Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

FOLYTATÁS.

New York aranyló júniusi napsütésben fürdött. A két barát átvágott
a Kilencedik sugárúton, és elindult a Pastis nevű francia söröző
felé, amely valóságos műintézménynek számított ebben a rohamléptekkel
változó negyedben. A legutóbbi években a Meat Packing
District régi raktárai a luxusmárkák cégéreinek és a legkeresettebb
divatkreátoroknak adták át helyüket. Káprázatos hotelek és üzletek
nőttek ki a földből, mintegy varázsütésre. A régi magasvasutat zöld
folyammá alakították, egészen a Tizedik utcáig. Itt egy felújított
régi gyárépület földszintjére biopiac települt, az emeleteket pedig
producercégek és reklámügynökségek foglalták el, az ötödiken volt
Julia irodája is. Amott, a Hudson folyó parkosított partja kínált lehetőséget
hosszú sétára bicikliseknek, kocogóknak és azoknak, akik

Ki nem mondott szavaink szenvedélyesen rajongtak Woody Allen manhattani padjaiért. Csütörtök
estétől kezdve a városrész csak úgy nyüzsgött a szomszédos
New Yersey-ből átlátogatóktól, akik azért ruccantak át a folyó túloldaláról,
hogy kószáljanak egyet, vagy beüljenek a számtalan divatos
bár és étterem valamelyikébe.
A két barát helyet foglalt a Pastis teraszán, és Stanley két capuccinót
rendelt.
– Fel kellett volna hívnom Adamet – mondta Julia bűntudatos
arccal.
– Azért, hogy közöld vele, meghalt az apád, igen, ez miatt már
kétségkívül telefonálnod kellett volna. De ha most azért akarod
felhívni, hogy el kell halasztanotok az esküvőt, és erről értesíteni
kell a papot, a partiszervizt, a vendégeket, következésképpen a
szüleit is, az talán egy icipicit még várhat. Álomszép idő van, hagyj
neki még egy órát, mielőtt végképp tönkreteszed a napját. Különben
is: gyászban vagy, ez mindenre mentséggel szolgál, használd
ki!
– Hogy mondjam meg neki?
– Drágám, nyilván meg fogja érteni, hogy meglehetősen problémás
lenne ugyanazon a délutánon eltemetni apádat és megesküdni.
És még ha van is egy olyan sejtésem, hogy ez a gondolat ott motoszkál
a fejedben, ez bizony igen illetlen dolog lenne. De hogy
történhetett ilyesmi, uramisten!
– Hidd el, Stanley, Istennek semmi köze az egészhez, csak és kizárólag
az apám választotta ezt az időpontot.
– Nem hinném, hogy tegnap este elhatározta volna Párizsban,
hogy most meg fog halni, csak azért, hogy meghiúsítsa az esküvődet,

még akkor is, ha el kell ismerni, hogy igen kifinomult ízléssel választotta
meg a helyet.
– Te nem ismered, bármire képes, hogy kiszúrjon velem.
– Idd meg a capuccinódat, élvezzük egy kicsit ezt a verőfényt,
aztán hívd fel a volt-leendő férjedet!

2.

Az Air France 747-es számú teherszállító repülőgépének kerekei
megcsikordultak a John Fitzgerald Kennedy repülőtér betonján.
Julia a várócsarnok hatalmas ablakain keresztül figyelte, hogyan
ereszkedik le a mahagóniszínű hosszú koporsó a szállítószalagra,
ami a gép csomagteréből a leszállópálya mellett parkoló halottaskocsiig
gördíti. A repülőtéri rendőrség tisztje bement érte a váróterembe.
Legjobb barátja, vőlegénye, valamint apja titkára kíséretében
Julia beszállt egy mikrobuszba, ami a repülőgéphez vitte őket.
A pilótafülke alatt egy amerikai vámhivatalnok várta, egy borítékot
nyújtott át neki. Néhány hivatalos iraton kívül egy karóra meg egy
útlevél volt benne.
Julia fellapozta az útlevelet. Néhány vízum arról árulkodott, merre
járt élete utolsó hónapjaiban Anthony Walsh. Szentpétervár, Berlin,
Hongkong, Bombay, Saigon, Sydney. Megannyi, számára ismeretlen
város és ország, melyeket olyan szívesen járt volna be az apjával.
Míg a négy férfi a koporsó körül foglalatoskodott, Julia visszagondolt
a hosszú utazásokra, melyeken apja akkor vett részt, amikor
ő még kislány volt, és az iskolaudvaron bármilyen apróság miatt
képes volt összeverekedni pajtásaival.

Hány éjszakán át leste a hazatértét, hány reggelen szökdelt az
iskolába vezető úton kőkockáról kőkockára, egy képzeletbeli ugróiskolát
kitalálva, és azzal biztatva magát, ha nem hibázza el a játékot,
estére biztosan hazaér az apja. És a sok fohászkodással töltött éjszaka
között olykor akadt egy-egy, amikor kérése meghallgatásra talált,
kinyílt a szobája ajtaja, és a parkettára vetülő fénycsíkban Anthony
Walsh sziluettje rajzolódott ki. Olyankor apja leült az ágya végébe,
és egy aprócska tárgyat helyezett a takaróra, amit a kislány ébredéskor
fedezett fel. Ez vitt fényt Julia gyermekkorába: az apja minden
állomásáról egy kivételes tárgyat hozott neki, ami kicsit az útjáról
mesélt. Egy babát Mexikóból, egy ecsetet Kínából, egy fafaragást
Magyarországról, egy karkötőt Guatemalából – Julia számára ezek
valóságos kincsek voltak.
Aztán eljött az idő, amikor először jelentkeztek anyjánál a zavarodottság
jelei. Első emléke az a kellemetlen érzés, ami egy vasárnapi
mozi alatt fogta el, amikor anyja a film kellős közepén megkérdezte
tőle, miért van sötét. Elméje egy tésztaszűrőhöz kezdett
hasonlatossá válni, melyen megállás nélkül újabb és újabb lyukak
keletkeztek, eleinte csak kicsik, majd egyre nagyobbak. Összetévesztette
a konyhát a zeneszobával, és fülsértő visítozásba kezdett,
hogy eltűnt a hangversenyzongora… A szürkeállománya apránként
felszívódott, elfelejtette a környezetében élők nevét. A mélypont az
a nap volt, amikor Juliára nézve felkiáltott: „Mit keres ez a bájos
gyermek a házamban?” S emlékszik annak a hajdani decembernek
a végtelen ürességére is, amikor anyját elvitte a mentő, miután
lángra lobbantotta a pongyoláját, és mozdulatlanul állt, elbűvölve
a csodától, amit egy cigarettára gyújtva fedezett fel, holott nem is
dohányzott.

Néhány év múlva egy New Jersey-i klinikán halt meg úgy, hogy
soha többé nem ismerte fel a lányát. A gyászból nőtt ki a kamaszkor,
benne esték hosszú sorával, amikor apja személyi titkárával vette át
a leckét, mivel Anthony Walsh egyre gyakrabban utazott el, és egyre
hosszabb időre. Gimnázium, majd egyetem, s utána végre átadhatta
magát egyetlen szenvedélyének, annak, hogy rajzfilmfigurákat találjon
ki, színes tintával testet adjon nekik, s a számítógép monitorján
megelevenítse őket. Ezek a szinte emberi természetű állatok hűséges
társai, jó cimborái lettek, egyetlen ceruzavonástól rámosolyogtak,
könnyeiket digitális radírral törölgette le.
– Kisasszony, ez a személyazonosító okmány az ön édesapjáé?
A vámos hangja visszarántotta Juliát a valóságba. Feleletképpen
bólintott. A férfi aláírt egy űrlapot, és lepecsételte Anthony Walsh
fotóját. Ez volt az utolsó bélyegző abban az útlevélben, ahol a városok
neve már csak a hiányról mesélt.
A koporsót egy hosszú, fekete furgonba tolták be. Stanley beszállt
a sofőr mellé, Adam pedig figyelmesen kinyitotta az ajtót Juliának.
Annak a fiatal nőnek, akit ma délután kellett volna feleségül vennie.
Anthony Walsh személyi titkára leghátul foglalt helyet, egy lehajtható
ülésen, a földi maradványok közvetlen közelében. A kocsi
megremegett, majd kihajtott a repülőtéri zónából, és felkanyarodott
a 678-as autópályára.
Északi irányban haladtak. Az autóban ülők egy szót sem szóltak.
Wallace egy pillanatra sem vette le a szemét a ládáról, amely egykori
munkaadója porhüvelyét zárta magába. Stanley a kezét bámulta,
Adam Juliát nézte, Julia pedig New York szürke elővárosait szemlélte.
– Merrefelé akar menni? – kérdezte Julia a sofőrtől, amikor a
tábla a Long Island-i elágazást jelezte.

– A Whitestone Bridge-en, asszonyom.
– Megtenné, hogy inkább a Brooklyn Bridge felé megy?
A sofőr azonnal indexelt és sávot váltott.
– Ez hatalmas kerülő, a másik irányban sokkal rövidebb lett volna
– súgta oda Juliának Adam.
– Ennek a napnak már úgyis lőttek, legalább szerezzünk neki
örömet.
– Kinek? – csodálkozott Adam.
– Apámnak. Hadd járja be még egyszer a Wall Streetet, a Tribecát,
a Sohót, és miért is ne… a Central Parkot.
– Hát, ennek a napnak már valóban lőttek, így ha örömet akarsz
neki szerezni… De szólnunk kellene a papnak, hogy késni fogunk
– mondta Adam.
– Szereti a kutyákat, Adam? – szólalt meg Stanley.
– Igen, azt hiszem, ők viszont nem igazán kedvelnek engem.
Miért?
– Semmi, csak úgy… – felelte Stanley, és leengedte az ablakot.
A kocsi délről észak felé haladva keresztülszelte Manhattan szigetét,
s egy órával később megérkezett a 233. utcába.
A Woodlawn temető főkapujánál felemelkedett a sorompó. A furgon
befordult egy kis útra, keresztülgurult egy körforgalmon, elhaladt
egy sor mauzóleum mellett, átgördült egy tavacskán átívelő
hídon, majd megállt a sétány előtt, ahol már ki volt ásva a sírgödör,
hogy magába fogadja leendő lakóját.
Egy egyházi személy várt rájuk. A koporsót a sír fölött két bakra
fektették, majd Adam a pap elé sietett, hogy megbeszélje vele a szertartás
utolsó részleteit. Stanley átkarolta Juliát.
– Mire gondolsz? – kérdezte.

– Mire gondolok, amikor eltemetem apámat, akivel évek óta
nem beszéltem? Mindig zavarba hozol a kérdéseiddel, Stanley-kém.
– Ez egyszer komolyan gondolom: mi jár most a fejedben? Fontos,
hogy emlékezz rá. Ez a pillanat örökre az életed része lesz, hidd
el nekem!
– Anyára gondoltam. Azon tűnődtem, vajon felismeri-e majd apámat
ott fenn, vagy a felhők között is kihagyó emlékezettel tévelyeg.
– Hiszel most Istenben?
– Nem, de az ember mindig kaphat jó hírt.
– Be kell vallanom neked valamit, Julia, és esküdj meg rá, hogy
nem fogsz kigúnyolni: minél jobban telnek az évek, annál inkább
hiszek a Jóistenben.
Julia arcán szomorú mosoly suhant át.
– Voltaképpen, ami az apámat illeti, nem vagyok biztos benne,
hogy Isten létezése valóban jó hír lenne-e neki.
– Azt kérdezi a pap, hogy mindenki itt van-e, és kezdheti-e? –
lépett hozzájuk Adam.
– Csak mi négyen leszünk – válaszolta Julia, és intett apja titkárának,
hogy jöjjön közelebb. – Ez a nagy utazók, a magányos kalózok
átka. A család és a barátok csupán a világ négy sarkában szétszórt
ismerősök… És az ismerősök ritkán jönnek el messziről, hogy részt
vegyenek egy temetésen; ez olyan pillanata az életnek, amikor nemigen
lehet már szívességet vagy szolgálatot tenni senkinek. Egyedül
születünk, és egyedül halunk meg.
– Ezt Buddha mondta, a te apád pedig színtiszta ír katolikus volt,
drágám – jegyezte meg Adam.
– Egy doberman, egy hatalmas doberman kellene önnek, Adam!
– sóhajtotta Stanley.

– Mi van már magával, hogy mindenáron egy kutyát akar a nyakamba
varrni?
– Semmi, felejtse el!
A pap odament Juliához, hogy elmondja neki, mennyire sajnálja,
hogy ezt a szertartást kell celebrálnia, mikor ő arra készült, hogy ma
esketni fog.
– Nem lehetne két legyet ütni egy csapásra? – vetette fel Julia. –
A vendégek ugyanis nem igazán érdekelnek bennünket. Az ön főnökének
a szándék számít, nem?
Stanley-ből kibuggyant a nevetés, a papot viszont megbotránkoztatta
Julia kérdése.
– No de, kisasszony!
– Higgye el, nem is olyan ostoba ez a felvetés: úgy legalább apám
részt vehetett volna az esküvőmön!
– Julia! – pirított rá ezúttal Adam.
– Jó, tehát a többség nem tartja jó ötletnek – visszakozott Julia.
– Szeretne néhány szót szólni? – kérdezte a pap.
– Annyira szeretnék, de… – Julia mereven bámult a koporsóra.
– Talán inkább ön, Wallace? – fordult apja személyi titkára felé. –
Végtére is, ön volt a leghűségesebb barátja.
– Azt hiszem, én sem vagyok rá képes, kisasszony – felelte a titkár.
– Meg aztán az édesapja és én már hozzászoktunk, hogy szavak nélkül
is megértjük egymást. Talán egyetlen szót mégis, ha megengedi,
nem is neki, hanem önnek. Minden hibája ellenére, amit neki tulajdonít,
tudnia kell, hogy ez a néha kemény, gyakran bolondos, sőt
hóbortos férfi jó ember volt, ehhez nem fér kétség. És szerette önt.
– Nos, ha számításaim pontosak, ez valamivel több volt egyetlen
szónál – köhécselt Stanley, látván, hogy Julia szeme könnybe lábad.

A pap elmondott egy imát, majd összecsukta a breviáriumát.
Anthony Walsh koporsója lassan leereszkedett a sírgödörbe. Julia
odanyújtott egy szál rózsát apja titkárának. A férfi elmosolyodott,
és visszaadta a virágot.
– Először ön, kisasszony.
A szirmok szanaszét szóródtak, ahogy a virág a fához csapódott.
Még három másik rózsa hullott a koporsóra, majd Anthony Walsh
utolsó útjának négy kísérője elindult kifelé a temetőből.
Távolabb, a fasorban, a halottaskocsi helyett két személyautó várta
őket. Adam kézen fogta menyasszonyát, és a kocsik felé vonta.
Julia felnézett az égre.
– Egy fia felhő sehol, mindenütt vakító kékség, nincs se túl meleg,
se túl hideg, szellő sem rezdül, milyen csodálatos nap lenne ez
egy esküvőhöz!
– Lesz még ilyen, ne aggódj! – nyugtatta Adam.
– Ilyen, mint ez? – kiáltott fel karját széttárva Julia. – Ilyen égbolttal?
Ugyanilyen hőmérséklettel? Zölden harsogó fákkal? Kacsákkal
a tavon? Erősen kétlem, hacsak nem várunk jövő tavaszig!
– Az ősz ugyanilyen szép lesz, hidd el. És egyébként is, mióta
szereted te a kacsákat?
– Ők szeretnek engem! Láttad, mennyien voltak az előbb a tavacskán,
apám sírja mellett?
– Nem, nem figyeltem – válaszolta Adam, akit kissé nyugtalanított
menyasszonya váratlan kitörése.
– Több tucat volt! Több tucat búvárréce, csokornyakkendőben,
mind pont oda szállt le, és ahogy véget ért a szertartás, rögtön el is
repültek. Ezek a kacsák elhatározták, hogy részt vesznek az esküvőmön,
ezért utánam jöttek az apám temetésére!

– Julia, nem akarlak épp ezen a napon bosszantani, de nem hinném,
hogy a kacsák csokornyakkendőt viselnének.
– Mit tudsz te erről? Rajzolsz te kacsákat? Én igen! És ha én azt
mondom neked, hogy ezek itt ünneplőben voltak, akkor hidd el
nekem, kérlek! – kiabálta.
– Rendben, szerelmem, a kacsáid szmokingban voltak, de most
már induljunk haza!
Stanley és a személyi titkár az autók mellett várta őket. Adam
maga után húzta Juliát, de az lecövekelt a nagy pázsit közepén egy
sírkő előtt. Elolvasta a fejfán álló keresztnevet és a születési dátumot,
ami a múlt századra esett.
– Ismerted? –
kérdezte Adam.
– Ez itt a nagyanyám sírja. Most már az egész családom ebben a
temetőben fekszik. Én vagyok az utolsó Walsh. Leszámítva néhány
száz ismeretlen nagybácsit, nagynénit, unokafivért és unokanővért,
akik szanaszét szórva élnek Írország, Brooklyn és Chicago között.
Ne haragudj, azt hiszem, az előbb kicsit elragadtattam magam.
– Semmi baj: ma kellett volna összeházasodnunk, ehelyett te eltemeted
az apádat, természetes, ha zaklatott vagy.
Lassan sétáltak a fasorban. A két Lincoln már csak néhány méterre
volt tőlük.
– Igazad van – nézett fel ezúttal Adam az égre –, csodálatos nap
van. Apád tényleg az utolsó napjáig kicseszett velünk.
Julia megtorpant, és hirtelen kitépte a kezét a férfiéból.
– Ne nézz így rám! – könyörgött Adam. – Te magad is legalább
hússzor mondtad ezt, amióta közölték veled, hogy meghalt.
– Igen, én annyiszor mondhatom, ahányszor akarom, de te nem!
Szállj be Stanley-vel az első kocsiba, én a másikba ülök.

– Julia! Nagyon sajnálom…
– Ne sajnáld, szeretnék ma este egyedül lenni, hogy elrendezgessem
annak az apának a holmijait, aki az utolsó napjáig kicseszett
velünk, ahogy mondtad.
– De hát az isten szerelmére, nem én mondtam ezt először, hanem
te! – kiáltotta Adam, miközben Julia beszállt az autóba.
– Még egy dolog, Adam: azon a napon, amikor majd összeházasodunk,
kacsákat akarok, búvárrécéket, több tucat búvárrécét! –
mondta Julia, és bevágta a kocsi ajtaját.
A Lincoln eltűnt a temetőkapuban. Adam bosszúsan odament a
másik autóhoz, és beült a hátsó ülésre a személyi titkár mellé.
– Esetleg egy foxterrier! Kicsi, de harapós – jegyezte meg Stanley,
aki már helyet foglalt a sofőr mellett, és intett neki, hogy induljon.

Ha továbbra is érdekel a történet, a könyvesboltban vagy a kiadó márkaboltjában megtalálod, és azon bevásárlóközpontban, ahol boltot nyitott.

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 80
Tegnapi: 455
Heti: 2 193
Havi: 8 001
Össz.: 381 009

Látogatottság növelés
Oldal: MARC LEVY-KI NEM MONDOTT SZAVAINK/ RÉSZLET 2
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »