Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

kiuzetes_a_paradelkeles.jpg


Egy
Caleb
Egy éve várok erre a pillanatra. Nem mindennap szabadul- hat az ember a börtönből. Persze, a Monopolyban elég háromszor dobni, és várni, hogy dupla legyen az eredmény, vagy kifizetni a bírságot, máris szabadulhatunk. Az Illinois állambeli fiatalkorúak börtönében – vagy ahogy mi, elítéltek hívjuk: a dutyiban – viszont nincs játék. Jó, nem olyan durva, mint amilyennek hangzik. A fiúk lakta fia- talkorú-részleg kemény, de nem olyan, mint a felnőttbörtön. Felmerülhet a kérdés, hogy miért töltöttem bezárva az elmúlt egy évet. Azért ítéltek el, mert elütöttem egy lányt, miközben részegen vezettem. Ráadásul cserbenhagyás volt, amin totál felhúzta magát az ügyemet tárgyaló bíró. Plusz három hónapot rám vert miatta. – Kész vagy, Caleb? – kérdezi Jerry, a cellámat felügyelő őr. – Igen, uram. Háromszáztíz napja erre várok. Naná hogy készen állok! Mély lélegzetet veszek, aztán követem Jerryt abba a helyiségbe, ahol a felülvizsgáló bizottság elbírál majd. A környező cellákban lévő srácok felkészítettek. Ülj egyenesen, süssön rólad a megbánás,

legyél udvarias, meg minden ilyesmi. De az igazat megvallva, menynyire bízhatnék azokban a fiúkban, akik maguk sem jutottak ki? Ahogy Jerry kinyitja a bizottsági szoba ajtaját, összerándulnak az izmaim, és izzadni kezdek a raboverallomban, a rabzoknimban – és igen, még a rabgatyámban is. Lehet, hogy mégsem állok anynyira készen. – Kérlek, foglalj helyet, Caleb! – utasít egy szemüveges nő szigorú arccal. Esküszöm, tisztára olyan, mint egy rossz filmben. Heten ülnek csaknem kétméteres asztalok mögött, velük szemben egy szál fémszék. Leülök a hideg és kemény fémre. – Amint azt tudod, azért vagyunk itt, hogy felmérjük, mennyire vagy alkalmas arra, hogy kikerülj innen, és szabad állampolgárként élhess. – Igen, asszonyom – felelem. – Készen állok rá. Egy nagydarab fickó, akiről előre sejtem, hogy „rossz zsarut” fog játszani, felemeli a kezét. – Ejnye, lassan a testtel! Még felteszünk néhány kérdést, mielőtt döntenénk. Jaj, anyám… – Elnézést. Mr. Nagydarab oldalról oldalra átnézi az aktámat. – Mesélj nekem a baleset estéjéről! Arról az estéről, amit legszívesebben kitörölnék az életemből. Mély lélegzetet veszek a válaszhoz. – Ittam egy buliban. Elindultam haza a kocsimmal, de elvesztettem fölötte az uralmat. Amikor rádöbbentem, hogy elütöttem valakit, megijedtem, és visszahajtottam a buliba.

– Ismerted a lányt, akit elgázoltál? – Igen, uram – öntenek el az emlékek. – Maggie Armstrong… a szomszédom. Nem teszem hozzá, hogy az ikertesóm, Leah legjobb barátnője volt. – És nem szálltál ki a kocsiból, hogy megnézd, megsérült-e a szomszédod? – Azt hiszem, nem volt tiszta a fejem – magyarázom fészkelődve. – Azt hiszed? – szól közbe egy másik bizottsági tag. – Ha visszacsinálhatnám, esküszöm, hogy megtenném! Mindent másképp tennék. Még fél órán keresztül kérdezgetnek, én pedig rávágom a válaszokat. Miért ittam fiatalkorúként, miért ültem részegen a volán mögé, miért hagytam el a baleset helyszínét? Nem tudom, helyesen felelek-e, és ez idegesít. Önmagamat adom… a tizenhét éves Caleb Beckert. Ha hisznek nekem, korábban szabadulhatok. Ha nem… hát, akkor újabb hat hónapon át eszem majd a szar kaját, és továbbra is elítéltek között fogok lakni. – Honnan tudjuk, hogy nem fogsz megint lerészegedni? – néz Mr. Nagydarab egyenesen a szemembe. Kihúzom magamat a széken, és egyenként végigjáratom a tekintetemet a bizottság tagjain. – Ne vegyék sértésnek, de soha többé nem akarok visszajönni ide. Óriási hibát követtem el, az első itt töltött napom óta kísért. Kérem… engedjék meg, hogy hazamenjek! Életemben először kísértést érzek, hogy térdre rogyjak. Ehelyett hátradőlve várom a következő kérdést. – Caleb, kérlek, várakozz odakint, amíg meghozzuk a döntést! – szólal meg a szemüveges nő.

Szóval vége. Csak így. Odakint várok a folyosón. Általában nem vagyok az a fajta, aki nyomás alatt megtörik, és a börtönben töltött elmúlt egy év kétségtelenül láthatatlan páncéllal szerelt fel. Mégis idegölő arra várni, hogy egy csapatnyi idegen döntsön a sorsom felől. Letörlöm az izzadságcseppeket a homlokomról. – Ne aggódj! – biztat Jerry, az őr. – Ha nem sikerült megnyerned őket, akkor néhány hónap múlva újra próbálkozhatsz. Kuncog egy sort, amitől csilingelnek a derékszíjáról lelógó bilincsek. Túlságosan élvezi a munkáját. Fél órát várunk, hogy valaki kijöjjön a szobából, és jelezze, mi lesz. Szabadság vagy még több börtön? Unom, hogy éjszakánként be vagyok zárva a cellámba. Unom, hogy egy priccsen alszom, nyomják a rugók a hátamat. És unom, hogy az őrök, a személyzet, a kamerák meg a rabtársaim a nap huszonnégy órájában szemmel tartanak. A szemüveges hölgy kinyitja az ajtót. – Gyere, Caleb! Döntöttünk. Nem mosolyog. Ez rossz jel? Felkészülök a rossz hírre. Felállok, Jerry pedig hátba vereget. Vajon szánalomból csinálja? Tud valamit, amit én nem? Kinyír ez a feszültség! Visszaülök a fémszékre. Mindenki engem néz. Mr. Nagydarab összekulcsolja a kezét az asztalon, mielőtt megszólal. – Mindnyájan egyetértünk abban, hogy a tavalyi balesetnél tanúsított magatartásod büntetést érdemel. Tudom. Tényleg tudom. – De hiszünk benne, hogy ez egyedi eset volt, és többé nem fordul elő ilyen. Jó vezetői képességekről tettél tanúbizonyságot a rabtársaid körében, és keményen dolgoztál. A felülvizsgálati bizottság

úgy döntött, hogy szabadulhatsz. A büntetésed hátralévő részét százötven óra közmunkával kell letöltened. Ez azt jelenti, amire gondolok? – Szabadulhatok? Mármint elmehetek innen? – kérdezem Mr. Nagydarabot. – Holnap reggel találkozol a visszailleszkedési tanácsadóddal, aki megszervezi neked a közmunkát, és tájékoztat bennünket az előrehaladásodról. – Ha elcseszed – szegezi rám egy másik bizottsági tag a manikűrözött mutatóujját –, a visszailleszkedési tanácsadód indítványozhatja a bírónak, hogy visszahozzanak, és leüld a fennmaradó időt. Megértetted? – Igen, uram. – Nem kíméljük a visszaesőket. Menj haza, legyél mintapolgár, teljesítsd a kötelező közmunkát, és élj tiszta életet! Felfogtam. – Így lesz – felelem. Amikor visszaérek a cellámba, csak az új gyerek van ott. Tizenkét éves, és folyton sír. Talán gondolkozni kellett volna, mielőtt kést márt a lány hátába, aki nem akart vele menni az iskolai bálra. – Abbahagyod valamikor a sírást? – érdeklődöm. Arcát a párnába fúrta, szerintem nem is hall engem. De aztán mégis átszűrődik a párnán a válasza. – Utálom ezt a helyet. Haza akarok menni. Átveszem a munkáscsizmámat, mert ma abban az örömben részesülök, hogy kukát kell takarítanom. – Ja, én is – mondom neki. – De ha már itt kötöttél ki, jobban teszed, ha összeszeded magadat, és csinálod, amit kell. A gyerek szipogva felül, aztán kézfejével megtörli az orrát.

– Mióta vagy itt? – Majdnem egy éve. Ettől megint arccal a párnán köt ki, hogy folytassa a bömbölést. – Nem akarok egy évig bezárva lenni! – zokogja. Ekkor lép be Julio, a cellatársunk. – Komolyan mondom, Caleb, ha ez a kölyök nem kussol el, kinyírom. Már három éjszaka nem aludtam e miatt a rinyagép miatt. A bőgés abbamarad, de átvált szipogásra. Ami igazából még roszszabb, mint a bőgés. – Hagyd a srácot, Julio! – Lágyszívű vagy, Caleb. Az ilyeneket meg kell edzeni. – Hogy olyanok legyenek, mint te? Ne vedd rossz néven, haver, de tőled még egy sorozatgyilkos is beijedne… – figyelmeztetem. Julióról első pillantásra látszik, hogy keményfiú. Tetoválások borítják a nyakát, a hátát és a két karját. A fejét borotválja. Amikor anyukám bejön meglátogatni, úgy viselkedik, mintha attól félne, megfertőzik a tetkók. – Na? Kiengednek? – tudakolja Julio. – Aha – ülök le az ágyamra. – Holnap. – Kurva anyád, te mázlista! Visszamész abba a fura nevű kisvárosba? Hova is? – Paradise. – Szóval itt maradok egyedül a rinyagéppel, miközben te a Paradicsomban leszel? Ne már, baszki… – mered a gyerekre elkerekedett szemmel. Ha nem ismerném Juliót, én is félnék tőle. A kölyök ettől megint rákezd. – Figyelj, megadom neked a chicagói unokatesóm, Rio számát – folytatja kuncogva Julio. – Ha el kell tűznöd a Paradicsomból, Rio majd felkarol.

– Kösz, haver. – Viszlát, amigo! – rázza a fejét Julio a síró gyerekre meredve, aztán kisétál a cella nyitott ajtaján. Megütögetem a fiú vállát. Ijedten összerezzen. – Nem foglak bántani – nyugtatom meg. – Mindenki ezt mondja – fordul felém. – Hallottam, mi megy a börtönökben – húzódik a fenekével a falhoz. – Ne izgulj, kisöreg! Nem vagy az esetem. A csajokat szeretem. – És a tetovált srác? – Ő is heteró – fojtom vissza a röhögést. – Haver, ez a fiatalkorúak börtöne. – De azt mondta, hogy ki fog nyírni! – Azért mondta, mert kedvel – győzködöm. Juliónak beteg a humora. – Most pedig ki az ágyból, hagyd abba a sírást, és irány a csoport! A „csoport” azt jelenti, hogy csoportterápia. Ahol az összes elítélt körbeülve megbeszéli a személyes baromságait. Holnap végre eltűnök innen. Nincs több csoport. Nincs több cellatárs. Nincs több szar kaja. Nincs több kukatakarítás.
Holnap hazamegyek.


 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 237
Tegnapi: 450
Heti: 687
Havi: 9 300
Össz.: 382 308

Látogatottság növelés
Oldal: SIMONE ELKELES: KIŰZETÉS A PARADICSOMBÓL/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »