Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem

Üdvözöllek a könyvek Világába, kérlek nézz be hozzám, akár válogathatsz kedvedre. Olvasni jó, itt elfelejtheted a gondodat, mert a Könyv Szelleme segit megvigasztalni, csak kérd szívvel. Az Időtlen szerelem Kerstin Gier fantasyjának rajongói oldala.

eszakvarazsloja.jpg

 

Will tudta, hogy északon a szelek ilyenkor viharfelhőket sodornak,
és felkorbácsolják a tengert, ami fehér tarajos hullámokkal
ostromolja a partot.
De a királyság délkeleti sarkában a közeledő telet mindössze a két
ló orrából kiszálló párafelhő jelezte. Az ég vakítóan kék volt, és a vállán
érezte a nap melegét. Valószínűleg elaludt a nyeregben, és a lova
magától haladt az úton, pedig a vadonjáróságra, erre az emberpróbáló
hivatásra való hosszú kiképzése nem engedett meg efféle hanyagságot.
Will szeme folyamatosan járt. Ide-oda, közelre-távolra. Erről egy
távoli szemlélő mit sem tudhatott, hiszen a feje tökéletesen mozdulatlan
maradt. Ezt is a kiképzés során tanulta. Úgy látott, hogy őt
nem látták, és úgy vette észre az ellenséget, hogy őt nem vették észre.
Tisztában volt vele, hogy a királyság ezen része viszonylag biztonságosnak
mondható. Ezért is nevezték ki Tengerszirt uradalomba.
Felettesei nem akarták rögtön mély vízbe dobni a frissen végzett vadonjárót.
Will ajkára lusta mosoly kúszott. Első kijelölt őrhelye miatt
is elég izgatottságot érzett, nem volt szüksége sem egy beözönlő,
Egy

idegen seregre, sem egy felkelésre. Teljesen elégedett volt a békés „állóvízzel”.
A mosoly azonnal leolvadt Will ajkáról, amikor észrevett
valamit a fű között. Mozdulatai erről a felfedezésről nem árultak el
semmit. Nem hőkölt vissza, vagy nem állt fel a kengyelben, hogy
jobban lásson, ahogy az emberek többsége tette volna. Éppen ellenkezőleg.
Még jobban hátradőlt a nyeregben, mintha fittyet hányna
a körülötte lévő világra, a szemét viszont vadul meresztgette a csuklyája
alatt. Valami megmozdult, erre mérget vett volna. Az út egyik
oldalán, a magas fűben egy fekete-fehér foltra lett figyelmes, ami elütött
az ősz sárgájától és rozsdájától. De nem ő volt az egyetlen, aki
veszélyt szimatolt. Rántó füle megrezdült, hátravetett fejjel megrázta
a sörényét, majd akkorát nyerített, hogy Will nemcsak hallotta, de
érezte is, ahogy a ló mellkasának hordója megremegett alatta.
– Látom – nyugtatta meg a lovát suttogva. Rántó megnyugodott
kissé, de tovább hegyezte a fülét. A teherhordó ló hol mellettük, hol
mögöttük ügetett, és láthatóan semmit sem sejtett. Egyszerű igásló
volt, és nem egy alapos kiképzésen átesett vadonjáróló, mint Rántó.
A magas fű ismét megmozdult. Alig láthatóan. Pedig nem fújt
szél, ami mozgathatta volna, ahogy ezt a lovak orrából kiszálló és a
levegőben lebegő párafelhők bizonyították. Will alig láthatóan megrántotta
az egyik vállát, hogy megigazítsa a tegezt. Hosszúíja keresztben
feküdt a combján. A vadonjárók soha nem jártak vállukra
akasztott íjjal. Inkább a kezük ügyében tartották, használatra készen.
Mindig.
Szíve gyorsabban vert a szokásosnál. Alig harmincméternyire volt
a folttól. Akkor jutott eszébe Halt tanítása: „Ne foglalkozz azzal, ami
nyilvánvaló! Lehet, hogy így akarnak megtéveszteni.”
Rájött, hogy eddig csak az út egyik oldalán mozgó fűszálakra koncentrált.
Gyorsan jobbra és balra nézett, majd végigfuttatta a szemét

az út két oldalától negyven méterre kezdődő erdőségen. Előfordulhatott,
hogy emberek bújtak meg a fák között, hogy rátámadjanak,
amikor a figyelmét elvonta az út szélén észlelhető mozgás. Rablók,
törvénykívüliek vagy zsoldosok. Ki tudja?
Nem látott embereket az erdőben. Rántó megállt, amikor finoman
megérintette a térdével, de a teherhordó ló néhány métert tovább
ügetett. Will egyetlen, halálpontos mozdulattal hátranyúlt a tegezéért,
kivett belőle egy nyílvesszőt, majd az idegre helyezte. Mindezt
egy szempillantás alatt. Lekapta fejéről a csuklyát. Tudta, hogy
a hosszúíjából, a kicsi, szőrös lovából és az eltéveszthetetlen, szürkezöld
foltos köpönyegéből bárki rájöhetett, hogy vadonjáróval van
dolga.
– Ki van ott? – emelte fel az íját, aminek idegét egyelőre nem húzta
ki. Akárki lapult a fűben, tudnia kellett, hogy a vadonjáró azelőtt
megfeszítené az ideget, célozna és lőne, mielőtt kettőt pislogna.
Semmi válasz. Rántó mozdulatlanul állt. Arra tanították, hogy
gazdája pontosabb lövése érdekében szoborrá dermedjen.
– Mutasd magad! Te, a fekete-fehér ruhában! Bújj elő!
Néhány pillanattal ezelőtt még afelett örvendezett, hogy milyen
békés vidékre vezényelték, most meg egy ismeretlen ellenség csapdájával
kellett szembenéznie.
– Utolsó felszólítás! – kiáltotta. – Mutasd magad, vagy lövök!
Aztán meghallotta a hangot, ami az ő hangjára felelt. Halk nyüszítést,
egy szenvedő kutyáét. Rántó is hallotta, és meglepetten felhorkant.
Egy kutya? – gondolkodott Will. Egy vadkutya akar rátámadni?
Azonnal elvetette az ötletet. Egy vadkutya nem figyelmeztetné nyüszítéssel.
Ráadásul a fájdalom hangját hallotta, nem fenyegetés morgását.
Határozottan nyüszítés volt, döntötte el. Bal lábát táncszerű

mozdulattal kibújtatta a kengyelből, a jobbat átdobta a nyeregkápa
fölött, és könnyedén lehuppant a földre. Az ilyen stílusú leszállásnak
köszönhetően mindig a lehetséges veszéllyel szemben maradt,
mindkét kezét felhasználhatta a lövéshez, és ha úgy hozta a sors, még
azelőtt leadhatta az első lövést, hogy a lába földet ért volna. Rántó
megint horkantott. A veszélyes helyzetekben jobban szerette, ha gazdája
a hátán marad, hiszen a remek reflexekkel rendelkező, fürge lábú
állaton gyorsan elmenekülhetett.
– Semmi baj! – mondta Will Rántónak, aztán maga előtt tartott
íjjal elindult az ellenség felé.
Tíz méter. Nyolc. Öt. Már tisztán látta a fekete-fehér foltot a száraz
fű között. De más színt is észlelt. Az alvadt vér barna színét és a
friss vér égő vörösét. Újra felhangzott a nyüszítés.
Will akkor már tudta, mi lapul a fű közt.
Intett Rántónak, hogy biztonságos a helyzet, mire a kis ló odakocogott
hozzá. Will letette az íját, majd letérdelt a fűben heverő, sérült
eb mellé.
– Veled meg mi történt?
A kutya ránézett, és megint felnyüszített, amikor a vadonjáró óvatosan
megérintette. Will tekintete végigfutott a kutya jobb lapockájától
a hátsó combjáig futó, vérző seben. Amikor megmozdult,
újabb vércseppek gördültek végig az állat bundáján. Will a kimerülten
fekvő eb szemében fájdalmat látott.
Fajtáját tekintve határ menti pásztor volt. Egyike azon kutyáknak,
amiket az északi határon tenyésztenek, és messze földön híresek
a hűségükről, valamint az intelligenciájukról. Bundája nagyobb
részben fekete volt, csak a torka, a mellkasa, a lába és bozontos farkának
vége volt fehér. Sötét fejét mintha kámzsa takarta volna, és az
orrától a homlokáig fehér csík futott. A sérülés nem tűnt mélynek,

és nagy volt rá az esély, hogy a bordák megvédték a belső szerveket.
Viszont ijesztően hosszú volt, és annyira szabályos, mintha penge ejtette
volna. Erősen vérzett. Will tudta, hogy ez a legnagyobb probléma.
A kutya teljesen elgyengült a vérveszteségtől. A fiú leakasztotta
a nyeregről a gyógyszeres zsákot, ami a vadonjárók kötelező kellékei
közé tartozott. Rántó kíváncsian nézte, és megkönnyebbült, hogy
aznap mégsem halnak meg. Will vállat vont, és a zsákra mutatott.
– Ha az embereknek jó, majd csak megfelel egy kutyának is!
Visszatért a sérült állathoz, majd gyengéden megpaskolta a fejét.
Nyugtató szavak kíséretében kinyitotta az orvosságos zsákot.
– Megnézzük, mit tettek veled, öregfiú!
A kutya bundájába ragadt alvadt vért a flaskájából öntött vízzel
mosta le. Ezután felpattintott egy kis dobozt, és a benne lévő krémet
a seb szélére kente. A krémben fájdalomcsillapító volt. Érzéstelenítette
a sérülést, hogy tovább tisztogathassa, majd végül beköthesse
anélkül, hogy újabb kínokat okozott volna a négylábúnak. Megvárta,
amíg a fájdalomcsillapító hatni kezd, aztán vetette be a gyógynövényeket,
amik megakadályozták, hogy a seb elmérgesedjen, és felgyorsították
a gyógyulást. Mivel a fájdalomcsillapító hatott, és a kutya
meg sem rezzent a művelet közben, a krémet egyre bátrabban
használta. Ténykedése közben rájött, hogy az előbb tévesen nevezte
védencét „öregfiúnak”, az eb ugyanis szuka volt.
A határ menti pásztor tudta, hogy a fiú segíteni akar, és mozdulatlanul
tűrte. Csak néha nyüszített fel, de akkor sem a fájdalomtól. Ez
a hála hangja volt. Will fejét oldalra döntve nézte a megtisztított sebet.
Mivel továbbra is vérzett, egyértelmű volt, hogy valahogy be kell
zárnia, de a kötözés a vastag bunda és a seb helyzete miatt végül mégis
kiesett a lehetőségek közül. Will egy vállrándítással belátta, hogy
össze kell varrnia.

– Gyorsan túl leszel rajta, és a fájdalomcsillapító miatt semmit
sem fogsz érezni – mondta az állatnak, ami a földre fektette a fejét,
és fél szemmel Will mozdulatait követte.
A kutya érzékelte a tűszúrásokat, de nem fájtak neki. Will a vékony
selyemszállal elkezdte összeölteni a sebet. Az állat az első rándulások
után teljes nyugalommal tűrte, hogy Will tovább dolgozzon.
Miután befejezte, kezét a fekete-fehér fejre tette. Tenyere alatt
érezte a vastag bunda selymességét. A sérülést ugyan összezárta, de
egyértelmű volt, hogy a kutya képtelen lesz a saját lábán követni őt.
– Maradj nyugton! – utasította a kutyát halkan a fiú.
Az eb mozdulatlanul feküdt, amíg Will visszament a teherhordó
lóhoz, és átrendezte rajta a málhát. A ló két oldaláról zsákok lógtak
le, amik Will könyveit és személyes tárgyait tartalmazták. A zsákok
között kényelmes völgy keletkezett, amit a fiú pótköpönyegével
és néhány pléddel kényelmes, puha fészekké varázsolt a kutya számára.
Annyit mozoghatott benne, hogy ne gémberedjenek el a tagjai,
egyébként biztosan tartotta. Ezek után visszatért a kutyához, és
nyugtatgató szavak kíséretében a karjába vette. A krém még hatott,
de Will tudta, hogy a kutyának hamarosan újra fájdalmai lesznek.
Az állat csak egyszer nyüszített fel, aztán hagyta, hogy a fiú a fészekbe
tegye. Újra megsimogatta a fejét, és megvakarta a füle tövét. A kutya
felemelte a fejét, és megnyalta a kezét, de már ez az apró mozdulat
is kifárasztotta.
Will akkor vette észre, hogy a szemei különböző színűek. Eddig
csak a barnát látta, mert a kutya az egyik oldalán feküdt. De a mozdulat
közben feltűnt neki, hogy a jobb szeme kék. Kétféle színű szemeiből
még a mostani állapota ellenére is ravaszság és kópéság sugárzott.

– Jó kislány! – mondta a kutyának, aztán visszafordult Rántóhoz,
aki továbbra is kíváncsian nézte.
– Mi van? Lett egy kutyánk.
Rántó megrázta a fejét, és felhorkant, mintha azt kérdezte volna:
„De minek?!”

Kora délután érték el a tengert, és Will tudta, hogy utazásuk végéhez
közelednek.
Tengerszirt-vár egy levél alakú szigeten helyezkedett el, amit tenger
vett körbe. Apály idején felbukkant a vízből egy keskeny átjáró,
de dagálykor – mint például most is – csak komppal lehetett eljutni
a várig. A nehéz megközelítés biztonságossá tette a várat, és az uradalom
ennek köszönhette nyugalmát. Annak idején a farkashajón érkező
skandok okoztak néhány kellemetlen órát az uradalomnak, de
néhány éve már nem bukkantak fel észak felől, hogy Araluen partjait
fosztogassák.
A sziget tizenkét kilométer hosszú és nyolc kilométer széles lehetett,
és Will egyelőre még nem látta meg a várat. Azt gondolta, valahol
a sziget közepén helyezkedhet el – stratégiai szempontból mindenképpen
ott volt a legjobb helyen. De még nem jelent meg előtte.
Szeretett volna megállni, hogy megebédeljen, de nem akarta késleltetni
az érkezést. Közel volt a célhoz, és úgy döntött, azért sem
pihen meg. A várfal körül meghúzódó faluban biztosan talál majd
egy fogadót, vagy ha nem, akkor a vár konyháján harap valamit.
Ketto´

Megrántotta a kötelet, hogy a teherhordó ló melléjük ügessen, és
megvizsgálta a sebesült állatot. A kutya szeme csukva volt, és fejét a
mellső lábaira hajtotta. Will látta, hogy mozog az orra lélegzés közben.
A sebből továbbra is szivárgott a vér, de már alig. Megkönnyebbült,
hogy az eb jól van. Sarkával megérintette Rántó szügyét, és elindultak
a nagy, lapos fenekű ladik irányába, ami a parton feküdt.
A révész – egy izmos, negyvenes férfi – a fedélzeten aludt, és süttette
magát az őszi nappal. Mikor meghallotta a kantárvasak csengését,
felébredt. Felült, megdörgölte a szemét, majd talpra ugrott.
– A szigetre mennék – jelentette be Will. A férfi ügyetlenül szalutált.
– Természetesen, vadonjáró őnagysága!
A hangja ideges volt. Will felsóhajtott. Még mindig nem szokott
hozzá, hogy az emberek tartanak a vadonjáróktól. Még az olyan
zöldfülűektől is, mint ő. Will barátságos volt, és kedvelte más emberek
társaságát. De a vadonjáróktól nem ezt várták. A vadonjárókat
sejtelmesség lengte körbe. Legendásan ügyes fegyverhasználatuk,
láthatatlanságuk és titkos társaságuk csak növelte a titokzatossá -
gukat.
A révész megragadta a szárazföldet a szigettel összekötő vastag sodronykötelet,
amit a komp orrában és végében lévő csigákon fűztek
át. A komp a vízre siklott, aztán megállt. Will tudta, hogy a csigák a
révész számára megkönnyítik a komp mozgatását. A korláthoz szögezve
egy tábla függött a tarifákkal, és a révész észrevette, hogy a vadonjáró
az árakat tanulmányozza.
– Vadonjáróknak ingyenes, uram. Nem kell fizetnie.
De Will csak a fejét rázta, mert Halt indulás előtt a lelkére kötötte,
hogy mindenért fizessen út közben. „Ne függj senkitől! Úgy intézd,
hogy senkinek se tartozz szívességgel!”






Weblap látogatottság számláló:

Mai: 38
Tegnapi: 450
Heti: 488
Havi: 9 101
Össz.: 382 109

Látogatottság növelés
Oldal: JOHN FLANAGAN - ÉSZAK VARÁZSLÓJA/ RÉSZLET 1
Vörös pöttyös könyvek rajongói oldala - Vörös pöttyös? Szeretem - © 2008 - 2019 - vorospottyos-konyvek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »