Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

hollybalackmagiszterium3.jpg

 
1. FEJEZET
Call egy kicsit még igazított a robotján, mielőtt be- küldte volna a „ringbe” – vagyis a garázs padlóján kék krétával kijelölt részre. Ez volt a küzdőtér, ahol megmérkőzhettek egymással a robotok, amiket ő és Aaron építettek nagy fáradsággal autóalkatrészekből, fémmágia meg jó sok szigszalag segítségével. A benzinfoltos padlón az egyik robotra tragikus vég várt, a másikra pedig győzelem. Egyikük darabokra szaggatva bukik majd el, a másik elnyeri a dicsőséget. Az egyik… Aaron robotja Callé felé pöfögött. Felemelte az egyik kis karját, kissé megingott, majd lecsapta a másik robot fejét. Szikrák pattogtak a levegőben. – Ez nem ér! – kiabálta Call. Aaron felhorkant. Koszfolt volt az arcán, a haja pedig az égnek meredt, miután bosszúsan beletúrt. A könyörtelen észak-karolinai hőségben leégett az orra, és szeplők lepték el az arcát. Egyáltalán nem úgy festett, mint

az elegáns krétor, aki a múlt nyáron kerti partikon csevegett az uncsi, fontos felnőttekkel. – Úgy tűnik, jobban értek a robotépítéshez, mint te – jegyezte meg Aaron vidáman. – Csak hiszed! – vágott vissza Call, és erősen összpontosított. Robotjának karja mozogni kezdett, előbb csak lassan, aztán egyre gyorsabban, ahogy lefejezett testét új életre keltette a fémmágia. – Ezt kapd ki! Call robotja felemelte a karját, amiből úgy lövellt ki a tűz, akár a vízsugár a locsolócsőből. A lángnyaláb eltalálta Aaron robotját, aminek az egész teste füstölni kezdett. Aaron megpróbált vízmágiát megidézni, hogy eloltsa, de már késő volt: a szigszalag is kigyulladt. A robot összeomlott, a roncsokból füst szállt fel. – Juhú! – rikoltotta Call. Sosem szívlelte meg apja tanácsát, hogy győztesként is illik nagyvonalúnak maradni. Harceb, Call káoszsújtott farkasa felriadt a szunyókálásból, amikor egy szikra a szőrén landolt. Ugatni kezdett. – Hékások! – kiabálta Call édesapja, Alastair, ahogy kirohant a házból, és kissé vad tekintettel nézett körül. – El a kocsim közeléből! Épp most javítottam meg. A dorgálás ellenére Call nyugodt maradt. Egész nyáron békés nyugalom töltötte el. Már a gonosz nagyúri pontjait sem számolgatta. Szinte az egész világ úgy tudta, hogy a Halál Ellensége, Constantine Madden halott, méghozzá Alastairnek köszönhetően. Egyedül Aaron és Tamara, meg nem túl jó barátjuk, Jasper deWinter, valamint Call apukája ismerte az igazságot: hogy Call maga volt az újjászületett Constantine Madden, régi emlékei és remélhetőleg a gonoszságra való hajlama nélkül. Mivel a világ nagy része úgy hitte, hogy Constantine halott, Call barátai pedig megőrizték a titkát, a fiúnak 

nem volt miért aggódnia. Aaron, bár krétor volt, ismét felszabadultan hülyéskedhetett Call-lel. És már nem kellett sokat várniuk, hogy visszatérhessenek a Magisztériumba, ahol bronzéves diákként folytatják majd a tanulmányaikat. Ez azt jelentette, hogy nagyon menő varázslatokat tanulhatnak: harci igézeteket és repülő bűbájokat. Minden sokkal jobb lett. Minden szuper volt. Ráadásul Aaron robotjából csak füstölgő roncs maradt. Igazság szerint Call el sem tudta képzelni, hogyan lehetne még ennél is jobb a helyzet. – Remélem, nem felejtettétek el, srácok – szólt Alastair –, hogy ma este van a parti a Céhben. Tudjátok, amit a ti tiszteletetekre adnak. Aaron és Call elszörnyedve néztek egymásra. Még szép, hogy megfeledkeztek róla. A gördeszkázással, fagyizással, mozizással és videojátékozással töltött nyári napok egybeolvadtak, így mindkettőjüknek kiment a fejéből, hogy a Mágusok Tanácsa aznap este győzelmi ünnepséget tart a Céhben annak elismeréséül, hogy a tizenhárom éve húzódó hidegháború után a Halál Ellensége végre vereséget szenvedett. A Tanács öt ember tiszteletére rendezte az ünnepséget: Call, Aaron, Tamara, Jasper és Alastair voltak a kitüntetettek. Callt meglepte, hogy az édesapja beleegyezett a részvételbe: mióta a fiú az eszét tudta, Alastair gyűlölte a mágiát, a Magisztériumot meg mindent, aminek köze volt a mágusokhoz. Call gyanította, hogy a férfi csak azért hajlandó eljönni, mert a saját szemével akarja látni, amint a Tanács megtapsolja a fiát. Alastair meg akart győződni róla, hogy Callről mindenki azt gondolja, hogy a jó oldalon áll. Hogy igazi hős. Call nagyot nyelt, egyszeriben ideges lett.

 10  – De nincs mit felvennem – tiltakozott. – Nekem sincs. – Aaron riadtnak tűnt. – De hát Tamara meg a családja egy csomó elegáns cuccot vettek neked tavaly – emlékeztette Call. Tamara szülei annyira megörültek, amiért a lányuk összebarátkozott egy krétorral – azon ritka mágusok egyikével, akik képesek káoszmágiával varázsolni –, hogy a múlt nyáron gyakorlatilag örökbe fogadták Aaront. Beköltöztették a házukba, és nem sajnálták a pénzt méregdrága fodrászra, ruhákra meg partikra. Call még mindig nem értette igazán, hogy Aaron ezt a nyarat miért inkább vele és nem Rajaviékkel tölti, ám a barátja makacsul ragaszkodott ehhez. – Azokból már kinőttem – felelte Aaron. – Csak néhány farmerem meg pólóm van. – Ezért megyünk most el a plázába – jelentette ki Alastair, és feltartotta a kocsikulcsot. – Gyerünk, srácok! – Tamara szülei elvittek egy úri szabóhoz – mesélte Aaron, miközben a férfi által rendbe hozott autók felé indultak. – Elég fura volt. Call az aprócska helyi plázára gondolt, és elvigyorodott. – Hát, akkor készülj fel egy másfajta furcsaságra! – mondta. – Vissza fogunk utazni az időben, méghozzá mágia nélkül.

F O R S E b ASTIAN F O x bLACK , A b O u T WHO m N O ONE HAS WRITTEN ANY THREATENIN g m ESSA g E S I N ICE ≋△○  197277_00_i-vi_r3nj.indd 5 5/13/14 11:34 AM

– Lehet, hogy allergiás vagyok erre az anyagra – mondta Aaron, miközben az egész alakos tükör előtt állt a Takarékos Bolt hátsó felében. Az üzlet mindenféle holmit árult, a traktortól a ruhákon át az olcsó mosogatógépig.

Alastair mindig itt vette meg a munkához hordott kezeslábasait. Call utálta ezt a helyet. – Ugyan, nincs vele semmi gond – mondta a férfi, aki az üzletben bóklászva talált egy porszívót, és éppen azt vette szemügyre, valószínűleg használható alkatrészek után kutatva. Egy zakót is kerített magának, de még nem próbálta fel. Aaron még egy pillantást vetett az ijesztően fényes szürke öltönyre. A nadrág olyan nagy volt rá, hogy a bokájánál buggyos lett, a hajtóka pedig Callt cápauszonyra emlékeztette. – Oké – mondta Aaron jámboran. Mindig tökéletesen tudatában volt, hogy bármit kap, az szívesség. Hiszen nem voltak szülei, hogy megvegyék neki, amire szüksége van. Tisztában volt vele, hogy egy vasa sincs. Mindig hálás volt mindenért. Aaron és Call mindketten elveszítették az édesanyjukat. Aaronnak is élt az apja, ám börtönben volt, amit a fiú igyekezett titokban tartani. Call számára ez nem tűnt nagy ügynek, bár valószínűleg csak azért, mert az ő titka sokkal, de sokkal szörnyűbb volt. – Nem is tudom, apa – mondta Call, és a tükörbe hunyorgott. Sötétkék poliészterzakót viselt, ami szorított a hónaljánál. – Nem hinném, hogy jó a méret. Alastair sóhajtott. – Nem kell, hogy tökéletes legyen. Aaron majd szépen belenő. Ami pedig téged illet… hát, talán tényleg fel kéne próbálnod valami mást. Nincs értelme olyasmit vennünk, ami csak ma estére jó. – Lefotózom magunkat – közölte Call, és elővette a mobilját. – Tanácsot kérek Tamarától. Ő tudja, mit illik felvenni az uncsi máguseseményekre.

Gyorsan lekapta kettőjüket, és elküldte a képet a lánynak. Tamara perceken belül válaszolt: Aaron úgy néz ki, mint egy svindler, akit eltaláltak zsugorító sugárral, te meg úgy, mintha katolikus iskolába járnál. Aaron átnézett Call zakójának alaposan kitömött válla fölött, és grimaszt vágott, ahogy elolvasta az üzenetet. – Na? – kérdezte Alastair. – Esetleg leragaszthatjuk a nadrágszárat, hogy rövidebb legyen. – Vagy – vetette fel Call – esetleg elmehetnénk egy másik boltba, hogy ne szégyenítsük meg magunkat a Tanács előtt. Alastair előbb Callre, aztán Aaronra nézett, és sóhajtva feladta. A porszívót azért visszarakta. – Jól van, menjünk. Megkönnyebbülés volt kiszabadulni a fülledt, forró plázából. Visszaszálltak a kocsiba, és nem sokkal később már egy turkáló előtt álltak, ahol mindenféle használt holmit árultak, a terítőktől kezdve a komódokon át egészen a varrógépekig. Call járt már itt az apjával, és emlékezett, hogy a tulaj, Miranda Keyes, imádja a régi cuccokat. Mindig ilyeneket hordott, de nem foglalkozott azzal, hogy összehangolja a színeket vagy a stílusokat, így gyakran mászkált a városban rakott szoknyában, holdjáró cipőben és olyan flitteres topban, amin mérges macskák voltak. Aaron azonban minderről mit sem tudott. Bizonyta

„különc” szerelésben kelljen megjelennie a Tanács előtt. Call aggódott, hogy mi lesz, ha Mirandánál csak vörös bársonyszmoking kapható, vagy valami még annál is rosszabb. Épp elég baj, hogy Aaronnak egész nyáron italporból kikevert limonádét kellett innia ahelyett, hogy frissen facsart citromból készítették volna neki a frissítőt, mint Tamaráéknál. Kénytelen volt a tábori ágyon aludni, amit Alastair állított fel Call szobájában. Úszómedence helyett be kellett érnie azzal, hogy a kerti locsolóval spriccelték egymást, és átlagos, szimpla gabonapelyhet kellett reggeliznie ahelyett, hogy a szakács mindennap olyan fogást készített volna el neki, amit megkíván. Call attól tartott, hogyha Aaron hülye szerelésben jelenik meg ezen a partin, talán az lesz az utolsó csepp a pohárban, és ő végérvényesen elveszíti a legjobb barátok közötti versenyt Tamarával szemben. Alastair kiszállt a kocsiból. Call rossz előérzettel követte az apját és Aaront az épületbe. Az öltönyök a bolt hátsó felében voltak, a furcsa réz hangszerekkel borított asztalok meg a rozsdás kulcsokkal teli jádekő tál mögött. Az üzlet igencsak hasonlított Alastair régiségkereskedésére, az Újvénségre, kivéve, hogy itt szőrmegalléros kabátok meg selyemsálak lógtak a mennyezetről, a férfi pedig inkább régi iparcikkekre szakosodott. Miranda előjött az üzlet hátsó részéből, és néhány percig elcsevegett Alastairrel arról, hogy mit szerzett be a legutóbbi nagy régiségvásárban, ahol járt, meg hogy kikkel találkozott ott. Call egyre jobban parázott. Alastair végre rátért arra, hogy elmondja Mirandának, mire van szükségük. A nő metsző, fürkésző tekintettel egyenként végigmérte a fiúkat, mintha
meglátna

bennük valami mást is, amit ők maguk nem. Alastairrel is ugyanígy tett, majd hunyorgott egy kicsit, mielőtt eltűnt az üzlet hátsó felében. Aaron és Call várakozás közben azzal szórakoztatták magukat, hogy igyekeztek rálelni a legeslegfurább portékára az üzletben. Mire Miranda visszatért, Aaron talált egy Batman alakú vekkert, ami, ha lenyomta rajta a gombot, azt harsogta, hogy „TALPRA, ROBIN!”, Call pedig előhalászott egy igazi nyalókákkal teleragasztott pulóvert. A nő dudorászva lerakott a pultra egy halom ruhát. Először egy hosszú zakót emelt fel, amit Alastairnek szánt. Szaténból készülhetett, diszkrét, sötétzöld minta díszítette, a bélése élénk színű selyemből volt. Határozottan régi és furcsa volt, de nem zavarba ejtő módon. – Most pedig – fordult Callhez és Aaronhoz – ti jöttök. Átnyújtott nekik egy-egy összehajtott vászonzakót. Aaroné vajszínű volt, Callé pedig galambszürke. – Pont olyan árnyalatú, mint a szemed, Call – mondta Miranda, és elégedettnek tűnt. A fiúk felkapták a zakót a rövidnadrágjuk és a pólójuk fölé. A nő tapsolt, és intett, hogy nézzék meg magukat a tükörben. Call a tükörképére meredt. Nem igazán értett a ruhákhoz, de a zakó illett rá, és nem nézett ki benne furán. Tulajdonképpen egész felnőttes benyomást keltett. Akárcsak Aaron. A világos színektől mindketten napbarnítottnak látszottak. – Különleges alkalomra lesz? – érdeklődött Miranda. – Úgy is mondhatjuk – felelte Alastair büszkén. – Mindkét fiút kitüntetik. – Mármint, izé, közszolgálatért – tette hozzá Aaron. Pillantása találkozott a tükörben a másik fiúéval. Call arra gondolt, hogy a barátja tulajdonképpen nem

hazudott, bár a közszolgálat általában nem járt fejek levágásával. – Csodás! – lelkendezett Miranda. – Olyan jól néznek ki mindketten! Jól néznek ki. Call sosem gondolt magára úgy, mint aki jól néz ki. Aaron az, aki jól néz ki. Call alacsony volt, sánta, túl feltűnő és éles vonásokkal. De úgy gondolta, hogy aki megpróbál eladni valamit az embernek, az nyilván kénytelen szépeket mondani róla. Hirtelen ötlettől vezérelve megint elővette a mobilját, lefotózta a tükörképüket Aaronnal, és elküldte Tamarának. A lány egy perccel később válaszolt: Nem rossz. Az üzenethez egy rövidke videót csatolt, amin valaki leesett a székéről döbbenetében. Call önkéntelenül felnevetett. – Szükségük lehet még valamire? – kérdezte Alastair a nőtől. – Cipőre, mandzsettagombra… akármire? – Hát, természetesen ingre – felelte Miranda. – Sok szép nyakkendőm van… – Igazán nem kell vennie nekem semmi mást, Mr. Hunt – mondta Aaron idegesen. – De tényleg. – Jaj, amiatt ne fájjon a fejed! – felelte Alastair meglepő könnyedséggel. – Miranda és én régi üzletfelek vagyunk. Majd kiokoskodunk valami cserét. Call a nőre nézett, aki szélesen mosolygott. – Van a boltodban egy kis viktoriánus bross, amivel már jó ideje szemezek. Alastair arckifejezése erre kissé feszült lett, de szinte azonnal ellágyult, aztán elnevette magát. – Hát, azért cserébe mandzsettagombot is kérünk, az biztos. Meg cipőt, ha van. Végül úgy hagyták el a boltot, hogy mindannyian ruhákkal teletömött zacskókat cipeltek, és Call úgy érezte, a bevásárlás mégis nagyon jól sikerült.

Mire visszaértek
 a házba, alig maradt idejük lezuhanyozni és megfésülködni. Alastair ősrégi kölnitől bűzlött, amikor kilépett a szobájából, de elegánsan festett új zakójában és fekete nadrágjában, amit nyilván a gardróbja mélyéről ásott elő. Azonnal keresni kezdte a kocsikulcsát, motyogva járkált a házban. Call szinte rá sem ismert az apjára, aki általában tweedzakóban vagy farmer kezeslábasban szokott dolgozni, és aki egész nyáron segített nekik robotokat építeni a fölös autóalkatrészekből. Idegennek tűnt, és ennek hatására Call végre belegondolt, mi fog történni ezután. Egész nyáron roppant büszke volt magára, hogy végleg leszámolt a Halál Ellenségével. Persze Constantine Madden valójában már hosszú évek óta halott volt, a szolgái csupán a testét őrizték meg egy hátborzongató sírboltban, hogy a lelke egy nap majd visszatérhessen a porhüvelyébe. Ám mivel erről senki más nem tudott, az egész mágusvilág attól tartott, hogy Constantine előbbutóbb folytatni fogja a harmadik mágusháborút. Amikor Callum elhozta az Ellenség levágott fejét a Magisztériumba, tagadhatatlan bizonyítékaként annak, hogy meghalt, a teljes mágusközösség fellélegzett a nagy megkönnyebbüléstől. Arról azonban nem tudtak, hogy Constantine lelke tovább él – Callben. Vagyis ezen az estén a mágusok közössége tulajdonképpen a Halál Ellensége tiszteletére rendezett ünnepséget. Habár Callnek esze ágában sem volt bárkinek is ártani, a harmadik mágusháború veszélye korántsem múlt el. Joseph mester, Constantine jobbkeze továbbra is uralta a káoszsújtottak seregét. Megkaparintotta a nagy erejű Alkahesztet, ami képes volt végezni az olyan káoszmágusokkal, mint Aaron és Call. Joseph mester egyelőre

 arra várt, hogy Call magától álljon át az ő oldalára, de ha egyszer beleun ebbe, akkor talán támadásba lendül. Call lerogyott a konyhaasztalhoz. Harceb, aki az asztal alatt szunyókált, felnézett ijesztő, izzó szemével, mintha megérezte volna a fiú nyugtalanságát. Habár Callnek ettől jobb kedvre kellett volna derülnie, csak még roszszabbul érezte magát. Hallani vélte Joseph mester hangját: Ügyes voltál, Call, remekül elhitetted a teljes mágusvilággal, hogy nincs mitől tartaniuk. Nem tagadhatod meg az igaz természetedet. A fiú határozottan elnyomta magában ezt a gondolatot. Egész nyáron azon igyekezett, hogy ne ellenőrizgesse magát folyton, vajon nincs-e jele annak, hogy esetleg gonosszá válik. Egész nyáron azt hajtogatta magának, hogy ő Callum Hunt, akit Alastair Hunt nevelt föl, és hogy ő nem fogja elkövetni ugyanazokat a hibákat, mint Constantine Madden. Semmi köze sem volt Constantine Maddenhez. Semmi. Néhány perccel később Aaron kijött Call szobájából, nagyon fess volt vajszínű zakójában. Szőke haját hátrafésülte, mandzsettagombja csak úgy csillogott. Pont ugyanolyan boldognak tűnt, mint amikor a Tamara családjától kapott dizájner öltönyöket viselte. Vagy legalábbis boldognak tűnt, amíg meg nem pillantotta Callt, és el nem komorult az arca. – Valami baj van? – kérdezte. – Holtsápadt vagy. Nem ijedtél be, ugye? – De, talán – felelte Call. – Nem vagyok hozzászokva, hogy mindenki engem nézzen. Mármint, néha megbámulnak az emberek a lábam miatt, de az nem jó figyelem. – Próbálj meg úgy gondolni rá, mint a Csillagok háborúja utolsó jelenetére, amikor mindenki Hant meg Lukeot éljenzi, miközben Leia hercegnő kitünteti őket!

Call felvonta a szemöldökét. – És a mi esetünkben ki tölti be Leia hercegnő szerepét? Rufus mester? Rufus mester volt a tanonccsoportjuk oktatója a Magisztériumban. A férfi szigorú volt, zsémbes és bölcs, és sokkal ráncosabb, mint Leia hercegnő. – Később – mondta Aaron nagy komolyan – Rufus mester felveszi az aranybikinit. Harceb ugatott. Alastair diadalittasan tartotta fel a kocsikulcsát. – Attól jobban éreznétek magatokat, fiúk, ha megígérném, hogy a ma este unalmas és eseménytelen lesz? Ezt a partit elvileg a mi tiszteletünkre adják, de garantálom, hogy a Tanács alapvetően saját magát akarja megünnepelni. – Ezt úgy mondod, mintha már jártál volna ilyen partin – mondta Call, és felállt az asztaltól. Idegesen simította ki a zakóját: a vászon könnyen gyűrődött. Már alig várta, hogy visszavehesse a farmerét és a pólóját. – Láttad, milyen csuklópántot viselt Constantine, amikor diákok voltunk a Magisztériumban – felelte Alastair. – Sok díjat és kitüntetést kapott. Ahogy az egész csoportunk. Igaz, Call látta a csuklópántot, még az első magisztériumi tanévében, miután Alastair elküldte azt Rufus mesternek. Az iskolában minden diák bőrből és fémből készült csuklópántot kapott: a fém minden tanévben más volt, a bőrpántot pedig kövek díszítették, mindegyik egy-egy különleges eredményt vagy adottságot jelölt. Constantine csuklópántján több kő volt, mint bármely másikon, amit Call valaha látott. A fiú a csuklójához nyúlt, megérintette a saját bőrpántját. Még mindig réz volt rajta, a másodikosok jele 

a Magisztériumban. Akárcsak Aaronén, a krétor fekete köve csillogott rajta. Ahogy leengedte a kezét, Call pillantása találkozott a barátjáéval, és látta, hogy Aaron tudja, mire gondol: tessék, kitüntetik, megünneplik, amiért valami jót tett, de még ez is olyasmi, amiben hasonlít Constantine Maddenre. Alastair megzörgette a kocsikulcsot, hogy kizökkentse Callt a merengésből. – Gyertek! – mondta az apja. – A Tanács nem szereti, ha az ünnepeltek elkésnek. Harceb az ajtóhoz kísérte őket, majd nagy puffanással leült és halkan vinnyogott. – Nem jöhetne velünk? – kérdezte Call az apját, mielőtt kiléptek volna az ajtón. – Jól fog viselkedni. És ő is megérdemli, hogy kitüntessék. – Szó sem lehet róla – közölte Alastair. – Mert nem vagy biztos benne, hogy nem bántaná a Tanácsot? – kérdezte Call, bár amint kimondta, már nem is tudta, akarja-e hallani a választ. – Mert nem vagyok biztos benne, hogy a Tanács nem bántaná-e őt – felelte Alastair zord tekintettel. Aztán kilépett az ajtón, és Call kénytelen volt követni.






Weblap látogatottság számláló:

Mai: 70
Tegnapi: 450
Heti: 520
Havi: 9 133
Össz.: 382 141

Látogatottság növelés
Oldal: HOLLY BLACK, CASSANDRA CLARE: MAGÍSZTÉRIUM 3
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »