A Halál megvakarta a bütykét, majd visszadugta a lábát a vízbe.
Az erdő csivitelő békéje biztonsággal töltött el, és a nap is delelőre
hágott, talán ezért nem éreztem rémisztőnek, pusztán csak furcsának,
hogy maga a Halál üldögél előttem térdig föltűrt gatyában.
– Bocsáss meg, uram, egy szóra!
Vagy süket volt, vagy modortalan, mert tovább bámulta a tavat.
– Te vagy a Halál, nem? – kérdeztem a fűben heverő csontkaszára
nézve.
A Halál a neve hallatán összerezzent. Felállt, és lábujjhegyen el
akart lopakodni az erdő felé.
– Mit csinálsz? – kérdeztem meglepődve.
– Te nem látsz! – vakkantotta bosszúsan osonás közben.
– De.
– De nem!
– De igen.
– Akkor sem viszlek el! – mondta mérgesen, és tovább lopakodott,
karnyújtásnyira tőlem.


Elvigyorodtam:
– Nem haldoklom, azért látlak, mert vérfarkas vagyok.
– Akkor jó, mert nem dolgozom ám!
– Hogyhogy?
Kicsit habozott, de azután kitört belőle:
– Állandóan „menj ide, menj oda”, soha egy kis pihenő! Hiába kérem
az isteneket, hogy hagyjanak időt a katasztrófák között. Nem,
őket ez nem érdekli! Most is mi volt! Az e heti pestisjárványok mellé
még két földrengést meg egy háborút is kaptam!
– Ez szörnyű! – bólogattam, és elnyomtam a nevetést.
A csontos arcú Halál mohón kapott a helyeslésen:
– Torkig vagyok! Hát nem mindegy, hogy az oltáron hogyan áll
a Cethal szobor? Ezért harcolni! Ha meg annyira fontos, akkor miért
nem mondja meg nekik a Vízisten? Miért nekem kell robotolni?
Ott is hagytam a híveket, haldokoljanak nélkülem. Persze a Vízisten
rögtön nekem támadt, hogy mit képzelek, milyen vallásháború
az, ahol egy hulla sincs, és nem eresztett át a földrengésekhez, pedig
azok előre megjósolt isteni igazságszolgáltatások voltak. Jött is a
két istennő dühödten, mert mindenki élve került elő a romok alól.
– Hát ez tényleg… felháborító!
– Össze is vesztek az istenek, még a régi sérelmeket is fölhánytorgatták.
Én csak annyit mondtam, hogy ha hallgattak volna rám, akkor
nem lennének bajban. Na, ezen mind fölháborodott, és szapulni
kezdett, hogy mit képzel egy olyan senkiházi, mint én! El is dobtam
a kaszám rögvest. Hordja mindenki a saját halottait!
– Szóval kiléptél?
– Dehogy! – Kuncogni kezdett. – A Kígyóisten kérlelni kezdett,
hogy gondoljam át. Engem! Mondta, hogy milyen fontos vagyok!
Nélkülözhetetlen! Meg hogy menjek csak, pihengessek, és ha

megunom, akkor használjam a kaszát valakin, így ízibe visszajutok
a túlvilágra.
Összeráncoltam a homlokomat.
A Kígyóisten? Egyszer hallottam, hogy egy pap így fejezte be az
imáját: és ments meg minket a dögvésztől, aszálytól és a Kígyóisten humorától,
Uram!
A Halál hirtelen rám nézett:
– Várj csak! Te vérfarkas vagy? Errefelé az abosi vérfarkas volt az
utolsó, amit tizenhat éve vertek agyon. Utána csak egy kisfiúval találkoztam.
Te lennél az? – kérdezte a Halál. Együgyű arcára kiült a kíváncsiság.
– Igen. A falubeliek megölték azokat, akiket a vérfarkas megharapott.
Apám azonban megparancsolta, hogy rejtsem el a sebet, nem
hitt a legendákban. A következő holdtölte előtt megvadultak tőlem
a lovak, így elvitt az erdőbe. Megkötözött, de… – elhallgattam. Az
iszonyat érzése és az a sajátos édes íz nem kopott el az évek alatt.
– Nem láttam az arcodat, olyan mohón ettél – bólogatott.
Elöntött a düh, ökölbe szorult a kezem, azután észbe kaptam.
Tán mégsem kéne felpofozni a Halált! Az biztos rossz ómen.
Főleg, ha visszaüt.
– Hogyhogy nem gyilkolsz? – kíváncsiskodott tovább. Vállat vontam.
– Eszek egy kis nyerset átváltozás előtt.
– Nyers mit?
– Hát húst. Apám halála után az erdőben éltem, és gyakran éheztem.
A következő holdtölte estéjén sikerült elkapnom egy nyulat,
de annyira éhes voltam, hogy befaltam. El is csaptam a gyomromat,
egész éjjel a bokrok alatt hevertem, lusta voltam vadászni. Csak akkor
támadok, ha megzavarnak. Csak a medvék és a farkasok mernek

egyedül rám vadászni, én meg jól keresek a bőrükből. Ha már így
összebarátkoztunk, volna egy kérdésem…
– Összebarátkoztunk? – csillant föl kútmély tekintete. – A barátom
vagy? Nekem még sose volt barátom.
– Hát persze. Figyelj, van itt egy lány, egy új vérfarkas. Ismered?
– Nem. Bizonyára nem eszik embert, ahogy te se. Én csak a halottak
mellett találkozom a vérfarkasokkal.
– A múltkori holdtölte alatt szeretkeztünk, de utána elaludtam.
Nem volt mellettem a visszaváltozáskor, csak a kamilla illata maradt
utána. Ami elég furcsa, mert még nem is virágzik. Átkutattam a várost,
de nem tudom, ki lehet. Segíts nekem! Gyere be velem a városba,
ember nem láthat téged, de ő igen.
– Nem is tudom… Itt olyan jó. Még sose lógott a lábam sehová –
nézett a víz felé. – De miért ne? Tényleg barátok lettünk?
– Persze! – bólintottam. Vidáman a vállára vette a csontkaszát, és
elindult mellettem. Öröme láttán kissé alattomosnak éreztem magam.
A házunk a város szélén állt.
Régebben egyedül laktam, de tavaly magamhoz vettem a nővéremet
és torz fiát, mikor egy bárd hírét hozta, mi lett velük a meszszi
Abosban.
Apámat és engem holtnak hitt a falu, amikor az erdőből nem tértünk
vissza. Sona a tizenharmadik tavaszt taposta, a bátyánk nevelte
attól kezdve. Talán a bor tette, amit Mikel annyira szeretett, talán
Sona védtelen bája, bárhogy is, de a bátyám az ágyába kényszerítette,
és mikor megfogant tőle, elűzte az erdőbe, hogy ne derüljön
ki a vérfertőzés.
Ám az istenek másképp rendelték. A falu agyonverte Mikelt, Sona
meg az erdőben élt a nyomorék gyerekkel együtt, míg rájuk nem találtam.

– Szervusz, Dan, megjöttél? – sietett elém Sona, olyan gyorsan,
hogy vörösesbarna tincsei repkedtek a nyomában.
Nem szerettem ezt a fajta hálás sürgését. Soha sem beszéltünk a
múltról, ő főzött, én meg fedelet adtam neki. Néha észrevettem sóvár
szemét, ahogy a lányokat bámulja a kútnál, azt az életet, ami neki
már sosem juthat osztályrészül. Ilyenkor fölrémlett a gyerekkorunk,
és Sona kristályszép hangja, ahogy a patakparton dalolt.
De most már keserű arcán csak néha rémlett fel a mosoly: amikor
Galga mesterrel beszélt. Azt hiszem, kedvelte a férfit.
– Gyertek, üljetek le, most sült meg a hús. Kakukkfűvel és zsályával
ízesítettem – invitált minket Sona, és két kupát tett az asztalra.
Megmerevedtem.
Sona látja a Halált!
A döbbenet és az undor a gyomromat forgatta. Azt tettem volna,
amit a bátyám? Fölrémlett előttem az az éjszaka, a hívogató, szőrös
nyak, a játékos hancúrozás. Kis híján elhánytam magam.
– Dan, rosszul vagy? – kérdezte Sona. Hosszúkás arcán aggodalom
ült.
A Halál közben nekitámasztotta a csontkaszát a falnak, és beleszagolt
a borba.
– Hé, Dan! – jött a kurjantás a nyitott ajtóból. Falco volt, Galga
rézmíves izmos inasa. – A gazdám vár, megadja a farkasbőrök árát.
Hát, te ki vagy, cimbora?
– Én vagyok a Ha…
– Hali. A neve Hali – nyögtem gyorsan.
Mi ez? Ő is látja? Itt senki sem ember?!
– Jé, ez a kasza csontból van? – csodálkozott Falco, és megfogta a
pengéjét. – Figyelj, Hali, ha eladnád, csak hozzám hozd! Kerítek rá
vevőt, aztán felezünk!

– Galgáné asszonyság szíjat hasít a hátadból, ha itt lopod a napot!
– morrantam rá.
A suhanc a földre köpött pengeszájú asszonyára gondolva, majd
szó nélkül távozott.
Felkaptam a kupát, és mohón kiittam a bort. Sona már az asztal ra
tette a húst, és a Halál azt szaglászta, majd nyalogatni kezdte.
A nővérem döbbenten szemlélte a furcsa viselkedést. Gyorsan elvettem
egy szeletet a tálból, és beleharaptam. A Halál is beleharapott,
majd csámcsogni kezdett, közben sóhajtozott. Mikor elfogyott
a kezében tartott hús, mohón a következőért nyúlt.
Látják a Halált! Hogyan lehetséges ez? Talán meg fognak halni?
De hát most nem dolgozik!
Idegesen húztam egyet a borból. A Halál mohón falta, amit látott.
Kínos gondolat vert gyökeret bennem. Hirtelen csörömpölés hallatszott
a kamrából, és Sona kiszaladt. A hangból ítélve a fia leverhetett
egy cseréptálat.
– Mondd, ugye, nem emberré változtatott a Kígyóisten?
– Nem tudom, csak azt mondta, úgyis hamar megelégelem a szabadságot
– felelte a Halál, miközben kinyalta a fatálból a szaftot.
Dühödten lecsaptam a kupát, a bor kifröccsent, és én olyat káromkodtam,
hogy arra bizonyára összefutottak az istenek.
Sona azonnal beszaladt.
– Ne haragudj a tálért! A kicsi véletlenül törte össze! – szabadkozott
a kezét tördelve, de csak legyintettem.
A Halál nagyot böffentett, majd meglepve az ágyékára nézett.
– A ház mögött, a fánál pisálhatsz – mondtam gyorsan.
Földerült az arca, ahogy felfogta, mit jelzett a teste. Kisietett, hogy
új tapasztalatokra tegyen szert.

Utána bámultam. Mihez kezdjek? Szóval bárki látja. Kár, de legalább
nem a húgommal hancúroztam… micsoda nap, hogy már ennek
is tudok örülni!
– Mitől diószagú a fejed? – kérdeztem meglepve Sonát, amikor letörölte
az asztalt előttem.
– Dióillatú, Dan! – Sona kuncogva az asztalnak támaszkodott. –
Nehogy azt mondd egy lánynak, hogy szaga van! Néha átmosom a
hajam a levelek főzetével, hogy vörösesebb legyen a színe.
– Kamilla is jó erre? – jutott hirtelen eszembe.
– Igen, az szőkít. Bár ez abosi szokás, az itteniek szerintem nem
ismerik.
Hali ebben a pillanatban lépett be. Látta, milyen közel állok
Sonához, és kíváncsian megkérdezte:
– Evés után üzekedni szoktál? Jut nekem is nő, vagy…?
– Tessék?! – ívelt föl Sona hangja. A mozdulat, ahogy a kancsóért
nyúlt, nem ígért jót.
– Átmegyünk a rézmíveshez a pénzért – hadartam, majd nyakon
ragadtam a Halált, és kipenderítettem a házból.
– Üzekedni?!
– Valami rosszat mondtam? – Akkora csodálkozással nézett rám,
hogy elillant a dühöm, és elnevettem magam.
Hát mikor láthat a Halál szeretkezést? Amikor viszi is a nőt utána.
– Ha ilyesmit mondasz egy fehérnépnek, addig pofoz, míg az összes
csillagképpel megismertet! Nem üzekedésnek, hanem szerelmeskedésnek
hívják, és először jó tisztába lenni vele, hogy a lány is akarja-e.
– Á, értem! Megyek, és megkérdezem tőle.
– Mész ám a…! Figyelj, a barátod testvérét nem illik gyömöszkölni.
És még egy dolog: tartsd a szád arról, hogy ki vagy! No, meg hogy
én mi vagyok, jó?

– Miért?
– Mert mindenki megijedne. Nézd, Hali, a barátoknak vannak
közös titkaik, ezért barátok. Ha elárulod, azzal a barátságunkat árulod
el, érted már?
– Igen – bólogatott csillogó szemmel.
Fölsóhajtottam, és elindultunk.
Lassan megsűrűsödtek körülöttünk a házak, ahogy befelé tartottunk
a piactér irányába. A langyos tavaszi napfény lecsalta az ablakokról
a vastag bőröket és fatáblákat. A házak közé kihúzott kötelekre
a száradó ruhák mellé egy-egy bölcsőt akasztottak, hadd érje a
napfény a babákat is. Az anyák néha kipillantottak, hogy a kutyák
fölérik-e, bántják-e a piciket, de az ebek már tavaszi lázban égtek, és
egymással törődtek.
Zavartan elfordítottam a szemem egy foltos szukáról. Megfeszült
a teste, amikor a kan mögéje simult. Illatukat felém hozta a szél.
A tavaszok voltak a legnehezebbek. A cselédlányok ágya csak pillanatnyi
örömöt hozott. Valami vágy, valami örök feszültség maradt
bennem. Igazi társat akartam. Asszonyt, jóban-rosszban.
Némán ballagtam a bámészkodó Hali mellett, és föltűnt, milyen
kevés embert látok, noha vásárnap van. A kőházak által körbezárt
piactéren azután megláttuk a tömeget, a vérpad körül álltak, a kivégzést
nézték.
– Már rég elmúlt dél, hogyhogy még mindig tart? – kérdeztem
egy ismerős fehércselédet.
– Szervusz, Dan! Az erdőből jössz? – kérdezte, miközben megringatta
a csípőjét. Az eladósorban lévő lányok újabban mindig megringatták.
– Képzeld, a hóhér nem tudta lefejezni! Félig bírta átvágni
a nyakát! Hű, nagyon izgalmas volt! Aztán jött a hentes, ő is

megpróbálta, de neki sem sikerült, majd a Félszemű döfte le késsel,
utána meg a kovács csapta fejbe a kalapáccsal, de még mindig él. Most
arra várunk, hogy meghozzák az olajat, és akkor leöntjük, és meggyújtjuk.

 

Oldal: ON SAI-ESŐVÁGY/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat