Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

40

– Nehéz elhinni.
– Mit?
– Hogy itt vagyok.
– Miért?
– Ennyi év után.
– Jó, hogy itt vagy.
– Mint amikor az ember egy hosszú útról hazatérve ismét a saját
ágyában alhat.
– Tudom.
– Mint amikor újra a szádban érzed gyermekkorod egyik ízét.
– Egy kerek, fehér nyalókáét.
– A közepén egy kis figurával.
– A széle pedig színes.
Emlékek zuhataga. Kis hotelszoba a nyári hőségben. Mandulafenyők
hűs árnya a menedék. Túl sok ez a fény. Ha az embernek
titkai vannak. Ha nyugalomra vágyik. Ha mindenki más társasága
elviselhetetlen. Ha a félhomályban jobban eligazodik. Ha az ágyból
kinyúlva a szoba minden sarkát megérintheti.
– Itt alig változott valami.

mindennap1.jpg
– Úgy találod?
– Még látlak magam előtt.
– De ősz haj és bot nélkül.
– Hogy vagy?
– Már csak ritkán gyötörnek rémálmok.
– Akkor jó.
– Igen.
– Miért mosolyogsz?
– Még én is látlak magam előtt.
Szép, fiatal nő. A recepciónál. Testhez simuló, sötétkék ruhában.
Lapos sarkú, fehér szandál. Két nagy bőrönd. Fehér kézitáska. Az ujjai
tele gyűrűvel. Hosszú, göndör haj. Rakoncátlan. A szemébe hullik.
Újra és újra elfújja az arcából. Kék-fehér fülbevaló. Keskeny arc. Telt
ajkak. Széles orr. Nagy, sötét szem. Türelmetlen kéz. Elegáns karóra.
– Megfeledkeztem a munkámról.
– Mikor?
– Amikor beléptél az előcsarnokba.
– Mikor?
– Annak idején. Emlékszel még?
– Nem kell emlékeznem.
– Téged látni olyan…
– …mint egy álom.
– …mint a karácsony.
– És a húsvét.
– És a születésnap.
– És a tavasz kezdete.
– Mind együtt.
A testük egymás mellett. Izzadtan. Fáradtan. Éhesen. Telhetetlenül.
Boldogan. A nedves lepedőn. A kéz a hason. A köröm a felkarba

mélyesztve. A száj a mellkason. A comb a csípő köré fonva. A férfi
zöld szeme.
– Gondoltál rám?
– „Hányszor szerettelek, nem is látva, tán nem is emlékezve rád, fel
sem ismerve arcod, rád se nézve.”
– Majdnem elfelejtettem.
– Mit?
– A te Nerudádat.
– Elképzeltem…
– Mit?
– Ahogyan együtt élünk.
– …
– Holtomiglan-holtodiglan.
– És?
– Az életünk tele volt csodákkal.
A kis hotelszoba. Mint egy egész világ. Mint egy egész élet. Határtalan.
Vég nélküli. Végtelen. Mint az óceánok mélye. Feltérképezetlen.
Titokzatos. Félelmetes. Ellenállhatatlan. Elbűvölő. Mint
a csillagok miriádjai. Ismeretlen. Ijesztő. Elpusztíthatatlan. Halhatatlan.
– Hogy van a lányod?
– Két lányom van.
– Gratulálok.
– Köszönöm.
– Én tartozom köszönettel.
– Miért?
– Csak úgy.
– Miért?
– Felejtsd el.

– Nem akarok felejteni.
– Ha úgy gondolod.
– Vannak gyerekeid?
– Van egy fiam.
– Mennyi idős?
– Tizenhét.
– Tizenhét?
– Igen.
– Azon tűnődöm…
– Min?
– Szóval egy fiú.
– Igen.
– Én…
…szeretlek csak téged mindig téged egész életemben te vagy a
levegőm a szívverésem végtelen vagy bennem te vagy a szemem elé
táruló tenger te csalogattad hálómba a halakat te vagy a nappalom
és az éjszakám és az aszfalt a talpam alatt és a sál a nyakam körül és a
bőr a testemen és a csont a bőröm alatt és a hajóm és a reggelim és a
borom és a barátaim és a reggeli kávém és a képeim és a képeim és a
nő a szívemben és a nő a nő a nő…
– Most elmegyek.
– Kérlek, ne!
– Miért ne?
– Olyan borzasztó.
– Mi?
– Hogy jössz, aztán mész.
– Nincs más választásom.
– Mindig van választás.
– Éppen te mondod ezt.

– Gyenge voltam.
– Igen. Az voltál.
– Soha nem tudtam túltenni magam rajta.
– Peched volt.
– Életem minden egyes pillanatában szerettelek.
– Elhiszem.
– Azt szeretném, ha itt maradnál.
– Már késő.
– Ki más szerethetett úgy, mint mi?
Volt egyszer egy kis hotel a tengernél, mandulafenyők óvták a hideg
északi szél elől. Déli fala még télen is a sós levegőt és a nyári
hőséget idézte. Nagy ablakok és teraszajtók tükrözték vissza a hullámokat.
A tenger, mint a csillagokkal teli éjszakai égbolt, úgy ölelte
körül a kis kavicsos partszakaszt a hotel lábánál. Ott, ahol minden
elkezdődött. És ma is ott élnek, ha meg nem haltak. Ott, ahol talán
egyszer majd mindennek vége szakad.
– Nézd csak! A felhők!
– Emlékszel?
– És te?

1
Luka gyengécske, bátortalan kiáltást hallat, amikor megpillantja
a napvilágot, majd teljesen elcsendesedik, amikor a víz a bőréhez
ér. 1959-et írunk Makarskában, Horvátország egy nyugalmas
tengerparti városkájában. Anka, a bába, aki a szomszédban lakik,
tehát nem sok idejébe telt átsietni, miután a leendő apa kétségbeesetten
kiabált az ajtaja előtt, háromszor is ellenőrzi, hogy a gyermek
egészséges-e, hogy mindene megvan-e, és magában azt gondolja:
micsoda különös gyermek. Anka a fejét ingatja. Mi lesz belőle, ha
már most ilyen csendes és tűnődő, mintha már vagy nyolcvanéves
lenne, és látta volna az egész világot. Mégis vak, mint az újszülött
kiscicák. Antica, Luka édesanyja kimerülten megkérdezi, hogy tényleg
minden rendben van-e a babával, és hogy miért nem sír. A bába
önmagát is megnyugtatva válaszol az anyának – annak az anyának,
akivel megszámlálhatatlan liternyi erős török kávét ittak már meg
együtt: igen, minden a legnagyobb rendben, most jobb, ha pihen
és alszik, erőt gyűjt, hogy később el tudja látni a kisfiát. Szép nagy
legényke, hallat még magáról eleget. Az anya a gyermekért nyúl.
A kezében akarja tartani. Luka a neve, mondja büszkén, egyúttal
kissé zavartan. A bába már tudja, egyetértően bólogat, hogy hiszen


mindjárt látszik, hogy itt egy igazi Lukával állunk szemben, majd
az édesanya karjára fekteti a hallgatag kisfiút, akinek a szeme olyan
tágra van nyitva, mintha az lenne az egyetlen ablak a világra. Egy
vak kiscica, gondolja Anka megint. Azonnal álomba szenderülnek.
Anya és fia. Meleg novemberi nap ez. Szélcsendes és derült. Tél,
amely még nem fordult télbe.
Luka hároméves. Az apja, Zoran ma először viszi magával halászni.
Van egy kis halászhajója, amelyet Luka a sajátjának mond. Olyankor
Zoran mindig mosolyog, és Luka édesanyjára kacsint. Ő is
mosolyog. Az apa kézen fogja Lukát, és együtt mennek a kikötőbe.
Luka a jobb kezével apjába kapaszkodik. A bal kezében egy kis
táskát cipel, benne rengeteg színes ceruza és egy papírtömb. Luka
nagyon szeret festeni és rajzolni. E nélkül a táska nélkül sehová sem
hajlandó menni. Ma elsősorban halászni akar. De festeni is. Útközben
sok emberrel találkoznak. A Kačić téren: mindenki üdvözli
őket, mindenki ismeri őket, rámosolyognak Lukára, és megkérdezik,
hová megy. Luka alig tud megszólalni nagy büszkeségében. –
Halászni – mondja túl hangosan, és elrejti a rajzeszközökkel teli
táskát a háta mögé. Az emberek nevetnek. Néhányan kissé eltúlozzák
a csodálkozást: ilyen kicsi fiú, de hiszen az nem lehet, neki még
nem is volna szabad. Luka fél, hogy esetleg megtilthatják neki, de
egyúttal fel is van háborodva: hogy jönnek ezek az emberek ahhoz,
hogy kétségbe vonják az apja döntését. Az apja azonban nem szól,
csak komoly arccal megszorítja Luka izzadt kis kezét: minden rendben,
emiatt fölösleges aggódnia. Továbbmennek. Egyre messzebbre,
végig a Riva sétányon. Luka a tenger felől halad, és nézi a vizet.
Minden halat lelkes kiáltással üdvözöl. Így jutnak el a kis bárkáig.
Az apa nem érzi hosszúnak az utat, de egy hároméves kisfiú számára

ez nagy kirándulás. Máris megfájdult a bal keze. Nehéz a táska.
Az a sok ceruza! A kis hajó csendesen ringatózik társai között. MA
38. Piros színnel festették rá a rendszámot. Majdnem minden hajó
fehér, csak egy keskeny kék vonal húzódik körbe a testükön. De
olyan is van, amelyik teljesen fehér. Luka már felismeri az apja hajóját.
Már milliószor járt ezen a hajón. Vagy még annál is többször.
Csak halászni nem volt még soha. Luka mindennél jobban szereti
a tengert és a hajót. – Ha nagy leszek, tengerész leszek – mondja.
Vagy halász. Az apa könnyed mozdulattal beszáll a hajóba. Magasra
emeli Lukát a tenger fölé, majd leteszi maga mellé a fedélzetre.
A hajó nem nagy, de azért elfér rajta egy kis kabin. Luka leül. Figyeli,
amint apja ügyesen kikormányozza a hajót a kikötőből. Egyszer
majd Luka is olyan lesz, mint az apja. A nyílt tenger felé veszik
az irányt. Sv. Petar és Osejava félszigete között. A tenger végében,
ahonnan Luka még mindig látja a Sv. Petar-kápolna romjait – a
földrengés rombolta le, borzasztó volt, az egész ház beleremegett,
anya sírt, és apa levitte őket a pincébe, és sokáig tartott, minden addiginál
tovább, és Luka félt, nagyon félt, de túlélték, senkinek sem
esett baja, csak a plüssállatok keveredtek össze, apa mindenről gondoskodott
–, az apa leállítja a motort. A hajó halkan siklik a vízen.
– Hogy hívják azt a szigetet ott? – kérdezi Zoran. Luka szereti ezt
a játékot. Jól megy neki. – Brač – feleli. Luka hangja reszket, pedig
biztos benne, hogy a válasz helyes. – Jó, és ami mögötte van? – Far
– vágja rá Luka. Az apja elmosolyodik. – Igen, majdnem. Hvarnak
hívják. De ez egy nehéz szó, néha még nekem sem sikerül kimondani.
– Luka elgondolkodik. Reméli, hogy semmit nem rontott el.
Az apa előveszi a horgászbotot. Tehát minden rendben. Lukának
folyton nyelnie kell izgalmában. Áthajol a hajó pereme fölött, és a
halakat figyeli. Odakiált nekik, hogy igyekezzenek, készüljenek fel,
! 15 ß
mert jön ő, Luka. Azzal belemeríti kicsi kezét a tengerbe. – Ide, ide,
kis halacskák! – suttogja. Azután felnéz, és tekintete találkozik az
apjáéval. Életem legszebb napja ez a mai, gondolja Luka és behunyja
a szemét. A tenger lakói odasereglenek az ujjacskái köré.





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 237
Tegnapi: 450
Heti: 687
Havi: 9 300
Össz.: 382 308

Látogatottság növelés
Oldal: NATASHA DRAGNIC-MINDEN NAP MINDEN ÓRÁJÁBAN/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »