Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

A sötétség nem űzheti el a sötétséget, csak a fény.
A gyűlölet nem űzheti el a gyűlöletet, csak a szeretet.
Martin Luther King Jr.

0535_b1.jpg

 AZELŐTT 
Az Isten háta mögött
Csak kétféle ember lakott a mi városunkban. – Vagy ostoba, vagy
élhetetlen – jellemezte apám szeretetteljesen a szomszédainkat.
– Vannak, akiket ideköt a munkájuk, vagy a család, és vannak, akik
túl gyávák ahhoz, hogy elmenjenek. Mindenki más megtalálja a
módját a távozásnak. – Kétség sem fért ahhoz, hogy ő melyik csoportba
tartozik. Soha nem voltam elég bátor ahhoz, hogy megkérdezzem,
miért. Apám író volt, és Gatlinben laktunk, Dél-Karolina
államban, mert a Wate-ek mindig is itt laktak, mióta apám ükapja,
Ellis Wate harcolt és elesett a Santee folyó túlpartján a polgárháborúban.
Csakhogy az itteni népek nem polgárháborúnak hívták. Hatvan
éves kor alatt mindenki az államok közötti háborúként emlékezett
rá, a hatvan év felettiek pedig északi agressziónak nevezték, mintha az
északiak egy megbüdösödött gyapotbála miatt rohanták volna le a délieket.
Mindenki, kivéve a családomat. Mi polgárháborúnak hívtuk.
Még egy ok, hogy eltiplizzek innen.
Gatlin nem hasonlít azokra a kisvárosokra, amelyeket a mozifilmekben
mutogatnak. Főleg, ha azok a mozifilmek az ötvenes évek

után készültek. Túl messze voltunk a megyeszékhelytől, így se a
Starbucks, se a McDonald’s nem fektetett be nálunk. Volt viszont
egy Tejponállónk, mivel Gentryék nem akartak sokat költeni új betűkre,
amikor megvették a Talponállót. A könyvtárban még mindig
katalóguscédulákat használtak, az iskolában még mindig krétával
írtak, és a város uszodájának szerepét a Moultrie-tó langyos,
zavaros vize töltötte be. A multiplex mozi a DVD-megjelenés után
vetítette a filmeket, de ehhez már át kellett ruccanni Summervillebe,
a szakképző mellé. A boltok a főutcán voltak, a szebb házak a
River Streeten, mindenki más a 9-es úttól délre lakott – ott, ahol a
töredezett járdán rémálom volt gyalogolni, a jókora betondarabokkal
viszont remekül lehetett feldühödött oposszumokra vadászni.
A létező legaljasabb állatok. Ezt bezzeg soha nem mutatják a filmekben.
Gatlinben egyszerű volt az élet, Gatlin nem akart több lenni
Gatlinnél. A szomszédok az elviselhetetlen hőségben őrséget ültek
a verandáikon, és már a puszta bámészkodástól is csorgott rajtuk a
veríték. Teljesen feleslegesen. Soha nem változott semmi. Holnap
van az iskola első napja, immár a második évem a Stonewall Jackson
Középiskolában, és pontról pontra tudom, mi fog történni –
hol fogok ülni, kivel fogok beszélgetni, már hallottam a vicceket,
megbámultam a lányokat, még azt is tudom, ki hol fog parkolni.
Gatlin megyében nem érték meglepetések az embert. Ha létezik
hely az Isten háta mögött, hát mi annak is az epicentrumában éltünk.
Legalábbis ezt gondoltam, amikor becsuktam Az ötös számú vágóhíd
ütött-kopott példányát, kinyomtam az iPodomat, és lekapcsoltam
a villanyt a nyári szünet utolsó éjszakáján.
De hamarosan kiderült, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Létezett egy átok.
Létezett egy lány.
És a legvégén, ott volt egy sírgödör.
Én pedig még csak nem is sejtettem semmit.

 Szept. 2. 
Csak álmodj tovább!
Zuhanás.
Szabadon estem, bukfenceztem a levegőben.
– Ethan!
Ő szólított, a lány, és már a hangja is elég volt ahhoz, hogy gyorsabban
verjen a szívem.
– Segíts!
Ő is zuhant. Nyújtózkodtam a karommal, megpróbáltam elérni.
Odakaptam, de csak a levegőt markoltam. Nem volt talaj a lábam
alatt, az ujjaim között iszap csorgott. Az ujjbegyeink összeértek, és
zöld villámokat láttam a sötétségben.
Citrom és rozmaring. Még akkor és ott is éreztem az illatát.
De nem tudtam elérni.
És nem tudtam nélküle élni.

Hirtelen ültem fel, levegőért kapkodtam.
– Ethan Wate! Ébresztő! Nem hagyom, hogy már az első nap elkéss
az iskolából! – hallottam Amma hangját lentről.

A szemem egy halvány fényfoltra fókuszált a sötétben. Hallottam
az eső távoli kopogását a zsalugáteren. Esik. Reggel van. A szobámban
vagyok.
A levegő forró és párás volt az esőtől. Miért van nyitva az ablak?
A fejem lüktetett. Visszahanyatlottam az ágyra, az álom pedig
– mint mindig – eltűnt a semmibe. Biztonságban voltam ebben
a szobában, az ódon házban, és a nyikorgó mahagóni ágyban,
amelyben hatgenerációnyi Wate aludt előttem, ahol az ember
nem esett át holmi sáros lyukon, ahol igazából sohasem történt
semmi.
A gipszkarton mennyezetet bámultam, amelyet égszínkékre festettek,
nehogy az asztalos méhek befészkeljék magukat. Mi lehet a
gond velem?
Ezt álmodtam már hónapok óta. Nem emlékeztem minden
egyes részletre, de az a rész, amire emlékeztem, mindig ugyanúgy
ismétlődött. A lány zuhan. Én is zuhanok. Meg kellene tartanom,
de képtelen vagyok rá. Ha elengedném, valami szörnyűség történne
vele. De éppen ez az. Nem engedhetem el. Nem veszíthetem
el. Olyan, mintha szerelmes lennék bele, pedig még csak nem is
ismerem. Mintha még az előtt szerettem volna bele, mielőtt megláttam.
Őrültségnek tűnt, hiszen ő csak egy álomlány volt. Azt sem tudtam,
hogy néz ki. Már hónapok óta álmodtam vele, de ennyi idő
alatt sem sikerült megpillantanom az arcát egyetlenegyszer sem,
vagy legalábbis nem emlékszem rá. Annyit tudtam csak, hogy valahányszor
elveszítem, mindig ugyanaz az émelyítően rossz érzés kerít
hatalmába. Ujjai kicsúsznak a kezemből, a gyomrom pedig keresztül
akarja préselni magát a torkomon – mint amikor a hullámvasúton
ülsz, és a kocsi hirtelen zuhanni kezd.

Most vagy kezdek becsavarodni, vagy csak egy alapos zuhanyzásra
van szükségem. A fülhallgató még a nyakamban volt, és amikor
lepillantottam az iPodomra, egy ismeretlen dalt láttam a kijelzőn.
Tizenhat hold.
Ez meg micsoda? Ráklikkeltem. A dallam kísérteties volt. Az énekes
hangját se tudtam hová tenni, de mintha már hallottam volna
valahol.
Tizenhat hold, tizenhat év,
Tizenhat éve rettegve félsz,
Tizenhat álmod sírtam tele,
S csak hullunk, hullunk a semmibe…
Szomorú dal volt, kicsit ijesztő – majdhogynem hipnotikus.
– Ethan Lawson Wate! – A zenén keresztül is hallottam Amma
hívó hangját.
Kikapcsoltam a lejátszót, felültem az ágyban, és lerúgtam magamról
a takarót. Az ágynemű mintha homokkal lett volna tele, de
tudtam, hogy ez valami más.
Megszáradt sár volt. A fekete iszap a körmöm alatt is ott volt,
csakúgy, mint legutóbb, amikor ugyanezt álmodtam.
Összehajtottam a lepedőt, és belegyűrtem a szennyestartóba, a
tegnapi átizzadt edzőcucc alá. A zuhany alá álltam, igyekeztem nem
gondolni semmire, miközben a kezemet súroltam. Álmom utolsó,
fekete foszlányai eltűntek a lefolyóban. Ha nem gondolok rá, meg
sem történt. Nagyjából mindenhez így álltam hozzá az elmúlt hónapokban.
Kivéve a lányt. Nem tehettem róla, mindig rá gondoltam. Képtelen
voltam magyarázatot találni rá, miért térek vissza mindig

ugyanabba az álomba. Ez volt tehát az én kis titkom. Ennyi. Tizenhat
éves voltam, és szerelmes egy lányba, aki nem létezik. Úgy éreztem,
lassan, de biztosan elveszítem a józan eszemet.
Akármilyen makulátlanra súroltam is a kezemet, a szívem továbbra
is őrült dobbanásokkal vert a mellkasomban. A szappan és
az olcsó sampon illata sem nyomta el az ő illatát. Alig érezhetően,
de biztosan ott volt.
Citrom és rozmaring.
Az alsó szinten a mindennapok megnyugtató egyformasága várt.
A reggelizőasztalnál Amma mindig ugyanazt a kék-fehér porcelántányért
csúsztatta elém – anyám sárkányos porcelánnak hívta –, rajta
tükörtojás, szalonna, vajas pirítós és kukoricakása. Amma a házvezetőnőnk,
de úgy tesz, mintha a nagymamám lenne. Mondjuk,
jóval bölcsebb és makacsabb is az igazi nagyanyámnál. Gyakorlatilag
Amma nevelt fel engem, és egyfajta küldetésnek érezte, hogy
minél magasabbra növesszen, bár már így is 188 centi vagyok. Ma
reggel viszont tényleg annyira éhes voltam, mintha egy hétig koplaltam
volna. Belapátoltam egy tojást meg két szalonnaszeletet a
tányéromról, és máris jobban éreztem magam. Tele szájjal rávigyorogtam
Ammára.
– Ne fogd vissza magad, Amma! Ma van az első napom az iskolában!
– Az orrom elé nyomott egy hatalmas pohár narancslét és
egy annál is nagyobb bögre tejet – teljes tejet, mi itt csak azt iszunk.
– Elfogyott a csokis tej? – Úgy vedelem a csokis tejet, mint mások
a kávét vagy a kólát. Már reggel szükségem van egy cukorbombára.
– AKK-LI-MA-TI-ZÁ-LÓDJ! – Amma mindenre tudott egy idegen
szót, minél hosszabb volt, annál jobban szerette, és annál gyakrabban
használta. Úgy szótagolta le ezeket a kifejezéseket, mintha

a fejembe próbálta volna őket beleverni. – Azt jelenti, hogy szokj
hozzá a tejhez is. És ne hidd, hogy kiléphetsz az ajtón anélkül, hogy
az egészet meginnád!
– Igenis, asszonyom.
– Látom, kiöltöztél. – Ugyan már! Mint mindennap, most is
csak farmer meg egy kopott póló volt rajtam. Különféle feliratú kopott
pólókat viseltem, ma például éppen azt, amire Harley Davidson
volt írva. A fekete Converse cipőmet röpke három éve hordom.
– Azt hittem, fodrászhoz is eljutsz. – Amma úgy mondta ezt, mintha
le akarna szidni, de én tudtam, hogy csak szeretetből mondja.
– Mikor ígértem ilyet?
– Nem hallottál még arról, hogy a szem a lélek tükre?
– Talán csak nem akarom, hogy bárki belenézzen ebbe a tükörbe.
Amma egy újabb tányér szalonnával büntetett. Az egész nő nem
volt másfél méter magas, és valószínűleg még a Dragonware előtt
született, bár minden születésnapján azt állította, hogy most tölti
be az 53-at. Amma nem volt az a tipikus, kedves öreg néni. Ő birtokolta
a teljhatalmat a házunkban.
– Azt ne hidd, hogy vizes hajjal kimehetsz ebben az időben! Nem
tetszik nekem ez a vihar. Mintha valami megállíthatatlan, sötét dolog
kavarogna a szélben. Saját akarata van.
Szokás szerint fennakadt a szemem. Ammának sajátságos elképzelései
voltak az élet dolgairól. Amikor ilyen hangulatba került, azt
anyám mindig úgy nevezte, hogy Amma átállt a Sötét oldalra – a
vallást úgy keverte a babonával, ahogy azt csak egy déli ember tudja.
Amikor tehát Amma „átállt a Sötét oldalra”, jobb volt kitérni
az útjából. Mint ahogy jobb volt nem piszkálni az ablakokba kitett
amuletteket és az általa készített, majd fiókokba rejtett bábukat
sem.

A villámra tűztem még egy tojást, és elkészítettem a bajnokok
reggelijét: tojás, friss dzsem és szalonna toast kenyérben.
Míg betömtem, megszokásból a folyosót bámultam. Az apám
dolgozószobájának ajtaja már zárva volt. Apám éjjel írt, napközben
pedig a dolgozószobába betett ósdi kanapén aludt. Anya áprilisi
halála óta így élt. Mintha vámpír lenne, mondta róla Caroline
nénikém, aki tavasszal velünk lakott egy darabig. Ma már biztosan
semmi esélyem találkozni vele. Ha egyszer becsukta az ajtót, aznap
már nem jött ki.
Dudálást hallottam az utcáról. Link. Felkaptam a szakadt hátizsákomat,
és kiszaladtam az esőbe. Olyan sötét volt az ég, hogy
ugyanakkora eséllyel lehetett este hét óra, mint reggel hét. Már jó
néhány napja ilyen furcsa volt az idő.
Link verdája, a Roncs, az utcán állt hörgő motorral, és fülsiketítő
zene szólt belőle. Linkkel ovis korunk óta együtt utaztunk
az éppen aktuális tanintézménybe. Akkor lettünk barátok, amikor
nekem adta a fél Bombi szeletét, bár csak később tudtam meg,
hogy azt a felét előtte leejtette. Mindketten megszereztük a jogosítványt
a nyáron, de csak Linknek volt kocsija – már ha a Roncs
annak számít.
Az autóból áradó ricsaj sikeresen túlüvöltötte a közelgő vihar morajlását.
Amma a verandán állt, karját rosszallóan összefonva.
– Nem fogsz te itten hangoskodni, Wesley Jefferson Lincoln! Ne
hidd, hogy nem hívom fel az anyádat, hogy elmondjam neki, mit
tettél a pincében azon a nyáron, amikor kilencéves voltál!
Link arca megrándult. Csak az anyja és Amma hívta a teljes nevén.
– Igenis, asszonyom. – Becsapódott a verandaajtó. Link felnevetett,
és felpörgette a kerekeket a nedves aszfalton, mielőtt elhúzott

a járdaszegély mellől. Mindig úgy vezetett, mintha menekülnénk
valahonnan. Sajnos soha nem jutottunk elég messzire.
– Mit csináltál te a pincénkben kilencéves korodban?
– Mit nem csináltam a pincétekben kilencéves koromban… –
Link lehalkította a zenét, ami jól jött, mert már borzalmasan zavart.
Már vártam a kérdést, hogy „Na, hogy tetszik?” Mindennap
feltette. Együttesének, mely a Ki Lőtte Le Lincoln Elnököt? névre
hallgatott, az volt a tragédiája, hogy sem énekelni, sem hangszeren
játszani nem tudott egyik bandatag sem. De Link csak a dobolásról
tudott regélni, meg arról, hogy érettségi után New Yorkba költözik.
Lemezszerződésekről lelkendezik, miközben jó esély van arra,
hogy sohasem fogják felfedezni. Előbb fog merev részegen, bekötött
szemmel hárompontost dobni a tornacsarnok előtti parkolóból,
mint lemezszerződést aláírni.
Link nem készült főiskolára, de még így is egy lépéssel előttem
járt. Tudta, hogy mit akar csinálni, még ha tervei parányit merészek
is voltak. Nekem egy cipősdoboznyi főiskolai szórólapom volt, de
ezeket nem mutattam meg az apámnak. Nem érdekelt, melyik főiskola
vesz fel, bármelyik megfelelt, amelyik Gatlintől minimum ezer
mérföldre volt.
Nem akartam úgy élni, mint az apám. Ugyanabban a házban,
ugyanabban a kisvárosban, ahol felnőttem, ugyanazok között az
emberek között, akik képtelenek voltak messzebbre álmodni magukat
innen.



 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 239
Tegnapi: 450
Heti: 689
Havi: 9 302
Össz.: 382 310

Látogatottság növelés
Oldal: KAMI GARCIA-MARGARETH STOHL-LENYŰGÖZŐ TEREMTMÉNYEK/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »