatot. Az anyám odavolt egy Chanel parfümért,
minden táskájában tartott egy kis fiolával; zöld tea és levendula
illata lengte körül állandóan. Azt mondogatta, most, hogy kezdünk
feltörni, megérdemel több parfümöt, egy kis luxust... rávette
apát, hogy magángépet béreljenek az első nagyobb üzleti útjukra.
Az ismerős illat és a melegség, melyet halványan megőrzött a takarójuk,
segített a fejemben ugyanazt átélni, amit ők. Újra és újra
levetítettem a robbanás pillanatát, mert biztosan kellett tudnom,
hogy nincs remény. Az apám megnyugtató hangja a szobában is a
fülemben csengett: „Abba kell hagynod, Lena.”
Ám képtelen voltam leállni. Arra számítottam, hogy felfedezek
egy roncsdarabot, egy mentőmellényt, bármit a víz felszínén, amibe
kapaszkodhattak, de egyszerűen semmi sem volt ott. A baleseti
jelentés szerint három órával a becsapódás után a víz felszíne már ismét tükörsimává szelídült.

Azokban a napokban egész másként gyászoltam, mint a normális
emberek. Képtelen voltam sírni, inkább tépelődtem. Mit tettem!
Megakadályozhattam volna a halálukat! Láttam előre, hogy mi fog
történni! Láttam, mert érzőnek születtem. Egyetlen érintés elég lett
volna, és ők nem halnak meg.
Sípoló dallam vágta ketté az eddigi csendet. Összerezzentem, és
megmozgattam az elmerevedett nyakizmaimat. A mosdó ajtaja fölé
hangszórót szereltek; egy behízelgő női hang értesített minden kedves
utast, hogy a Los Angelesbe tartó gépre megkezdheti a beszállást.
Victor nagybátyámról a temetés után hallottam először. Tudtam,
hogy létezik, mert egyszer hallottam a szüleimet róla vitatkozni, de
még sosem találkoztunk. Az apám ügyvédje kijelentette, hogy mivel
ő az egyetlen élő rokonom, nála kell élnem. Így, egyszerűen. Az apám
öccse és nagyon gazdag. Összesen ennyit sikerült megtudnom róla.
Pár másodperc múlva valaki halkan kopogott a mosdó ajtaján.
Újra belenéztem a tükörbe. Elfintorodtam a beesett szemem és a
nyirkos hajam láttán, aztán megvontam a vállam, és kinyitottam
az ajtót.
– Jól vagy, Lenácska? – Nora aggódva toporgott az ajtó előtt, és
az arcomat fürkészte.
– Persze, Nora. – Az arcomra kényszerítettem egy mosolyfélét. –
Csak kellett egy kis egyedüllét, hogy összeszedjem magam.
– Rendben – bólintott megértően, aztán a háta mögé mutatott.
A csomagjaink mellett egy férfi állt, az ingére a repülőtér emblémáját
varrták. – Megérkezett a géped, csillagom. Lassan búcsúznunk
kell.
Visszakísért a bőröndökhöz. Döbbenten láttam, hogy könnyes a
szeme. Aggódtam, hogy megint elragadják az érzelmek, mint korábban
a váróban, amikor vigasztalásul megérintette az arcomat.

Azonban összeszedte magát, és megtörölte a szemét. Kicsi korom
óta ismertem. Ő volt a legodaadóbb bejárónő és pótnagymama a
világon.
– Velem minden rendben lesz, Nora – nyugtattam meg gyorsan.
– Nem kell aggódnod! Végre nyugdíjba vonulhatsz. A lányod biztos
örül, hogy hozzájuk költözöl, és többet lehetsz az unokáiddal is
– soroltam biztató hangon.
Mindvégig bólogatott, aztán amikor befejeztem, közelebb lépett.
Úgy tűnt, mintha ügyelne rá, hogy ne érjen hozzám.
– Sajnálom, ha miattam lettél rosszul – intett a mosdó felé. –
Valami megváltozott benned, Lenácska, és nagyon remélem, hogy
meg tudsz birkózni vele! Tudnod kell, hogy nagyon szerettem a szüleidet,
és téged is. Sosem felejtelek el titeket. Néha adj hírt magadról,
rendben? És ha tudsz, egyszer látogass meg! Amikor már kevésbé
lesz fájdalmas ide visszajönni.
Csókot lehelt az ujjaira, aztán pár centire az arcomtól végigsimította
velük a levegőt. Majd megfordult, és sietős léptekkel a kijárat
felé vette az irányt. Utána akartam szólni, mert lelkiismeret-furdalásom
volt, hogy nem búcsúztam el tőle rendesen, de egy pillanat
alatt eltűnt a tömegben.
– A kisasszony Lena Wall? – kérdezte a csomagok mellett toporgó
egyenruhás férfi.
– Igen, én vagyok – válaszoltam rekedten felé fordulva.
– Értesítettek a kisasszony érkezéséről. A nagybátyja elküldte
önért a magángépét, azzal fog utazni.
– Oh… rendben – lepődtem meg. Magángép… tényleg nagyon
gazdag lehet. – Akkor merre?
– Mutatom az utat! – Időközben felpakolta a csomagokat egy kézikocsira,
és végig előttem haladva tolni kezdte.

Egy oldalfolyosóra vezetett, amin át egy elszigetelt, kisebb területre
jutottunk. A leszállópályán álló kisrepülőgép fekete volt és csillogó.
Ordított róla a luxus.
Ahogy közelebb mentünk, és odaértünk a géphez, megtorpantam.
Teljesen lefagytam. Az zakatolt a fejemben, hogy le fogok zuhanni.
Az agyammal felfogtam, hogy butaság, de a rettegés nem
múlt el.
– Kisasszony? – nézett rám türelmetlenül az utaskísérő, és tüntetően
az órájára pillantott.
Nagy levegőt vettem, próbáltam figyelmen kívül hagyni a szorító
érzést a gyomromban, és felléptem a leeresztett lépcsőre.
A gép belső része nem okozott meglepetést. Az uralkodó szín az
ezüst és a fekete volt, ami először extravagánsnak tűnt, de aztán hamar
megszoktam a látványt. A hatalmas, fekete bőrülésekből hathat
állt mindkét oldalon; álomszerűen kényelmesnek tűntek. Már
alig bírtam tartani magam, a fejem megint lüktetni kezdett. Elfáradtam.
Minél hamarabb le akartam rogyni az egyik széles ülésre.
– Ha bármit óhajt, kérem, nyomja meg ezt a gombot! – mutatott
a falon lévő nagy ezüstgomb felé. – A pilóta pár percen belül megkezdi
a felszállást.
– Köszönöm, megleszek – mondtam, de éreztem, hogy a hangom
nem sikerült olyan magabiztosra, mint terveztem.
– Akkor kellemes utat, kisasszony!
– Köszönöm! – biccentettem felé halvány mosollyal. Ezután kilépett
a gép ajtaján. Végre teljesen egyedül maradtam. Letelepedtem
az egyik hátsó, ablak melletti ülésre, behunytam a szemem, és
megpróbáltam pihenni.

2. Egy új barát
Arra riadtam fel, hogy recseg egy hangszóró. A gép elejéből
jött a hang. Valaki öblösen felkacagott, aztán egy idősebb
férfi jelent meg a pilótafülke ajtajában. Amikor látta, hogy nyitva a
szemem, elmosolyodott, és hátraballagott hozzám.
– Biztos te vagy Lena, Victor sosem látott unokahúga! Már kinéztem
egyszer, de csukva volt a szemed, gondolom, elszunyókáltál.
A nevem Oscar, és én leszek a pilótád.
Széles mosollyal kézfogásra nyújtotta a kezét. Ettől a pillanattól
féltem. Felálltam, lehúzkodtam a pólóm hosszú ujját, hogy minél
jobban takarja a tenyerem, és belecsúsztattam a kezem az övébe.
Csak az ujjhegyem ért a bőréhez, mégis olyan volt, mint egy erős
ütés. Az átáramló információhalmaz alaposan fejbe kólintott; az
agyam lassú lüktetésbe kezdett. Ki kell találnom valamit, hogy elkerüljem
a további érintéseket!
– Nagyon örülök – biccentettem. Gyorsan elhúztam a kezem, és
megpróbáltam kizárni az előbb látott képeket. Oscar tegnap múlt
ötvenéves; a lóversenypályán töltötte a nagy napot, és meglepően

hosszú nyerősorozatot produkált. Inkább a külsejére koncentráltam.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 43
Tegnapi: 455
Heti: 2 156
Havi: 7 964
Össz.: 380 972

Látogatottság növelés
Oldal: HELENA SILENCE-ENIGMA/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »