–szerintem temetést kéne rendeznünk neki – szólt remegő
hangon George Lovelace. – Rendeset.
Simon Lewis egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán
a szobatársára pillantott. George olyasféle fiú volt, akit Simon
egy időben első pillantásra meggyűlölt volna, mivel feltételezte,
hogy ha valakinek bronzbarna a bőre, kockás a hasa, őrjítően
szexis (mármint az összes lány és nem egy fiú szerint azok közül,
akikkel konzultált ez ügyben) és skót akcentussal beszél,
akkor annak az agya nem lehet nagyobb egy patkánykakinál,
és a személyisége is nyilván nagyjából annyira vonzó. Csakhogy
George napról napra tanúbizonyságot tett róla, hogy Simon
előítéleteinek semmiféle alapja nincsen. Mint éppen most is,
amikor valami gyanúsan könnynek látszót törölt el a szeme
sarkából.


– Te most… sírsz? – kérdezte hitetlenkedve Simon.
– Természetesen nem. – George egy feszült mozdulattal ismét
megtörölte a szemét. – Persze annyit azért felhoznék a
védelmemben – tette hozzá kissé zavartan –, hogy a halál szörnyűséges
valami.
– Egy döglött patkányról beszélünk – mutatott rá Simon. –
Hozzáfűzném, hogy döglött patkányról, ami a cipődben van.
Simon és George rég rájöttek, hogy az egészséges szobatársi
kapcsolat alapja az egyértelmű munkamegosztás. Ez alapján
George feladata volt, hogy megszabaduljon a szekrényekben
vagy az ágyak alatt talált különféle lényektől – patkányoktól,
gyíkoktól, csótányoktól vagy néha a háromból összegyúrt
ilyen-olyan formájú vegyesfelvágottaktól, amiknek az őse feltehetőleg
bajszot akasztott egy boszorkánymesterrel annak idején.
Simonnak ezzel szemben a különféle ruhadarabokba vagy
– borzongva idézte fel a pillanatot, amikor rájöttek, hogy ezt is
el kellett vállalnia valamelyiküknek – a párnák alá keveredett
állatokat kellett eltüntetnie.
– Egyébként pedig azt is szeretném megjegyezni – mondta
még –, hogy csak egyikünk volt fizikai valójában patkány.
Vedd észre, hogy az illető nem azonos azzal, aki sír.
– De ő lehet az utolsó döglött patkány, akit találtunk! –
szipogta George. – Gondolj bele, Simon! Lehet, hogy egész
életünkben nem lesz több közös döglött patkányunk.

Simon felsóhajtott. Ahogy közeledett a felemelkedés napja,
amikortól nem lesznek diákok többé, hanem beállnak az árnyvadászok
közé, George minden egyes alkalommal gyászos bejelentést
tett, amikor úgy érezte, hogy utoljára csinálnak valamit.
Most pedig, amikor a hold az utolsó estéjükön is az Akadémia
fölé emelkedett, szobatársának a jelek szerint végleg elment az
esze. Egy kis nosztalgia még Simonnak is jólesett. Aznap reggel,
az utolsó közös tornán Delaney Scarsbury utoljára nevezte
spa gettikarú, négyszemű, görbe lábú démonvacsora-jelöltnek,
ő pedig kis híján megköszönte neki. Az esti utolsó „húsízű”
szósztól pedig kétségbevonhatatlanul mindannyian elérzékenyültek
valamelyest.
De egy hullamerevség felé közelítő, gombás lábú patkány
miatt pityeregni? Ez azért már túlzásnak tűnt. A régi dé mono
lógia-tankönyve leszakadt borítójával Simonnak sikerült kiemelnie
a patkányt a cipőből anélkül, hogy megérintette volna,
majd belepottyantotta az egyik műanyag zsákba, amit Isabelle
direkt erre a célra hozott neki. Szorosan bekötötte a zsák száját,
aztán dudorászva a kukába dobta.
– Nyugodj békében, Harmincnegyedik Jon Cartwright –
mondta ünnepélyesen George.
Minden patkányukat Jon Cartrwrightnak nevezték el,
amivel sikerült őrületbe kergetniük az eredeti Jon Cartwrigh tot.
Simon elmosolyodott, ahogy maga elé képzelte pökhendi

osztálytársuk dühtől vörösödő homlokát meg a gusztustalanul
izmos nyakán lüktetve kidagadó eret. George-nak akár igaza
is lehetett.
Talán egy szép napon hiányozni fognak nekik a patkányok.
•
Simon sosem strapálta magát azzal, hogy elképzelje, milyen
lesz az iskola befejezésének napja, az előző este pedig még anynyira
sem foglalkoztatta. Mint a különféle iskolai bálok meg
az öregdiákok napja, ezek is olyan rituáléknak tűntek a számára,
amiket egészen másféle diákoknak találtak ki – a betűs
dzsekikben parádézó izomagyaknak meg a pomponlányok nak,
akiket leginkább rossz filmekből ismert csak. Ő nem vett részt
nagyivós bulikon, és kimaradt a nosztalgia meg az olcsó sör
vezérelte könnyes búcsúbulikból meg baljóslatú csajozásokból
is. Két évvel ezelőtt, ha egyáltalán elkezdett volna ilyesmiken
elmélkedni, nyilván azt feltételezte volna, hogy ezt az éjszakát is
úgy fogja tölteni, mint majd mindegyiket Brooklynban: Erickel
meg a többi haverjával a Java Jonesban, kávét vedelve és a banda
új nevén elmélkedve. (Döglött Csukapatkány, morfondírozott
csak úgy megszokásból. Vagy talán Rágcsálótemetés.)
Persze akkoriban még azt hitte, hogy a gimi után egyetemre
megy, onnan pedig egyenes az út a rocksztárságig… vagy
legalábbis egy viszonylag menő állásig egy viszonylag menő
lemeztársaságnál. Nem is sejtette, hogy léteznek démonok meg

szuperképességekkel rendelkező, angyalvérű harcosok, akik
örök harcra esküdtek ellenük – azt meg még annyira sem, hogy
egy napon önként jelentkezik majd ezek közé a harcosok közé.
A Java Jones helyett az Akadémia diákoknak szánt társalgójában
ült hát, hunyorogva nézett a gyertyafénybe, tüsszögött
a két évszázad alatt összegyűlt portól, és igyekezett kerülni a
dicső árnyvadászok falakon lógó portréinak tekintetét. Az ősök
pillantása mintha azt kérdezte volna: Te tényleg azt képzeled,
hogy valaha is közénk tartozhatsz? Eric, Matt és Kirk helyett,
akiket óvodáskoruk óta ismert, olyan barátok vették körül,
akikkel alig két éve találkozott először – egyikük ráadásul
gyengéd érzelmeket táplált a patkányok iránt, egy másik pedig
a nevét adta nekik. Mindennek a tetejébe nem a rockzenében
rájuk váró jövőt vitatták meg, hanem a más dimenziókból érkező
gonoszok ellen vívott küzdelemmel töltött életre készültek.
Feltéve, hogy túlélik a diplomaosztót.
Márpedig ez nem is volt olyan magától értetődő.
– Mit gondoltok, milyen lesz? – kérdezte Marisol Garza,
aki befészkelte magát Jon Cartwright vaskos karja alá, és úgy
festett, mint aki szinte jól is érzi magát ott. – Mármint a ceremónia.
Szerintetek mit kell majd csinálnunk?
Julie Beauvale-hoz és Beatriz Mendozához hasonlóan Jon is
régi árnyvadászcsaládból származott. Számukra másnap nem
fog történni semmi különös, csak búcsút mondanak a diákéletnek.
Befejezik a tanulást, és elkezdenek harcolni.

De George, Marisol, Simon, Sunil Sadasvian meg egy maroknyi
másik mondén diák életében fenyegetően közeledett a
felemelkedés napja.
Igazából senki nem volt benne biztos, mit is jelent a felemelkedés,
abban pedig még kevésbé, hogy mivel jár. Nagyon
keveset árultak el nekik előre. Annyit tudtak, hogy a Végzet
Kelyhéből fognak inni, és mint a harcos faj alapítója, Jonathan
Sha dowhunter, ők is egy angyal véréből kapnak majd
egy kortyot. Azt is tudták, hogy örökre el kell köszönniük a
mondén életüktől, és ezentúl az emberiséget kell szolgálniuk
rettenthetetlenül.
Vagy ha nagyon balszerencsések, azonnali és feltehetőleg
gyötrelmes halált halnak.
Az ilyen kilátások nem garantálták éppen az ünnepi hangulatot.
– Én azon gondolkodtam, vajon mi lehet a Kehelyben –
mondta Simon. – Ugye szerintetek sem valódi vér?
– Az nem a te szakterületed, Lewis? – érdeklődött kaján vigyorral
Jon.
George elmélázva sóhajtott.
– Jon utolsó hülye vámpíros poénja.
– Én nem bíznék benne – mormogta Simon.
Marisol nagyot csapott Jon vállára.
– Kuss már, te hülye! – mondta, de Simon a kelleténél egy
árnyalatnyival több szeretetet vélt kihallani a hangjából.

Ha továbbra is érdekel a történet, a könyvesboltban megtalálod vagy azon bevásárló központokban, ahol a kiadó űzletet nyitott.

Oldal: TÖRTÉNETEK AZ ÁRNYVADÁSZ AKADÉMIÁRÓL 10/ RÉSZLET
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2024 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat